Futó-kaland

Futás, túrázás - 2012. január 13.

2012-01-13T20:36:00.003+01:00

Futás

táv: 8,2 km
idő: 60 perc
seb: 8,2 km/h
tempó: 7:16 p/km

Túrázás
táv: 7,8 km
idő: 1 óra 12 perc
seb: 6,5 km/h
tempó: 9:11 p/km

Összesen:
táv: 16 km
idő: 2 óra 12 perc
seb: 7,2 km/h
ütem: 8:14 p/km
útvonal: szintes terep és aszfalt (MyBalboa)
cipő: Saucony

A MyBalboa útvonal 16 km-e (zölddel jelölve ahol belesétáltam)

Napok óta kapar megint a torkom és olyan enyhén lázas állapotok törnek rám, ezért is tartottam tegnap teljes pihenőnapot, hogy rendbe jöjjek kicsit. Napok óta kapkodom befelé a nagydózisú vitaminokat, iszom a teát és ma reggelre tényleg jobb lett, de futni nagyon nem volt kedvem elindulni.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy menjek-e futni, vagy sem. Vágytam is menni, meg nem is. Végül mivel se hőemelkedésem, se torokkaparásom nem volt és még a nap is kisütött, nem volt más választásom: ha január közepén így süt a nap, akkor menni kell!

Egész héten erre a mai futásra készültem: végre megfutom az első szakaszát annak a 16 km-es távnak, amit múltkor már végiggyalogoltam és ami számomra a mérce egy terepfutáshoz: van benne hegy és emelkedő rendesen! El is neveztem MyBalboa-nak ezt az útvonalat. Én nem a János hegyi kilátónál lendítem a karjaim, hanem itt a Forrás utca elején, ahonnan hátranézve egész Solymár az ember lábai előtt hever, látszik az összes környékbeli falu, mögöttük a szántóföldek kopár alakjai és végül a Kevély és a Csobánkai hegyek hullámzó vonulatai. Gyönyörű és karlendítésre pont alkalmas hely. Az útvonal többi része pedig igen változatos útvonal: terepen is megy az út, meg aszfalton is, erdőben is, a falu határában is, hegyre fel és forráshoz le. Tényleg nagyon változatos és szép útvonal, ráadásul érinti a kedvenc helyeimet a környéken.

A MyBalboa szinttérképe

A térképen már kinéztem, hogy meddig kell elfutnom, ha olyan 6-7 km-t szeretnék futni, a táv többi részét pedig az eredeti terv szerint legyalogolom és ha ezt megteszem egyre tovább elfutva minden héten, vagy legalább kéthetente, akkor így folyamatosan nyomon tudom majd követni, hogy mennyit fejlődök 16 km-en. Ez jó kis edzés lesz a március végi terepfutó versenyhez.

Még otthon készítettem be övtáskába 2 dl vizet, egy banánt és a telefonomat, hogyha valahol bajom lesz, vagy megtámad egy kutya, vagy akármi, akkor legalább segítséget tudjak hívni. Így utólag már tudom, hogy bizony néhány forintot sem ártana ilyenkor vinni egy ekkora távra, de erről majd később.
Úgy öltöztem, ahogy eddig a héten mindig: egy vékonyabb és egy vastagabb technikai felső, egy cipzáras joggingfelső és a derekamra kötöttem egy vastagabb széldzsekit is, hogyha átváltok a futásból gyaloglásba, akkor is fagyási tünetek nélkül megússzam a mai akciót.

Otthon a szobába egy kis bemelegítés és már indultam is.
Szerencsére az első 1-2 km a teljesítménytúrákkal ellentétben itt most lefelé halad, úgyhogy az bemelegítésnek is jó. Elhagyva a vörösvári tavakat, letértem a Sirály utcába, ami már nem műút, hanem egy merő sár. Nem is emlékszem, mikor esett utoljára eső, ott meg állt a víz. Szlalomozva és szökkelve vészeltem át ezt a részt.
Az utca végénél a vörösvári vízművek felé kanyarodva vetettem be magam az erdőbe. Ez az az erdő, ami miatt múlt héten nem erre futottam, de jól tettem, mert most is hatalmas tavakat kellett kerülgetnem az úton. Elég mélyen fekvő erdő ez itt, úgyhogy a második része már kezd emelkedni, én meg már kezdtem nagyon szuszogni. Mielőtt elértem volna a vasúti síneket, muszáj volt egy pillanatra megállnom: alig futottam még 2 km-t, de már nagyon kivoltam. Jó nehéz így akadályokat kerülgetve terepen futni. Sokkal nehezebb, mint aszfalton futni még akkor is, ha az is emelkedik. Hogy lesz ebből terepfutó verseny???
Elgondolkoztam ott fuldokolva, hogy visszafordulok, mert kár ekkora kört mennem, ha már most nem megy, de aztán mégis a folytatás mellett döntöttem: bármi áron is, de ott kell lennem a Vértesi Terepmaratonon két és fél hónap múlva.
Pár perc pihenő után folytattam a futást, de mivel épp egy nagyon meredek emelkedő következett, néhány száz méter után gyors gyaloglásra váltottam. Reméltem, hogy legalább ezen az emelkedőn fel fogok tudni majd futni, de úgy látszik, még ez sem megy. Mire enyhült az emelkedés és újra futhattam volna, két hatalmas kutya feküdt az út közepén és nem mertem futni, mert úgy valahogy támadnivalónak néznek mindig. Nem tudom, miért vagyok számukra félelmetesebb futva, de sétálva észre sem vesznek, futva meg első számú ellenség leszek. Szóval, elsétáltam a kutyusok között és közben arra gondoltam, hogy milyen gazdijuk van ezeknek az állatoknak, akik ennyire tojnak a fejükre és ide kirakják őket? És milyen felelőtlen gazdik azok, akik ennyire tojnak az erre járókra? Lehet, hogy barátságos kutyusok, de ha épp engem támadnak meg valami miatt, akkor mi van?

A kutyusok utáni részen már becsülettel futottam.
A főúthoz érve jobbra kanyarodtam a bicajúton és bizony megfordult a fejemben, hogy itt végigfutok a Slötyig és onnan haza. Az is épp elég edzés lenne mára és úgysem megy ma valami jól a dolog.
Azért mégsem így tettem, hanem az optikánál befordultam balra a földútra. Ez már javában Solymárhoz tartozó terület és már javában húztam a belemet magam után, mert itt is enyhén emelkedik az út. Szerencsére a nagy halál előtt még a Tavasz utcába kanyarodva van egy kis lejtés, de utána felkanyarodva a Mészégető utcába, már nagyon gyilkos a dolog. Először csak enyhén emelkedik ez az utca, aztán már nagyon. Az volt a terv, hogy legalább az enyhe emelkedést megfutom valahogy, aztán lesz, ami lesz. Na, itt az enyhe emelkedős részen egyszer csak ismét farkasszemet néztem egy hatalmas, fekete kutyussal. Miért kódorognak lakott területen csak úgy jól tartott, szépen ápolt, gazdis kutyusok mindenfelé???

Kénytelen voltam megint sétálni, később meg már olyan durván emelkedik az út, hogy képtelen voltam visszaváltani futásra. Tempós gyaloglással értem fel a Mészégető utca tetejére, ahol egy kis ösvényen átfutottam az Átjáró utcáig, ahol az emelkedésen szintén sétáltam egy pár lépést és máris ott voltam a Forrás utca elején, de most itt nem volt Balboa-karlendítés, mert nem éreztem úgy, hogy megérdemlem, hogy megtettem a magamét. A Forrás utcán átfutva máris a Panoráma utcában voltam. Aszfaltos ugyan, de szeretem ezt az utcát. Néhol lejt, néhol emelkedik, de az ember itt észre sem veszi, hogy milyen a terep, mert nem lehet nem gyönyörködni a látványban, ahogy az ember az eléje táruló panorámában fut a hegy gerincén szinte a világ fölött. Lenyűgöző látvány.

Azért hiába álmélkodtam nagyokat, csak éreztem közben a lábamban, hogy egyre nehezebben megy a futás. Nem vagyok én még ekkora távokhoz, szintekhez szokva, itt pedig már gyűröm a harmadik hegyet és a 7. km-t. Innen viszont tudtam, hogy Budapest határáig lejt az út, úgyhogy addig mindenképpen szerettem volna elfutni. Közben pedig el kezdett szemerkélni az eső. Azzal nyugtattam magam, hogy már a táv felénél járok, dzsekim van, szóval, nem lesz semmi gond, ha elázok. Úgy éreztem, hogy már eléggé húztam magam még lefelé is, de az utca végén hősiesen lekanyarodtam az Anna kápolnához, ahol a szerény eső, hirtelen enyhe havazásba ment át. Még jó, hogy már csak a Rózsika utcán kell lefutnom az erdőig, onnan már gyalogolhatok és onnan már nem érdekel az időjárás, hogy eső vagy hó esik, mert akkor már megcsináltam, újra megfutottam egy számomra hosszú távot.

Nagyon fáradt voltam már és amíg a Rózsika utcán caplattam lefelé, a hó hirtelen átváltott jégdarába, majd nemsokára szélviharral társulva olyan jégdarabokat vágott a szél a képembe, hogy csak lestem. Néhány perc alatt itt már mindenféle esett, épphogy kis lovacskák nem potyogtak az égből. Nem esett jól ez a szeles-jeges buli az utolsó néhány száz méteremen. Nem elég, hogy a fáradtsággal küzdve nagyon kellett koncentrálnom, hogy rendesen tudjak lépni, még ez a vihar is dobál ide-oda az úton. Nem is tudtam a lépésekre koncentrálni, mert egyszer csak olyan fájdalom nyilallt a csípőmbe, hogy még néhány lépésnyit húztam magam, de utána nem láttam értelmét tovább erőlködni, úgyhogy az erdőig kb 6-7 méter híján nem jutottam már el futva. Nem baj, ez is szép teljesítmény tőlem. Örültem, hogy nehezen ugyan, de megvan.

Viszont ez az időjárás azért nem tetszett.
Itt van a buszmegálló az Anna kápolnánál, ahonnan Solymár lakótelepére eljutnék busszal, onnan hamarabb hazasétálnék, mint innen a fél környéket megkerülve. Csábított a gondolat, hogy ilyen havas, jeges, esős időben egy ekkora futás után már ne sétálgassak tovább, de mivel egy forint sem volt nálam, így nem akartam buszra szállni. Maradt a séta.

Mire lekanyarodtam az erdőbe, addigra már az eső zuhogott ismét.
Felöltöztem rendesen, de amint jobb lett a csípőm, nem bírtam magammal és újra és újra belefutottam a távba. Kíváncsi voltam, hogy egy kis gyaloglás után neki tudok-e rugaszkodni újra a futásnak. Ment a dolog és nagyon jólesett.
Közben az eső már szétáztatta az erdőt, mocsarakat kerülgettem ismét, de mire Solymáron a vasútállomásnál kikecmeregtem az erdőből már újra sütött a nap. Mi ez, valami időjárási bemutató? Kaptam ma mindenből, amiből csak lehet: napsütés, eső, jég, hó, szél. Már csak villámlás nem volt, meg cunami.

A vasúton átkelve a Pevdinél bevetettem magam a szántóföldekre.
Innen egy unalmas, hosszú és sunyi módon enyhén emelkedő szakasz következett a mezők és a száraz, elkorhadt szőlőültetvények között. Közben megeszegettem az otthonról hozott banánt. Nem igazán voltam éhes, de tanulva a múltkori eléhezéses esetből, jobbnak láttam inkább megenni azt a pár falat szénhidrátot. Jól esett.

Lassan beértem Vörösvárra.
Most nem voltam annyira kikészülve, mint a múltkor, de azért már vártam a végét és kíváncsi voltam a végeredményre is. Végül 2 óra 12 perc alatt teljesítettem a távot, ami a tavalyi 2 óra 28 perces időhöz képest remek eredmény. Sophiával sétálva ugyanez 3 óra volt.
Azért is örülök ennyire ennek az eredménynek, mert a március végi Camelbak Minimaraton 15,5 km-es távjának 2,5 óra a szintideje, tehát ha akkor is csak 8,2 km-t futnék, még akkor is maradna 18 percem szerencsétlenkedni. De addig még van két hónapom, addig még futok, amennyit tudok és remélhetőleg a táv nagy részét képes leszek futva teljesíteni és nem csak a felét.

A mai futás így utólag pedig nagyon jól esett, bár nem vagyok teljesen elégedett, hogy bele kellett sétálnom, de nem várhatom el magamtól két év kihagyás, betegeskedés, majd két hét futás után, hogy felfutok egy égig érő dombra!? Így is hosszú távot futottam magamhoz képest, mert évek óta nem voltam képes ekkora táv teljesítésére. Igaz, az időm nem a legjobb, nem szeretem a 7 perces feletti km-eket, de legalább van miért edzeni és van még mit fejlődni, van mit javítani. Milyen unalmas lenne a felkészülés, ha már most simán futnám a 16 km-t 5 perces kilikkel hegyen-völgyön át...

Futás - 2012. január 11.

2012-01-11T22:31:00.000+01:00

Futás

táv: 4 km
idő: 25:16
seb: 9,4 km/h
tempó: 6:19 p/km
útvonal: enyhén szintes terep és aszfalt (Nyolcas 2x)
cipő: Saucony

Tegnap reggel ébredés után magamhoz térek, kinézek és minden fehér, szakad a hó, ma kinézek és minden zöld (sok tujánk és fenyőnk van), süt a nap. Különös ez a január most, de legalább kellemes futótél van. Tessék kihasználni! Ilyen januárban bűn lenne nem futni.

Ma is a nyolcasokat futottam.
A tegnapi hózásnak nyoma sem volt, szinte száraz volt ma minden, úgyhogy a tavakhoz mentem kőrözgetni. Ma már talán kicsit könnyebben ment a dolog, bár a második körben most is lassabban másztam fel a dombon, de legalább nem készültem ki annyira, mint hétfőn.
Nem álltam meg cipőt kötni sem, nem is kezdett fájni a csípőm, sőt a legjobb: még az utolsó km-en sem vonszoltam magam. Elfáradtam, de nem úgy, mint amikor már vonszolva, vánszorogva, a lábaimat húzva imitálok még egy kis futást, hogy meglegyen a kijelölt km. Most kijelenthetem, hogy az utolsó méterekig hősiesen futottam. Nem vánszorogtam, hanem futottam. Legalább is úgy éreztem.

Az első kört 12:30 alatt futottam, magamra is szóltam, hogy lassítanom kéne, hiszen nem verseny. Egyelőre lassan kocorászva a távok növelésére kéne koncentrálnom, de valahogy nem tudok most lassabban futni. Többször magamra szóltam közben, hogy „Szamóca, lassíts, ne rohanj!", de annyira élvezem, hogy süt a nap és megy a futás, annyira tetszik, hogy végre tudok futni, hogy végre érzem, hogy tényleg futok.
Majd a pénteki hosszabb futásnál kocorászok…

Fegyencedzés - 2012. január 10.

2012-01-10T23:28:00.007+01:00

Pranajama

Kapalabhati
3x20 fújtatás
30, 45, 60 mp benntartással
idő: 3:15
Anuloma Viloma
8 (!) kör
4,16,8 arányban
idő: 7:28

Fegyencedzés
Függőleges húzás (Húzódzkodás 1. lépés) 1x20

Reggel mikor felkeltem fehér volt minden és zuhogott a hó, de néhány óra múlva már nyoma sem volt az egésznek, csak egy fehér álom volt. Szép volt, de azért örülök, hogy ma nem futós nap van. Biztos nagyon jó dolog hóesésben futni, de nem ebben az olvadós lucsokban, amikor már a földre hullva trutyi lesz belőle és minden lépésnél két liter mocsár fröccsen szét az elszánt futó másik lábszárán.

Maradtam inkább a meleg lakásban.
A légzőgyakorlatok egyre jobban mennek, nagyon jól estek ma is, olyannyira, hogy Anuloma Vilomából már 8 kört lélegeztem.
Utána egy kis fegyenckedés gyanánt a függőleges húzásból megcsináltam a napi penzumot, de szinte meg sem éreztem, hogy csináltam valamit.

Jóga ma nem volt a fordított testhelyzetek miatt, amit még a héten mellőzök. Egyébként szeretek a piros napokon is jógázni, jól esik, csak nem minden ászanát lehet ilyenkor végezni és valahogy még nincs (de majd lesz) egy bevált gyakorlatsorom erre az időszakra. Eddig mindig érzésre találtam ki egy ászanasort ilyenkor, amihez épp kedvem volt, de ma egy jóleső ászanasort kitalálni se volt kedvem. Nem baj, nem árt néha egy kis pihenő.

Szóval, a mai mozgásadagomat nem igazán lehetne edzésnek nevezni, helyette viszont méricskéltem magam. A fogyókúrám 10. napja van, ami tudom még nem sok, de én már látom a tükörben a változást. Elsősorban, hogy a betegségtől felpüffedt és színtelen arcom kezd emberi ábrázatot ölteni, az állandó evéstől felfújódott pocakom pedig a lehetőségekhez képest kicsit lelapult.
Ugyan a centi még nem sok változást mutat, de már fogytam 1,5 kg-t és ami számomra megdöbbentő, hogy a testzsírszázalékom 1,7 %-ot csökkent, ami átszámolva azt jelenti, hogy 1,8 kg zsírral van kevesebb rajtam, mint 10 nappal ezelőtt. Ez vagy azt jelenti, hogy elmértem valamit, vagy azt, hogy iszonyúan hatékony a diétám és az edzéstervem, mert nem csak fogytam (ráadásul nem is csak a diéták elejei szokásos vízből, hanem zsírból is), de még izomból is felszedtem valamennyit.
Kíváncsi lennék, mi az igazság, mindenesetre nem fogom méricskélni magam állandóan, szerencsére nem vagyok mérlegfüggő, úgyhogy legközelebb majd csak a 30. napon szembesítem magam újra a valósággal.

Fegyencedzés, futás új útvonalon - 2012. január 9.

2012-01-09T20:35:00.004+01:00

Pranajama

Kapalabhati
3x20 fújtatás
30, 45, 60 mp benntartással
idő: 3:15
Anuloma Viloma
6 kör
4,16,8 arányban
idő: 5:36

Fegyencedzés
Fekvőtámasz falnál (Fekvőtámasz 1. lépés) 1x20 (!)

Futás
táv: 4 km
idő: 25:04
seb: 9,5 km/h
tempó: 6:16 p/km
útvonal: enyhén szintes terep és aszfalt (Nyolcas 2x)
cipő: Saucony

Mai útvonal: vörösvári Nyolcas

Mint tudjátok, dolgozni csak 11 órára járok.
Ennek hátránya, hogy így tovább is vagyok bent, elmegy az egész nap, de nagy előnye, hogy reggelente van időm edzeni. Igen ám, de decemberben a betegeskedés után rászoktam, hogy a meleg paplan alatt ébredezve, internetezve húzom ki a munkába indulásig. Nagyon jólesett a meleg, jól esett, hogy nem kellett kapkodnom, hogy nyugodtan készülődhettem, hogy nem sürgetett senki a felkeléssel.

Most pedig kinézek az ablakon és a dértől fehér a világ.
Kiráz a hideg a gondolatra is, hogy kikászálódjak az ágyból és kimenjek futni. Semmi kedvem nincs nekiindulni reggel, visszatart a jó meleg ágyikó. Könnyű volt megszokni a jót, a lustálkodást és most húz az ágy. Aztán nagy nehezen mégis ráveszem magam, hogy felöltözzek és kidugjam a lábam az ajtón. Na, ott már megjön a kedvem. Nagyon szeretek futni, csak valahogy elindulni nehéz...
Így jártam ma is: semmi kedvem nem volt elindulni, aztán mégis olyan jót futottam és nagyon jól esett.

Először a szokásos légzőgyakorlatokkal indítottam, majd egy kis fegyenckedés következett. Most csak egy gyakorlat jutott mára, mert a hétvégén becsöngető női Mikulás miatt a héten kimaradnak a fordított testhelyzetű- és a hasizomgyakorlatok. Ennek ellenére a fekvőtámaszozás annyira jól ment, hogy végre emelni is tudtam belőle és 20 ismétlést lenyomtam. Ez nálam már nagyon nagy szó ebből a gyakorlatból.

Majd irány futni.
Nem akartam most is a Slötyihez menni, ott sosincs sikerélményem, úgyhogy kinéztem mára egy másik útvonalat. Van itt bőven tó a környéken, a régi bányák helye tele van bányatavakkal. Úgy nézünk ki, mint Velence, mindenhol víz van, épp csak a házak nem a tavakban állnak.

Szóval, most Vörösvárra mentem a Nagy-tóhoz, ahol már nyáron is futottam néhányszor, de arra csak mostanában jöttem rá, hogy mellette a másik tó, a Kacsa-tó is körbefutható, így egyszer az egyiket, aztán a másikat kerültem meg. Így született meg az új futóköröm (ld. fenti képen), ami a Nyolcas elnevezést kapta a térképen kirajzolódó formája miatt. Van benne emelkedő, meg lejtő is, aszfalt is, meg erdős, kis ösvények is. Nagyon változatos, kellemes, jól futható kis kör ez.

A Nyolcas futóköröm szinttérképe

Az új futóköröm hátránya viszont, hogy néhány száz méter után egyből durván emelkedik. Jól kitaláltam ezt magamnak, de nem baj, bemelegítésnek tökéletes és legalább szokja az ember, hiszen a legtöbb (ha nem az összes) teljesítménytúra is így kezdődik.

Ahogy a térképvázlaton is látható, a Nagy-tó alsó csücskéből indítok, mert itt érkezem le a tavakhoz. Aztán a két tó közötti részen futok el, ami ugyan aszfalt és kocsiút, de nincs igazán forgalom rajta, emelkedés viszont annál több. Mikor felnézek nem tűnik vészesnek, de felfutni rajta már nem olyan egyszerű.
Innen jobbra fordulva haladok a Kacsa-tó felső vidékén. Ez itt kellemes erdős rész, elején még aszfalttal, később homokos, de jól futható, lejtős talajjal. Szeretem ezt a részt, jó itt futni és a kilátás sem rossz:

Panoráma a Kacsa-tó túloldaláról

A kép elején a Kacsa-tó, háttérben pedig a másik tó látható. Jól látszik a két tó közötti út még nem emelkedős része is. A tavakon túl a háttérben pedig ilyen gyönyörű, formás, kívánatos kis hegyvonulatban lehet gyönyörködni futás közben:

A tavak mögött a Vörös-hegy vonulata

A Kacsa-tavat félig megkerülve ismét aszfaltos autóútra érek, de a forgalom elhanyagolható és az út mellett ki van járva egy futásnyi sáv, úgyhogy ha nincs mocsár, akkor nem is kell az aszfalton lépkedni.
Néhány száz méter után visszaérek a két tó közötti útra, ahol ismét felfelé indulok, de még a vészes emelkedő előtt balra, a Nagy-tó felé kanyarodok. Ezen az oldalon a tó felé végig kis horgászbódék sorakoznak, jobb kéz felől pedig családi házak vannak, de legtöbbjük nem a tó felé néz, csak a fenekük felől mutatják magukat a kertek, úgyhogy itt az út elég változatos és elhanyagolt. Először viacolor, aztán egy kis, köves ösvény halad el egy kert és a tó között, majd egy garázs mellett elfutva jön egy rövidke aszfaltos rész, majd megint egy kis erdei ösvény következik jó kis emelkedővel, ahonnan kiérve már a tó másik felénél is vagyok.
Itt ismét egy enyhén lejtős viacoloros rész következik néhány családi ház előtt elhaladva, ahol ismét nem lehet elmenni szó nélkül a látvány mellett:

A pilisvörösvári Nagy-tó és a Hármashatár-hegy csúcsai

Itt a tó rövid oldalát megfutva visszakanyarodok a tó alsó szakaszára, ahol végig enyhén köves ösvény, majd földút vezet a kiindulási pontig. Ez a kör így pont 2 km, ezt futottam ma végig kétszer. Ezen a részen egyébként a tó felé ismét megszámlálhatatlan kis horgászházacska sorakozik, ahol nyáron mindig magányos, idős emberek horgásznak, vagy gyerekek játszanak. Jobb kéz felé a tóval párhuzamos kis utca családi házainak tó felőli kijárata övezi az utat.
Mindig kellemes, hangulatos és idilli a városunknak ez a része. Szeretek errefelé sétálni vagy futni. Jól esik a tavak nyugalma és a tó körüli élet derűs, gondtalan hangulata.

Egyébként nagyon jól bírtam a futást.
Nem akartam meghalni közben, nem fájt a mellkasom (úgy látszik, jót tett a tüdőszűrés :-D ), felfelé futásnál nem fájt az achillesem sem. Emelkedőkön becsületesen felküzdöttem magam, a lejtőkön kellemeset futottam, úgyhogy nagyon remek kis futás volt. Még az időjárás is szuper volt, bár a futás vége felé már sötét felhők gyülekeztek (ld. fenti képet).

Egy hátránya volt csak a mai edzésnek: most is a Sauconymban mentem futni, mondván, hogy nem tudom, mennyire saras ez a környék, de szerencsére nem volt mocsár. A második nyolcasomnál viszont, mikor egy pillanatra megálltam cipőt kötni, utána elindulásnál úgy el kezdett fájni ismét a csípőm, hogy alig bírtam húzni a lábam. Néhány száz méter után megálltam kicsit nyújtani, hogy az utolsó tavat még meg tudjam kerülni. Ettől egy kicsit jobb lett, de akkor is nagyon fájt, szinte húztam magam után a lábam, pedig olyan jó időt futottam volna most, nagyon jó erőben voltam és éreztem, hogy nem csak vonszolom magam, hanem tényleg haladok is. Erre az utolsó körre beüt a krach, bár még így is jobb tempót futottam, mint szoktam.

Nyugalom a vízparton futás után

Érdekes, hogy ha a Sauconyban futok, akkor a csípőm húzódik ennyire néhány km után, ha meg a Kék Tappancsomban futok, akkor meg az Achilles-inam durran be, pedig annyira óvatosan, a futótechnikára odafigyelve lépkedek. És egyenlőre még csak ezt a 3-4 km-t futom, mi lesz később? Hogy emeljem így a távokat? Mit csinálok rosszul, hogy mindig fáj valamim?

Versenynaptár-és edzésterv tervezet 2012-re

2012-01-08T18:27:00.002+01:00

Tudom, tudom, hogy idén világvége lesz (bár már tavaly is volt néhány, csak lemaradtam róla), de azért én még tervezek, hátha futhatok, túrázhatok egy jót mielőtt költözünk a másvilágra.
Szóval, a tavalyi év a teljesítménytúrák éve volt, idén szeretnék komolyabban nekifeküdni a futásnak. Igaz, tavaly is ezt mondtam, de remélem, idén már tényleg menni fog.
Év végén sokat tervezgettem, nézegettem a futóversenyeket, hogy miken kéne ott lenni, melyik versenyekre kéne felkészülni, például a Szigetfutások tervbe vannak minden hó elején, aztán ott a Vivicittá, a szokásos Maraton Váltó, nyár végén a Nyárbúcsúztató Éjszakai futás..stb. Rengeteg futóversenyt kinéztem már, de a tegnapi túrával hirtelen változott az egész terv.

A löketet a versenynaptáram átszervezésére az újonnan beszerzett Budapest Kupa füzet adta. Ha már egyszer idén ezt a túrasorozatot vállaltuk, akkor nehogy már csak félig teljesítsük! Meg kéne csinálni belőle a kiemelt díjazáshoz szükséges 25 túrát. Igen ám, de akkor az idén minden második hétvégére egy túrát jelent és akkor még nem volt Szigetfutás, nincs benne a tervezett Kinizsi100, nincsenek benne futóversenyek, a kiskutyámmal tervezett canicross és nincs benne az, hogy azért egy-egy hétvégén szeretnék pihenni, a családommal lenni, nyaralni...stb. Ez így túlságosan sok lenne, valamiből lejjebb kell adni.

Nézegettem tegnap este ezt a kupafüzetet, túrakiírásokat, kalkulálgattam, hogy jönne ebből össze 25 túra, összevetettem a futóversenyekkel, hogy mi mikor lenne, de sehogy sem fér bele ennyi minden egy évbe. És akkor még nem is számoltam azzal, hogy szokásomhoz híven havonta lebetegszem egy kicsit, amikor kényszerű sportszünet van.
Aztán egyszer csak bevillant: biztos, hogy Budapest betondzsungelében szeretnék szaladgálni? Évek óta vágyódva figyelemmel a teljesítménytúrákon résztvevő futókat, hogy milyen könnyedén és milyen távok teljesítésére képesek és ráadásul a természetben, gyönyörű környezetben futhatnak. Persze én mindig csak azt mondogattam magamnak, hogy én erre úgysem lennék képes. A túrák során a szintkülönbségekkel, hegyekkel még túrázva is küzdök rendesen, hát még ha futnék. Nem is értem, emberek hogy képesek hegyekre fel-le szaladgálni 20-30 vagy akár még több km-en keresztül. Tényleg nem értem, de csodálattal adózom előttük és őrülten vágyom arra, hogy én is így fussak...

Mi lenne ha idén most tényleg megpróbálnám?
Mi lenne ha idén nem szakadna meg a szívem, ha elfut valaki mellettem túra közben, hanem most én is futnék? Mi lenne, ha nem csak álmodoznék róla, hanem én is nekimennék a hegynek? Mi lenne, ha most nem csak csodálkoznék, hogy hogyan lehet ezt megcsinálni, hanem most én is megcsinálnám?

Terepfutás
Már magától a szótól is kiráz a hideg a gyönyörűségtől. Fantasztikus sport. Bár még alig vagyok benne, de már most nagy szerelem számomra. És nagy álom is: 3 km-ekkel küzdök lassan egy éve és most hegyre akarok futni!? Hát elment az eszem? De ha sohasem állok neki, ha sosem próbálom, akkor csak belesüllyedek az önsajnálatba, hogy én ezt úgysem tudom. Régóta készülök terepfutni, de itt a környéken az összes hegy olyan magas, hogy azt lehetetlen megfutni. Még felgyalogolni is csak fújtatva bírok. És akkor mi van? Hogy lehetek ilyen hülye, hogy itt élek ilyen csodás hegyek között és sajnálkozom, hogy itt nincs jó futóterep? Lehet, hogy tényleg nem megy, de neki kell állni és ki kell próbálni. Ki kell nézni egy hegyet és elfutni legalább az első fáig, jövő héten a következőig, aztán még tovább. Előbb-utóbb meg lesz az. Nincs olyan, hogy nem tudom. Ha más is tudja, akkor én is. Legfeljebb nekem nehezebben megy, talán lassabban jövök bele, de ha nagyon akarom, én is tudok terepfutni. És én nagyon akarom...

Ennek fényében azt találtam ki, hogy hagyom a budapesti versenyeket, nem szaladgálok betonon, hanem a Budapest Kupában résztvevő túrákon fogok én is szaladgálni, ugyanis vannak 7-8 illetve 10-11 km-es túrák is. Először csak azokon futnék, kapnék érte pecsétet is, összegyűlne a 25 túra is és még futhatnék is, a hosszabb távokon meg túráznék. Ráadásul túrázáshoz igazított szintidő van ezeken a versenyeken, úgyhogy nem kéne aggódnom, ha lassan futok, vagy ha belesétálok emelkedőkön. Már ki is néztem az első futós teljesítménytúrámat: 2012. március 3. Normafa, 9,8 km és 380 m szintkülönbséggel a Rákoskerti Lemaradás szervezésében. Kezdésnek szerintem ez remek lesz. Már alig várom és már most izgulok, ha eszembe jut.

Folytatásnak pedig a március végi áhított Camelbak Vértesi Terepmaraton mini távjára (15,5 km) vagyok teljesen rázsongva, emiatt van az egész, de erről már írtam itt. Ez már komoly terepfutó verseny, de a 335 m szintkülönbségével és a 2,5 órás szintidejével teljesíthetőnek tűnik még akkor is, ha belegyalogolok és nem tudom végig futva teljesíteni.

Következő lépés pedig a Magyar Vándorok szokásos húsvéti túrájának, a Tojás túrának a 20 km-es távja lenne. Na, nem ment el az eszem, nem gondolom, hogy ezt április elején le tudom futni, de jól ismerem az útvonalat, sokszor voltam már ezen a túrán, tudom, hogy emelkedő jön-e, vagy lejtő. Kényelmes, jól futható az útvonal, úgyhogy megpróbálnám a táv nagy részét futva teljesíteni és terveim szerint vinném a kutyusomat is egy kis canicross-ozásra. Ahogy Bundás húz, az megkönnyíti a haladást, úgyhogy majd kocogunk együtt egy jót, a végén meg legfeljebb sétálunk. Nem történik semmi, ha nem nyomjuk végig, mint állat.

Futásban egyenlőre ennyire látok előre, a többi túra kiírását még nem ismerem pontosan, de ha ezeket sikerült megcsinálni, akkor majd tervezek tovább is annak függvényében, hogy mennyire megy a futás, mennyire fejlődök.

Teljesítménytúrázás
A túrákat illetően a Gerecse50 és a Kinizsi100 van becélozva.
Nagy falat, tudom, de úgy döntöttünk Sophiával, hogy nekivágunk a dolognak. Legfeljebb nem sikerül és majd a tapasztalatokból okulva jövőre ismét megpróbáljuk.
Tavaly még erre a Kinizsi100-ra voltam nagyon rázsongva, de most valahogy a terepfutás jobban vonz, viszont a Kinizsi teljesítéséről sem mondok le, bár már nem akkora álom, nem találom akkora kihívásnak, mint a futást. Az elmúlt év során ugyanis sikerült túlteljesítenem magam teljesítménytúrázásból. Sikerült megcsinálnom egy olyan távot, amiről egy évvel ezelőtt még azt sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Pont emiatt valahogy úgy érzem, hogy az efölötti távokban már nincs akkora kihívás. Úgy gondolom, hogy az ilyen távokra már nem lehet készülni, ott már csak menni kell, de nem az ember felkészültségén múlik, hogy sikerül-e, hanem az időjáráson, vagy azon, hogy mennyire tuti a túracipőd, vagy a hátizsákod, hogy mennyire töri a lábad, a vállad, illetve, hogy te mennyire tűröd ezeket a közbejövő fájdalmakat. És mivel ilyen vackokon múlik a túra második felének sikeressége, éppen ezért nem látok benne kihívást, csak azt, hogy szerencséd lesz-e aznap, vagy sem. Igen, inkább szerencsejáték, mert nem tudsz rá készülni, nem tudod, hogy mennyit bírsz...stb.
Oké, tudom, a kitartás és minden egyéb is benne van, de valahogy nem akkora kihívás, mint egy futóverseny, amire hétről hétre tud az ember készülni, tudja, hogy hogyan megy neki és ott a versenyen a felkészülésének mértéke szerint teljesít. Azt kapja vissza ott az ember, amit beletett, amiért megdolgozott, amiért megküzdött, de egy ilyen 100 km-es teljesítménytúrára nem igazán lehet készülni. Az ember nyomatja az 50 km-es túrákat becsülettel, de ennél többet szerintem nem lehet tenni érte. Aztán ennyi készüléssel vagy bírja az ember vagy nem, vagy közbejön valami vagy sem. Az majd csak élesben derül ki, hogy mi van 70 vagy 80 km után, vagy hogy a cipő majd a 78 km-en kezd el iszonyúan nyomni, a táska pántja a 82 km-nél kezd el bevágni. Hallottam, láttam már olyat, hogy rendszeresen túrázó, sokadik Kinizsi100 teljesítő nem tudta teljesíteni a távot, míg olyan is volt, hogy a lány nem nagy túrázó, de lenyomta a Gerecse50-et, majd a 100-as túráig három hétig futóedzéseket tartott, aztán végignyomta a 100 km-t szintidőn belül. Szóval, kicsit szerencsejátéknak érzem, mert nem a fizikai kondíció, a tapasztalat a döntő és ezt nem szeretem. Ha felkészülök rendesen, akkor szeretném is learatni érte a babért.

A Gerecse 50 (a Kinizsi100 ún. edzőtúrája) pedig néhány nap különbséggel együtt van a Sárga éjszakai 30-as túrával, amin tavaly is voltunk. Szerettük volna idén mindkettőt megcsinálni, de így választani kell. A Gerecse a táv miatt lenne jó, a Sárga túra meg azért, mert gyakorolhatnánk az éjszakai teljesítménytúrázást, hiszen a Kinizsi második felét is éjszaka kell lenyomni.
Viszont sem a Gerecse, sem a Sárga30 nincs benne a Budapest Kupában, de a Sárga túrának egy 50-es távja már igen. Erről a túráról azonban még nem találtam részleteket, de valószínű, hogy akkor inkább azt fogjuk választani.

Bicajozás
Futás, túrázás mellett komolyabban nem terveztem mást, de édesapám talált még egy nagyon szimpatikus érmet, amit szintén jó volna megszerezni. Ez pedig a Budapest határán érem, amit szintén a Budapest Kupa díjátadón adnak át. De jó lenne kupát is, meg érmet is bezsebelni egyszerre!
Ehhez az éremhez nyár közepén egy 50 km-es teljesítménytúrát (ami egyébként a Budapest Kupa része is, úgyhogy pecsét is jár érte a kupafüzetbe), nyár végén pedig egy 70 km-es bicajtúrát kell teljesíteni egyiket Pest, másikat Buda határában.
A túrával nem lesz gond és ha most 6-7 évvel fiatalabb lennék, akkor a bicajjal sem lenne. Álmomból felébresztve is tudtam lazán ennyit tekerni, de most nem hinném, hogy sima ügy lenne a dolog, úgyhogy valahogyan készülni kéne majd erre is. Egyenlőre a munkába tekeréseket (ami napi kb 4 km, de legalább egy jó kis emelkedő van benne :-o ) és egy-egy hétvégi hosszabb biciklitúrát látok erre esélyesnek. Ha már csökken majd nyár elején a túrakedv, akkor előkapom a bringát szerintem.

Összegezve tehát
Céljaim a 2012-es évre:
- Terepfutásban 15-20 km-es távok lefutásáig eljutni
- Kinizsi 100-at teljesíteni
- Budapest Kupa kiemelt díjazásának megszerzése (min. 25 túra)
- Budapest határán érem megszerzése
- 15-20 kg leadása (erről már itt írtam)
Aztán persze lehet, hogy sokat akar a szarka és nem bírja a farka, de ha ebből az ötből csak 3-4-et teljesítek, én már akkor is boldog leszek.

Ez alapján az idei versenyek, amik tuti biztosak, így néznek ki:

Versenynaptár tervezet
2012. március 3. Szo - 9,8 km terepfutás, Normafa 10 teljesítménytúra
2012. máricus 25. V - 15,5 km terepfutás, Camelbak Vértesi Terepmaraton
2012. április 9. H - 20 km terepfutás, Tojás 20 teljesítménytúra
2012. április 28. Szo - 50 km túra, Gerecse 50 vagy
2012. április 30. H - 50 km túra, Sárga 50 teljesítménytúra
2012. május 19. Szo - 100 km túra, Kinizsi 100 teljesítménytúra
2012. június 10. V - futás, Maraton váltó (BSI)
2012. június 16. Szo - futás, Brutálfutás (BSI)
2012. június 24. V - 50 km túra, Buda határán 50 teljesítménytúra
2012. augusztus 19. V - 70 km bicaj, Pest határán 70 kerékpártúra
2012. szeptember 23. V - terepfutás, Életfa - X2S terepfesztivál (Piliscsaba)
Ehhez jönnek még hozzá a Budapest Kupa további túrái és a canicross versenyek, amikről egyenlőre még nincs hír a sportág magyar honlapján, de egy-kettőre biztosan megyünk, mert Bundásnak már megígértem.

Edzésterv mindehhez
Egy jó kis edzésterv nélkül a céljaim közelébe se szagolhatok, úgyhogy az edzésterv is megszületett a fejemben. Terv a heti három futás. A heti első két futást hét közben munka előtt oldanám meg, a harmadikat péntekenként, amikor nem dolgozom. Ez lesz a heti hosszú futás - lehetőleg terepen. A heti második futásra majd intervall edzéseket tervezek, ha eljön az ideje. Jó lesz, hogy picit gyorsuljak is, meg nem baj, ha szokom az iramváltásokat, mert terepfutásnál jó hasznát veszem majd, úgy érzem. Hétvégenként pedig szombaton vagy vasárnap túrázás lesz.

Ez az alap, de keresztedzésként mindezt kiegészíteném a futásmentes napokon pránájámával (légzőgyakorlatok a tüdő erősítésére és a tüdőkapacitás növelésére), jógával (a nyújtás, lazítás miatt) és fegyencedzéssel (erősítés gyanánt).
Ez kb így nézne ki a gyakorlatban:

Tehát a terv már megvan. Már csak csinálni kell..

Kép a Terepfutás honlapjáról.

Túrázás (BUÉK 20 teljesítménytúra) - 2012. január 7.

2012-01-07T19:14:00.015+01:00

BUÉK 20 teljesítménytúra

(Rendező: MVTE)
Táv: 19,512 km
Szintkülönbség: 847 m
Szintidő: 6 óra
Teljesített idő: 4 óra 44 perc
Sebesség: 4,1 km/h
Tempó: 14:33 p/km
Útvonal: Hűvösvölgy -> Nyéki-hegy -> Vadaskerti-hegy -> Határ-nyereg -> Hármashatár-hegy -> Fenyőgyöngye -> Árpád kilátó -> Apáthy-szikla -> Ördög-árok -> Széher út -> Kuruclesi út -> Budakeszi út -> Tündér-hegy oldala -> Szépjuhászné -> Nagy-Hárs-hegy -> Nagy-rét -> Hűvösvölgy
Cipő: Kilimanjaro Galano túrabakancs

Az év első hétvégéjén megvolt az év első túrája is.
November elején túráztam utoljára, aztán betegség miatt azóta nem voltam. Már hiányzott nagyon.

Sophiával vágtunk neki ennek az év eleji, bemelegítő, laza 20-asnak.
Mivel két éve már voltam ezen a túrán (2010-es beszámoló itt), így tudtam mire számíthatok, azaz, hogy az első 4 km-en felzavarnak minket az égbe. Jól emlékeztem, mennyit szenvedtem anno ezen a szakaszon, úgyhogy lelkileg már rákészültem.
Hűvösvölgybe autóval mentünk és itt egy gyors nevezés után mindjárt átvágtunk a főúton, a parkolón és megkezdődött a 4 km-es kálváriánk, de kárpótolt cserébe, hogy gyönyörű időnk volt, ragyogott a nap:

Januári napfelkelte

A caplatás igazából nem is volt olyan vészes, mint ahogy emlékeztem, de az utolsó km-en azért mégis bedurvult a dolog: sziklás, köves úton kapaszkodtunk felfelé, de a látvánnyal ahogy a reggeli napfény csordogált a durva talajon, azzal nem lehetett betelni. Odáig vagyok az ilyen fílinges fényekért.

Hármashatár-hegyen felfelé

Közben már éreztem, hogy a tegnapi futás után nem igazán vagyok a helyzet magaslatán, kellett volna legalább egy pihenőnap futás és túrázás között, de most már mindegy. Kicsit fújtatva, kicsit levegő után kapkodva végül felértünk az 1. ep-hez a a Hármashatár-hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk a reggeli Budapestre.

Az ébredező város madártávlatból

Budapest hídjai a Hármashatár-hegyről

Innen a K jelzésen ereszkedve folytattuk utunkat.
Jólesett lefelé menni végre, mert éreztem, hogy a pocimmal nincs minden rendben, apró görcsök nyilalltak bele, de nem volt vészes. Így lefelé haladva meg is tudtunk reggelizni, tudtunk kicsit beszélgetni, hogy milyen túraterveink vannak idénre, amikor egy műúton (talán a Szépvölgyi úton a Fenyőgyöngyénél) átkelve egyszer csak egy váratlan ellenőrzőpontra akadtunk.
Hallottam már ilyet, hogy egyes túrákon az itinerben nem jelölt titkos ellenőrzőpontok is előfordulhatnak, de még sosem láttam ilyet. Eddig mindig csak ijesztgetésnek gondoltam, hogy a kedves túrázók ne térjenek el a kijelölt útvonaltól, de most tényleg itt volt egy ep. és ez bizony még nem az Apáthy szikla volt.

Váratlan ep.

Ki is jelölték ám rendesen, hogy pecsételőhely van: ahány fa állt a környéken, mindegyiken "ep-kocka" lógott, mintha csak a szilveszteri buliból itt maradt díszítés lenne. Nekem sem kellett több, fel is próbáltam néhányat:

Turista turbán, avagy pasa-sapka :-)*

Jól áll, igaz?*

Elég türelmes volt a pontőr, mert nem szólt rám, sőt még pecsétet is adott. A pecsétbegyűjtés után ismét felfelé haladtunk a kéken, de annyira jól eldumáltunk közben, hogy szokásunkhoz híven csak mentünk a többiek után. Egyszer csak egy nagyobb, játszótérrel és nordic walkingra készülődő csapattal tarkított rétre értünk, ahol egy idősebb férfi megszólított minket, hogy innen jobbra vagy balra kell-e menni. A zöld balra volt, úgyhogy mindhárman átvágtunk a réten és már néhány száz métert haladtunk, amikor két srác jön velünk szemben felfelé, hogy a BUÉK20-on vagyunk-e, mert akkor nem jó felé jövünk, ők is elkavartak.
Na, itt jöttem rá, hogy nem csak, hogy fogalmunk nincs, hogy hol járunk az itinerben, de még turistatérképet is elfelejtettem hozni. Jól felkészült túrázó vagyok, mi? Mondtam, hogy már régen túráztunk. :-)

Nézem az itinert, miszerint a kék jelzésen érjük el az Árpád kilátót és csak utána haladunk a zöldön. Mondom is annak a másik pasinak, aki már a réten érdeklődött, hogy igazuk van a srácoknak, mert még nem hagytuk el az Árpád kilátót, de erősködött, hogy az már tuti volt, mert ő járt ott. Hát tudok elég vak egér lenni, de azért egy ekkora kilátót már csak észreveszek! Azért a pasi nagy hévvel magyarázta, hogy ő a kéken már elment a kilátóhoz, aztán jött erre a zöldön és még jól le is teremtett minket, hogy mi meg csalunk, hogy kihagytuk azt a kanyart.
Végül kiderült, hogy tényleg ott van a kilátó, a pasi már tényleg járt ott, csak a zöldön rossz irányba indult: nem visszafelé kellett volna jönnie, hanem lefelé a hegyről a város felé.
Még jó, hogy szembejött az a két srác, különben úgy térkép nélkül lehet, hogy még mindig ott bolyonganánk, így viszont mi is megleltük az Árpád kilátót végre, de ettől a kis izgalomtól éreztem, hogy egyre inkább rendetlenkedik a pocim. Most már határozottan fájt, de bíztam benne, hogy elmúlik.

Árpád kilátó*

Kilátás a kilátóból*

Kilátok a kilátóból (hónom alatt meg egy ufó)*

Szerencsére a kilátóból ismét lefelé vitt az út a Tojás túrákból jól ismert részeken, csak akkor a másik irányból jövünk ezen az útvonalon. Hiába haladtunk könnyű tempóban lefelé, nem tudtam tovább áltatni magam: szörnyen fájt a pocim. Természetesen mikor máskor látogatna meg a női Mikulás, mint az idei első túránk kellős közepén? Már reggel sejtettem, úgyhogy fel voltam készülve, de a fájdalom azért nem esett jól. Reméltem, hogy túra közben nem mer majd fájni, de sajnos tévedtem. Azért örültem is, hiszen annyira beteg voltam november végén és olyan rosszul voltam decemberben, hogy akkor meg sem jött, most meg egy heti mozgás és normális étkezés mellett ismét itt van, ami jelzi, hogy már sokkal jobban vagyok. Vagyis lennék, ha most meg nem fájna ennyire.

A zöld jelzésen kódorogva hamarosan elértük a 2. ep-t az Apáthy-sziklánál. Itt csak gyors pecsét és már haladtunk is tovább. A kilátás és a szikla gyönyörű, de annyian feltorlódtunk és különben is már annyit láttam, hogy inkább mentünk tovább. Már Sophia is látta, hogy lassulok és igen rossz bőrben vagyok, úgyhogy még el sem értünk a lépcsősorig, barátnőm javaslatára bevettem egy gyógyszert, mielőtt még rosszabb lenne a helyzet, de sajnos már későn folyamodtunk ehhez a módszerhez. Lebaktattunk a lépcsőn és egy kis városi bolyongás következett, de én már csillagokat láttam ezen a részen. Még arra emlékszem, hogy az 56-os villamos hídja alatt áthaladtunk, de utána már nem tudtam, merre járunk, csak görcsös fájdalmakkal küzdve húztam magam előre. Későn vettem be a gyógyszert. Szédültem, kapkodtam a levegőt, kivert a víz és alig bírtam talpon maradni. Életemben először megfordult a fejemben, hogy feladom. Nem bírok továbbmenni.
Aztán eszembe jutott, hogy semmivel sem lenne jobb otthon szenvedni, sőt, ott még rosszabb begömbölyödni egyedül az ágyba és fetrengeni a fájdalomtól. Itt legalább egy túrán vagyok, az erdőben, fák között, napsütésben, ahová mindig is vágyom. A szintidő szerencsére elég sok, úgyhogy beszenvedem magamat a célba. Sokszor megfogadtam már, hogyha egy versenyt, túrát nem bírok, négykézláb mászva, de akkor is befejezem. Azt hiszem, ilyen helyzetben itt nem lett volna ciki kiszállni, de mégis jobbnak láttam folytatni.

Áthaladtunk a Budakeszi úton, ami után egy jó caplatós rész következett. Na, ez nálam annyiból állt, hogy tyúklépésben csoszogtam felfelé, jojóztak a szemeim és minden második fát megtámasztottam, hogy ki ne dőljön, vagyis, hogy én ki ne dőljek. A Hármashatár hegyről lefelé elfogyasztott alma is szeretett volna visszajönni, de igyekeztem benntartani. Közben futók, túrázók fél percenként előztek le. Furcsa érzés volt, nem vagyok ehhez hozzászokva. Még Sophiát is megkérdeztem közben, hogy most ugye, úgy nézek ki, mint aki épp a Kinizsi100-asra készül. :-)
A Szépjuhászné felé haladva egy könnyebb szakasz következett, de alig álltam a lábamon, még mindig fától fáig haladtam. Sophi a meg hol előre ment és várt, hol visszajött és ismét előre ment. Fázott. Én is őrülten fáztam már, hogy ennyire lassan haladunk és ránk fagy az izzadság. Próbáltam Sophiával a jelen állapotomban a legérthetőbben közölni, már amennyire beszélni tudtam, hogy menjen előre nyugodtan, üljön be a meleg autóba, míg én kiszenvedem magamból még ezt az utolsó durván 6 km-t. Nem lesz semmi bajom, túl fogom élni, csak lassan, úgyhogy menjen nyugodtan előre. Nem akart menni. Azt mondta, ráérünk, nem sietünk, nem időre megyünk, úgyhogy marad.

Így értünk el a 3. ep-ig, ami a turistaút mellett volt két méterrel feljebb, de képtelen voltam odáig elmenni, úgyhogy Sophia pecsételtette az itinerem, míg én valahol támasztottam egy fát. Közben ittam néhány korty vizet, attól kicsit jobban lettem, de az elmúlt km-eken gyakorolt lajhár tempóval mentünk tovább. Azt hittem, sosem lesz vége ennek a túrának. Ilyen hosszú 20 km-t sem mentem még!
Valahogy mégis a Szépjuhásznéhoz értünk, ahol először éreztem órák óta, hogy talán megmaradok és talán túlélem ezt az egészet. A sárga jelzésen haladtunk tovább erősen felfelé, ami nekem jelen pillanatban erősen nem tetszett, de volt már bennem annyi életerő ismét, hogy észrevegyem, milyen csodás időnk van és hátrapillantva még fényképezni is eszembe jusson egyet.

Visszapillantás a Szépjuhásznéra

Ismét tyúklépés, halálhörgés és néhány utolsó görcsnyilallás következett, mire felmásztam a Nagy-Hárs-hegyre, ahol a 4. ep. várt a Kaán kilátó tövében.

Tumultus a 4. ep-nél

Itt támasztottam fát utoljára, innentől kezdtem jobban lenni. Talán hatott a gyógyszer, talán kiszenvedtem az ehavi fájdalomadagot, mindenesetre sokkal jobb lett a helyzet, főleg, hogy ismét lefelé haladtunk, sőt még egy kis kaland is jutott a túra végére: a kilátót elhagyva egy kisebb szakadék mellett a turistaút szélén egy kötél segítségével gyakorolhattuk, hogy mennyire jó kismajmok lennénk, ha még mindig majmok volnánk.

Sophia kismajom

Szamóca nagymajom*

Fennakadás*

Majomhajlamainkat kiélve a sárga jelzésen folytattuk utunkat, ahol a Gyermekvasutat keresztezve hamarosan észrevettük a Nagykovácsi út túloldalán a Hűvösvölgyi Stop Shopot. Elég kiábrándító volt ez így az erdőből kiérve, de szerencsére még maradtunk az erdőben és a műúttal párhuzamosan haladva értünk el a Nagy-rétre, ahol beszereztük a cél előtti utolsó pecsétünket és néhány ajándék szaloncukrot.

Nagy-rét az 5. ep. felől

Innen már csak egy km volt hátra levezetésképpen a célig, ahol a célpecsét, az oklevél és a kitűzők beszerzése után egy jó meleg teával is kényeztettek bennünket. Kaptunk virslit is, de mindketten vegák lévén az ment a hátizsákba és itthon kiskutyámnak okozott örömet.
Remélem, az hogy az év első túrája ilyen rosszul sikerült, nem azt jelenti, hogy a többi is ilyen lesz. Most ilyen vacak idő alatt sikerült végigvánszorognom, de legalább van milyen időn javítani majd a következő túrák során.

Itiner, oklevél és a kitűzők

A túra elején pedig már be is szereztük az idei Budapest Kupa füzetet, ugyanis ez a túra volt a 2012-es Budapest Kupa első túrája.
A Budapest Kupáról november végén hallottam először. Ez egy teljesítménytúra sorozat, melyhez idén 50 Budapest környéki túra tartozik, amiből 10 túrát teljesítve már kupát lehet nyerni, 25 túra esetén pedig külön díjazásban részesítik a túrázókat. Egyenlőre a 10 túra összegyűjtését látom esélyesnek, hiszen 25 túrát végigjárni azt jelenti, hogy az évben minden második hétvégén ebből a listából kiválasztott túrán kéne részt venni, amiben nem is szerepel a Kinizsi egy résztávja sem, illetve még futóversenyeken és canicross versenyekre is szeretnék menni. Majd meglátjuk, hogyan alakul...

Budapest Kupa füzet

Egy-egy túra sikeres teljesítését követően a célban a kupafüzet megfelelő helyét is le kell pecsételtetni. Az első pecsét már megvan belőle a mai túráért.

*Sophia képei

Fegyencedzés, szélfutás - 2012. január 6.

2012-01-06T22:55:00.016+01:00

Pranajama

Kapalabhati
3x20 fújtatás
30, 45, 60 (!) mp benntartással
idő: 3:15
Anuloma Viloma
6 kör
4,16,8 arányban
idő: 5:36

Fegyencedzés
Guggolás gyertyaállásban (Guggolás 1. lépés) 1x15
Függőleges húzás (Húzódzkodás 1. lépés) 1x20 (!)

Futás
táv: 6 km
idő: 39:58
seb: 9 km/h
tempó: 6:39 p/km
útvonal: enyhén szintes aszfalt (MLB 2x)
cipő: Inov-8 F-Lite 230

Ma már gond nélkül ment a Kapalabhatinál az egy perces benntartás. Igaz, évekkel ezelőtt a 90 mp is sima ügy volt, de majd eljön annak is az ideje ismét.
Fegyencedzésnél nem bírtam tovább és 15-ről 20-ra emeltem a függőleges húzás ismétléseit, de még így is könnyűnek éreztem a gyakorlatot. Nem baj, legalább van egy kis sikerélményem, hogy ezt meg tudom csinálni.

Futás...
Elérkezett az első hét harmadik futása, az első hosszú futásom. Sokat gondolkoztam, hogy mennyit fussak ma, hogy mit nevezzek hosszú futásnak az elmúlt két edzés 3 km-es szenvedései után. Kicsikarjak magamból egy 4 km-t valahogy, aztán majd hétről 1-1 km-rel megtoldom? Elvileg belefér az edzéstervbe, hiszen 11 hét van hátra a kiszemelt Vértesi Minimaraton terepfutó versenyig, azaz pont az előtte lévő héten futnám meg a 15 km-t. Elvileg... De hogy a szösszenetbe gondolom, hogy tavaly 8 hónap futás után jutottam el 5 km-ig, akkor most 11 hét alatt eljutok 15 km-ig???

Ma már nem volt olyan remek időnk, mint hét elején.
Tegnap esett az eső, ma meg az égszakadást felváltotta a viharos szél. Olyan szél van, hogy a tujáink vízszintesen állnak a kertben, cicáim meg nemhogy az udvarra, de még az ablak közelébe sem mennek, csak kuksolnak a szoba közepén. Az ég eléggé felhős és minden olyan szürke, de legalább ma nem esik semmi, a szél pedig felszárította a tegnapi esőt. A hőmérséklet kellemes lenne, nincs hideg, de ez a szél valami borzasztó. Hogy lehet ilyen időben futáshoz öltözni?

Úgy terveztem, hogy a tavaly kinézett és túrázva már kipróbált 16 km-es Pilisvörösvár-Pilisszentiván-Solymár-Pilisvörösvár útvonalon fogok gyakorlatozni a hosszú futásaim alkalmával, lehetőleg minden héten egy km-rel tovább elfutva a többit pedig túrázva teljesítve és így minden héten jól látható időben és teljesítményben is a (remélhetőleg) fejlődés.
No, ez a terv már most az első héten befuccsolt, ugyanis innen Solymár felé haladva a határban van egy mélyen fekvő erdő, ahol a tegnapi esőzés miatt most tutira derékig ér a sár és semmi kedvem nincs azon átvergődni. Ráadásul azért a néhány km futásért kár ekkora kört menni, úgyis sietnem kéne haza utána, mert tüdőszűrésre is el kéne mennem. Majd jövő héten futkározok arrafelé, ha az időjárás is engedi.

Mára kinéztem inkább egy másik útvonalat, ami a környéken marad és végig aszfaltút van, tehát remélhetőleg száraz is. Már futottam egyszer egy kört tavaly ezen az útvonalon, amikor annyira zuhogott az eső, hogy nem volt kedvem esőben mocsárjárni. Most is ezt a 3 km-es pályát választottam, amit - szintemelkedései miatt az újonnan közkedvelt János-hegyi Balboa kör után szabadon - elneveztem My Little Balboa (MLB) útvonalnak, de akár hullámvasútnak is nevezhetném, hiszen így néz ki:

Az MLB 3 km-es távjának szinttérképe

Felöltöztem: most a inov-8 cipellőmet választottam a száraz aszfaltra, illetve joggingfelsőt, széldzsekit és minden egyebet felvettem, amit kicsit is szélállónak gondoltam. Jól döntöttem, mert az első km végig széllel szemben haladt. Úgy terveztem, hogy lefutok egy kör MLB-t, aztán meglátom, hogy bírom és aszerint nekiindulok egy második körnek, ahol még 1-2 km-t megpróbálok ráhúzni.

Az első 600 m a hegy tetején egy szélcsatornában halad. Itt még szélcsend idején is fúj a szél, ami miatt itt alapból néhány fokkal hidegebb van mindig mint a környező utcákban. Úgy küzdöttem ezen a szakaszon a széllel, mint Don Quijote a szélmalommal. Azt hittem 1 km-t nem fogok tudni lefutni, lépni alig bírtam, főleg, hogy az út enyhén, de tartósan emelkedik. Ráfeküdtem a szélre és erőlködtem, hogy lépni tudjak, majd ha egy pillanatra elállt a szél, majdnem orra estem. Mire összeszedtem magam, újra libbent a szél és hanyatt vágott. Úgy nézhettem ki, mint azok a nagy, vékony, műanyag szurkolói bábuk bevetésen, amikbe nyomatják a levegőt és hajladoznak előre, hátra. Érdekes küzdelem volt és röhejesen lassan is haladtam.

Szerencsére néhány kanyar után szélcsendesebb vidéken vitt az út. Néhány nagyobb emelkedővel is sikerült hősiesen megküzdenem és nemsokára csodálkozva vettem észre, hogy már vége is van egy körnek. Nagyon jól esett, úgyhogy nekiálltam még egy MLB-nek. Az emelkedős, szeles részen most már lassabban és szenvedősen futottam, de a szélcsendesebb részeken lassan, de biztosan ment a futás. Ugyan 5 km után már éreztem, hogy kezdek fáradni, de kicsikartam magamból még a kör végét, úgyhogy hősiesen teljesítettem a 6 km-t.
Az első kör ideje 19:50, a második köré 20:08 lett.

Nagyon boldogan mentem utána zuhanyozni.
Teljesen feldobott az a tudat, hogy ismét képes vagyok ennyit futni. A sok, szenvedős 3 km-ek után most már igazán megérdemeltem ezt a hatost. Nagyon örülök neki, hogy sikerült végigfutnom ezt a távot és olyan boldog vagyok, hogy a lábamban van most ez a szintes, szeles hatos.

Érdekes, hogy csak a Slötyinél nem tudok futni.
Mindenhol máshol megy. Mi van ott, ami meggátolja a futásom? Vagy már ennyire unom ott a kőrözgetést? Mindenesetre tudom, hogy több van bennem mint ott az a 3 km, ez ma ki is derült végre.
Még a tüdőm sem fájt, nem is fújtattam. Nagyon jól esett a futás. Végre úgy éreztem, hogyha lassan is, de már futok. Megállás nélkül toltam 40 percet! Utoljára 2009 novemberében futottam ennyit, még a betegségem elején.
Tudtam, éreztem, hogy jobban leszek, csak ki kell tartani. Mióta vártam már erre!

Viszont üröm az örömben: az achilles-ínam megint el kezdett fájni közben egy kicsit, főleg a felfelé futkosós szakaszokon, de nem volt vészes. Kicsit másképp léptem, máshogy tartottam a lábfejem és tovább tudtam menni. Utána lenyújtottam, nem volt semmi gond. Most estére viszont már érzem, hogy nem lesz ez jó megint: nem fáj, de túlságosan merev és recseg-ropog, ha lépek. A netes kutakodásom alapján kezdődő gyulladás és túlterhelés tünetei lehetnek ezek.
De hát mivel terheltem volna túl, a kemény 3 km-ekkel? Mert nem most éreztem ezt először, már a héten is jelentkezett ez a furcsa érzés. Meg ugye már tavaly is, de akkor sem futottam 3 km-nél többet, csak ritkán 4-5 km-t. Mi a szösszel terheltem túl? Lehet, hogy a súlyommal? Felesleges 20 kg-t cipelek. Létezik, hogy ezzel tönkreteszem az achillesemet, ha ilyen túlsúllyal futok? Még egy indok, hogy sürgősen le kell fogynom!!!

Futás után pedig lezuhanyoztam, összeszedtem magam és elmentem tüdőszűrésre, hátha meg tudják majd mondani, hogy mitől szokott terhelésre fájni a tüdőm.

Fegyencedzés, jóga - 2012. január 5.

2012-01-05T18:19:00.003+01:00

Pranajama

Kapalabhati
3x20 fújtatás
30, 45, 55(!) mp benntartással
idő: 3:10
Anuloma Viloma
6 (!) kör
4,16,8 arányban
idő: 5:36

Fegyencedzés
Fekvőtámasz falnál (Fekvőtámasz 1. lépés) 1x15
Térdfelhúzás (Lábemelés 1. lépés) 1x15

Jóga
idő: 23:00
ászanák: 17
típus: dinamikus (napüdvözletekkel összekötve)

Reggel nagyszerűen ébredtem, minden gond nélkül ki tudtam mászni az ágyból. Úgy látszik, végre kezdek jobban lenni és lassan talán beindul a futógépezet is.

Egyből a légzőgyakorlatokkal kezdtem, ha már tegnap elmaradt.
Most simán mentek ezek a gyakorlatok, nagyon könnyűnek és jólesőnek éreztem őket. Sokkal egyenesebb háttal, feszültségmentesen, kényelmesebb ülésben sikerült most ülnöm. Lazán ment a benntartás is, pedig hét elején még ki akart szakadni tőle a mellkasom, úgyhogy mindjárt emeltem is a benntartások idejét egy kicsit. Még az 55 mp is simán megvolt, bírtam volna még, de nem mertem, mert két nappal ezelőtt ez még tényleg fájt. Remélem, ezek szerint javulok tüdőügyben is. Mindenesetre holnapra már egy tüdőszűrés be van tervezve.
Az Anuloma Viloma is nagyon jól ment, most abból is már 6 kört csináltam. Szerettem volna még, de idő hiányában mára kiegyeztem ennyiben, aztán majd a napokban emelem még az adagot.

A fegyencedzés is meglepően könnyen ment ma.
Igaz, abból nem emeltem ismétlésszámot, de sokkal jobban ment a dolog, mint hét elején, habár most őrült izomlázam van a keddi jógától. Az a 20 perc jóga olyan keményre sikeredett, hogy főleg a felsőtestemben minden apró izom enyhén lázas. Így küzdöttem meg a fekvőtámaszokkal, de legalább rádolgozok egy kicsit. A térdfelhúzás is simán ment.

A jóga már kicsit keményebb dió volt.
Ugyan jó erőben voltam ahhoz is, csak a keddi rengeteg napüdvözlettel megszorongatott izmocskáim még nem pihenték ki azt a sokkot. Igyekeztem azért, amennyire tudtam, elvégeztem a mára előírt penzumot, habár itt-ott már kicsit szétesett a mozgásom. Az utolsó néhány napüdvözlet például már nem igazán hasonlított az eredeti gyakorlatra: kúsztam, másztam, amennyire még erőmből telt, de már minden izmom remegett a végére és dőlt rólam a víz. Kemény edzés ez a dinamikus jóga. Lehet, hogy nem pont ezt kéne csinálnom két futás közötti pihenőnapon. Komolyan, jobban kicsinál, mint a futás.

Már a gyakorlás elején lecseréltem a pulcsimat egy ujjatlan felsőre, levettem a zoknim, de néhány ászana után meg kellett válnom a melegítőnacimtól is, olyan melegem volt már a végén, pedig épphogy 20 fok van itt a lakásban nálunk. Nem kell ide hot yoga, meg mindenféle fűtő cucc, csak el kell kezdeni gyakorolni és máris 40 fokos hőséget, tikkadást érzünk. Hosszabb gyakorlás után mellékhatásként pálmafák és homokos tengerpart hallucinációk is előfordulhatnak. :-)

Ezeket műveltem ma:
Napüdvözlet
2. Napüdvözletben:
Fejenállás (Sirsasana)
3. Napüdvözletben:
Gyertyaállás (Sarvangasana)
Kerékállás (Chakrasana)
Szélkiengedő póz (Pavanamuktasana)
Lábujjtartás ülésben (Ubhaja Padangusthasana)
Előrehajlás terpeszülésben (Upavista Konasana)
Oldalnyújtás terpeszülésben (Parsva Upavista Konasana)
Ülésből előrehajlás (Paszcsimottanasana)
Lejtősík (Purvottanasana)
4. Napüdvözletben:
Spárga fél lábbal (Anjaneyasana)
Harcos póz 1 (Virabhadrasana1)
5. Napüdvözletben:
Fél-gerinccsavaró gyakorlat (Ardha Matsyendrasana)
Varjúállás (Kakasana)
6. Napüdvözletben:
Háromszögállás (Trikonasana)
Sas póz (Garudasana)
Faállás (Vriksasana)
Lábujjhegyállás (Padangustasana)

Az ászanákkal és a hőmérséklettel tehát nem volt gond. Nem fáztam.
Igaz, van köztük néhány ászana, amit már régen csináltam, vagy még sosem, azokon van még mit gyakorolni, de majd kialakul. Például a Konasana-kat hiába gyakorlom már egy ideje, nem igazán akar szépen sikerülni, a Padangustasana-val pedig most ismerkedem. Bevettem a gyakorlásba, mert úgy gondoltam, hogy a fél lábas lábujjhegyen egyensúlyozás megerősíti a bokámat, aminek jó hasznát veszem majd futásnál, túrázásnál.
Amin csodálkoztam viszont az az Ardha Matsyendrasana. Régen remekül ment a póz, olyan szuperül csavarodtam, hogy a csigalépcső kismiska volt hozzám képest. Erre most meg csavarnám, csavarnám, de nem megy. Így beállt a gerincem, vagy mi van? No, rájöttem, hogy csak a bálnahájamtól nem megy a dolog, mert a zsírréteg összegyűrödik a derekamon és bevág a belső szerveimbe, ami egy igen kellemetlen fájdalomérzést generál és ez megakadályozza a gyakorlat további kivitelezését. Úgy látszik, ez nem éppen bálnáknak való gyakorlat, úgyhogy itt van még egy indok, hogy le kell adnom a vésztartalékomból.

Futás - 2012. január 4.

2012-01-04T22:23:00.006+01:00

Futás

táv: 3 km
idő: 19:56
seb: 9 km/h
tempó: 6:38 p/km
útvonal: viszonylag sík terep (Slötyi kör)
cipő: Saucony

A légzőgyakorlatokat teljesen elfelejtettem reggel.
Csak az járt a fejemben, hogy ma futás lesz, de még így is nagyon későn keltem, ráadásul olyan fáradtan és kómásan. De legalább most már nem voltam vacakul, csak olyan zombi fílingem volt.

Nagy nehezen sikerült felöltenem a futószerkómat, majd kiléptem az ajtó elé ellenőrizni a kinti hőmérséklet és a beöltözésem viszonyát, hogy mennyire komálják egymást és rájöttem, hogy ez így nagyon meleg lesz. Visszamentem, levettem néhány réteget, ismét ellenőrzés, majd újra öltözés... Végül háromszor öltöztem át, mire úgy döntöttem, hogy marad a tavaszias változat: a technikai pulcsira felvettem egy joggingfelsőt, a nyakamba kötöttem egy kis kendőt, még egy kesztyű felhúz és ennyi, de valahogy ezzel sem voltam kibékülve. Melegem is volt, meg fáztam is, meg különben is bal lábbal keltem ma reggel.

Nagy nehezen elindultam.
Ahogy kiléptem a lakásból, egyből megcsapott a kellemesen, hűs, friss levegő. Ez azonnal felébresztett és helyrerakott fejben, hogy nincs több nyavalygás: szuper idő van így január elején, örüljek, hogy futhatok.
Ugyan most nem sütött a nap, de a hőmérsékletet még a tavasz is megirigyelhetné. Mire leértem a tóhoz, már annyira jó idő volt, hogy a bemelegítésnél le is vettem a joggingfelsőt és a derekamra kötöttem. Jó lesz az még mikor a hazafelé sétálásnál meglibbenti a szél az átizzadt pulcsimat.

A futást most egész jól kezdtem.
Könnyedén ment az első kör és kezdtem örülni, hogy talán végre beérett az a rengeteg edzésmunka és veríték, amit tavaly a futásba fektettem, de nem. A második kör végére úgy fájt a tüdőm, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. Úgy fájt minden lélegzetvétel, hogy muszáj volt kicsit belesétálnom a dologba. Kb 100 méter séta után jobb is lett a helyzet és így tudtam még egy kört vánszorogni. A vánszorgás annyira jól sikerült, hogy végül 6 mp-t javítottam a hétfői futásom eredményén. 3 km-en sajnos ez is szörnyű eredmény.

Lassan egy éve futom ezeket a 3 km-eket és nem megy. Egy éve várok arra, hogy végre beinduljon a gépezet és legyen valami eredménye a sok-sok edzésnek. Tudom, hogy beteg vagyok/voltam, tisztában vagyok vele, hogy emiatt lassabb is a fejlődés, de akárhogy is, azért egy év után ezt a 3 kört már fénysebességgel kéne megtennem, mégsem fejlődök semmit. Látott már valaki ilyet?
Úgy vágyom könnyedén futni, repülni a széllel az erdőben. Nem akarok gyors futó lenni, nem akarok ultratávokat futni, csak néhány km-t szeretnék kényelmes tempóban örömmel, jólesően megfutni.

Azt hiszem, legközelebb megpróbálok máshol szaladgálni, mert tavaly is egész jól ment már a futás, ha nem itt a tónál körözgettem. Kinézek péntekre egy 3-4 km-es útvonalat valamerre, aztán majd meglátjuk hogy megy. Mindenesetre nem adom magam egykönnyen: ha belepusztulok is futni fogok újra...

Fegyencedzés, jóga - 2012. január 3.

2012-01-03T21:31:00.007+01:00

Pranajama

Kapalabhati
3x20 fújtatás
15, 30, 45 mp benntartással
idő: 2:30
Anuloma Viloma
5 kör
4,16,8 arányban
idő: 4:40

Fegyencedzés
Guggolás gyertyaállásban (Guggolás 1. lépés) 1x15
Függőleges húzás (Húzodzkodás 1. lépés) 1x15

Jóga
idő: 20:00
ászanák: 17
típus: dinamikus (napüdvözletekkel összekötve)

Nagyon rosszul keltem.
Egész éjjel lázálomban forgolódtam, reggelre a hálóingemből csavarni lehetett az izzadságot. Általában ébredés után már csak a hűs, átázott lepedő emlékeztet az éjszakai vívódásra, de most reggel is rendes hőemelkedésem volt. Ha ültem is patakokban folyt rólam a hideg veríték és nagyon gyenge voltam. Talán a tegnapi edzések miatt, nem tudom.
De nem ijedek meg, ezt játsza velem a szervezetem évek óta és ha itt nem adom fel, akkor néhány nap vagy hét múlva jobb lesz, úgyhogy nagy nehezen kimásztam az ágyból és irány a fegyencedzés és a jógamatrac.

A légzőgyakorlatok nagyon jól estek ismét, bár a Kapalabhatinál érzem, hogy a tüdőmmel nincs minden rendben. Másfél hónapja voltam beteg és a tüdőm még mindig fáj. Nagyon nem tetszik ez nekem. Még jó, hogy e hónapban van itt a falunkban tüdőszűrés, jó lesz oda is lenézni egyik nap.

A fegyenckedés egész jól ment.
A gyertyaállásból guggolás valahogy könnyebben ment, mint eddig bármikor, a függőleges húzás pedig mindig könnyű. Most az egyik szobánk ajtókeretébe kapaszkodva végeztem a gyakorlatot, de akármilyen lassan csinálom is, bizony nem érzek eredményt vagy nehézséget ennél. Nem is tudom, milyen izomcsoportra kéne hasson ez a gyakorlat, mert egyáltalán nem érzem meg, de hirtelen sokat emelni sem szeretnék ebből, ahogy a könyv is óva int a gyors haladástól.

Jógánál már őrült módon szédültem a gyakorlás közben, éreztem, hogy a belső hőm majd szétéget, miközben patakokban dől rólam a víz és ráz a hideg. Gondoltam rá, hogy akkor ezt most hagyom, hogy nem kell erőltetni, ha ennyire rosszul vagyok, de nehogy már egyből a második napon lejjebb kelljen adnom a terveimből. Nem, és nem! Nem olyan fából faragtak ám, megcsinálom, amit kiötlöttem és kész.
Végül végigküzdöttem magam a gyakorláson és nagyon élveztem, csak szörnyen ramatyul voltam közben. Ennek ellenére hősiesen megcsináltam az egészet. Az első bemelegítő Napüdvözletet kivéve a többinél még keményen nyomtam a Chaturangákat is, úgyhogy nagyon büszke vagyok magamra.

Ezeket csináltam:
Napüdvözlet
2. Napüdvözletben:
Fejenállás (Sirsasana)
3. Napüdvözletben:
Gyertyaállás (Sarvangasana)
Ekeállás (Halasana)
Kéz-láb tartás fekvésban - láb oldalra ( Supta Padangusthasana 2)
Csavart kéz-láb tartás fekvésben (Parivrtta Supta Padangusthasana)
Szélkiengedő póz (Pavanamuktasana)
Ülésből előrehajlás (Paszcsimottanasana)
Lejtősík (Purvottanasana)
4. Napüdvözletben:
Kobraállás nyújtott karral (Bhujangasana 3)
Teljes kobraállás (Poorna Bhujangasana)
Sáskaállás (Salabhasana)
5. Napüdvözletben:
Harcos póz 2 (Virabhadrasana 2)
Felfelé néző harcos póz 2 (Urdhva Virabhadrasana 2)
Félhold tartás (Ardha Chandrasana)
6. Napüdvözletben:
Előrehajlás terpeszállásban (Prasarita Padottanasana)
Előrehajlás terpeszállásban - fej felfelé (Prasarita Padottanasana 2)
Csavart előrehajlás terpeszállásban (Parivrtta Prasarita Padottanasana 2)

Ahhoz képest, hogy milyen régen jógáztam, egész jól ment a dolog, bár az ekeállástól eléggé elszoktam, de a többi ment, ahogy szokott. Még az új ászanákkal, amiket eddig nem gyakoroltam, azokkal volt egy kis gondom. Jó nehezek, szokatlanok számomra, de majd belejövök azokba is egy kis gyakorlás után. Ilyen például a két Padangushtasana és a teljes kobraállás. Bár ez utóbbi valószínűleg több év gyakorlást igényel, mire az ember tényleg helyesen tudja végezni, de rajta vagyok az ügyön.
A hátamnak és az izületeimnek is nagyon jól esett ez a fajta mozgás, nem is értem, hogyan lehet jóga nélkül futni, vagy bármilyen más sporttevékenységet végezni. Engem annyira helyrerak testileg, hogy egyszerűen vétek lenne kihagyni az edzéstervből. Szeretem hogy olyan könnyűnek, lazának, mozgékonynak és mindenre késznek érzem magam utána, miközben a gerincem mintha fellélegzett volna minden nyomás és teher alól, az izületeim egészségesen hajlékonyak, az izmaim lazák, de tettrekészek. Szeretem ezt a könnyedséget, amiben ilyen hatalmas erő rejlik...

Ma is tartottam magam a harcosok étrendjéhez.
Ugyan ma már megkezdődött nekem is a munka, de attól még sikerült este 6-ig kihúznom az alulevési fázist és nem is éreztem magam éhesnek. Ugyan érzem, hogy szívesen ennék egy-két falatot ebből-abból, de ez inkább kívánás, mint éhség.
Szóval, két körte egy kevés vízzel ivólének összeturmixolva, egy alma és két banán volt a mai nap menüje, este pedig minden más földi jó is lecsúszott. A túlevési fázisomat még nem reguláztam meg, de néhány hét múlva, ha már belejövök, akkor arra is gondom lesz.

Fegyencedzés, futás - 2012. január 2.

2012-01-02T18:01:00.017+01:00

Pranajama

Kapalabhati
3x20 fújtatás
15, 30, 45 mp benntartással
idő: 2:30
Anuloma Viloma
5 kör
4,16,8 arányban
idő: 4:40

Fegyencedzés
Fekvőtámasz falnál (Fekvőtámasz 1. lépés) 1x15
Térdfelhúzás (Lábemelés 1. lépés) 1x15

Futás
táv: 3 km
idő: 20:04
seb: 8,9 km/h
tempó: 6:40 p/km
útvonal: viszonylag sík terep (Slötyi-kör)
cipő: Saucony

Ilyen a Slötyi korán reggel

Már reggel arra keltem, hogy hasamra süt a nap.
Igen, süt! Így január elején. Úgyhogy mindjárt neki is láttam a megálmodott edzésterv első napjának és a felkészülésnek a hosszútávú rövid terepversenyekre (ld: előző elmélkedésemet).

Reggel mindjárt egy kis oxigénlökettel indítottam, de nem bírtam a szobában nyugton maradni, úgyhogy nyitott ablaknál végeztem a légzőgyakorlatokat. Persze cicáim egyből feltelepültek a kilátásba:

A friss levegő nagyon jólesett, teljesen felébredtem tőle, úgyhogy következett egy kis fegyenckedés. Már régen csináltam ezt is, de szerencsére sikerült mindkét gyakorlatból annyi ismétlést kipréselem magamból, ahol legutóbb abbahagytam a dolgot. Igaz, a fekvőtámaszokkal kicsit megküzdöttem, ez még mindig nem az erősségem bármennyire is könnyített változat. Persze nagyon lassan, megfontoltam végzem, hogy minél hatásosabb legyen, szóval nem sunnyogom el az ismétléseket bármilyen nehezen is megy.
A lábemelésekkel most volt egy kis gondom, mert a megszokott kis dohányzóasztal, amin szoktam végezni a gyakorlatot, az most szolgálatot teljesít: azon áll a karácsonyfa. Végül találtam egy megfelelő széket hozzá, de minden lábemelésnél azon rettegtem, hogy felborulok székestül. Szerencsére gubanc nélkül megúsztam és még a 15 ismétlés is sikerült.

Mivel az idő is nagyon kényeztet minket, így már nagyon vágytam futni egyet. Még beöltözni sem kellett nagyon: egy technikai pulcsira felvettem egy vastag, kötött pulcsit, mintha tavasz lenne. Csak a kesztyűm jelezte, hogy azért mégis januárt írunk.

Napfényhíd a tavon

Természetesen most is a tóhoz mentem. Különös dolog így az újév első napjaiban napsütésben szelni a km-eket. Hó már rég nincsen, sár sem igazán, csak az árnyékos helyeken csúszik, fagy kicsit az út, a tavon pedig a napfény megcsillanó hídja ível át, hogy aztán a fák elnyúló árnyékában folytatódjon a lábaim előtt a megbarnult, zörgő avarban.

Ha nem néznék a naptárba, azt hinném tavasz van. A kacsák megéledtek, össze-vissza cikáznak a vízen, bandáznak a parton és hagyják, hogy fotózzam őket.

Kacsacsapat a parton

Néhányan nem bírják a fotózást :-)

Ilyen szuper időben muszáj futni.
Egy rövid bemelegítés után neki is indultam. Az első kör még viszonylag könnyen ment, de a második körtől kezdve már iszonyúan meg akartam halni. Nagyon fájt a tüdőm, úgy éreztem egy lépést sem bírok továbbmenni, mert beszakad a mellkasom. A második kör felénél megálltam tehát egy kicsit fotózni pihenésképpen és közben szidtam magam, hogy még ennyire sem vagyok képes.

A harmadik kört szokás szerint az ellenkező irányba tettem meg, mint az első kettőt, de nagyon vonszolósan ment, alig húztam a lábaim. A kör felénél vizualizáltam magam előtt a március végi 15 km-es terepfutást, de még a gondolata is fájt. Hogy lesz ebből könnyed terepfutás két és fél hónap múlva?
Azért látszik a képeken is, hogy milyen nyögvenyelősen ment a futás, mert minden mással foglalkoztam közben, csak a futással nem. Például az árnyékom is marha érdekes volt.

Jé, de rég láttam az árnyékom

Végül a kör a végére kicsit összeszedtem magam és 20 perces idővel bevánszorogtam, ami már nettó idő, mert fotózásokra megállítottam az órám. Szégyen és gyalázat, hogy 3 km-t ennyi idő alatt csoszogok végig. Hú, de mérges voltam magamra.
Nem elég, hogy évek óta alig megy a futás, most még a tüdőm is fáj hozzá, de nagyon furán, ilyet még nem éreztem, csak azóta, hogy másfél hónapja beteg voltam. A doki is mondta ugyan, hogy a baci ráhúzódott a tüdőmre, de antibiotikumot szedtem rá. Miért nem múlik még mindig? És miért van az, hogy aki annyira szeretne futni, az nem tud és aki meg tudna futni, az nem akar???

Csak ilyen értelmes ábrázatra vagyok képes ennyi futás után

Elkezdtem ismét a harcosok étrendjét is.
Ma egyenlőre 15 óráig bírtam az alulevést gyógyteával és néhány gyümölccsel. Egyáltalán nem jelentett gondot a dolog, sőt, jólesett ez a délelőtti böjt. Jó lesz ismét visszaszokni erre az táplálkozási formára.
A nap további részében már nem tartottam a harcosok étrendjét. Egyenlőre igyekszem az alulevési fázist normálisan megvalósítani és kitolni este 6 óráig, aztán ha ez megvan, akkor majd foglalkozom a túlevési fázis rejtelmeivel is. Addig is esténként eszem, ami jólesik, meg ami van, legalább nem hirtelen állok át, csak fokozatosan.

Azért hihetetlen, hogy milyen csodákra képes, ha nem eszünk egész nap folyton. A mai kis alulevési fázis hatására délutánra már érezhetően több energiám volt. Nem voltam annyira nyomott, fáradt, mint az elmúlt napokban. Úgy érzem, könnyen bele fogok jönni ismét és bízom benne, hogy ezáltal az edzések is jobban fognak menni.

Életmódváltás: ON

2012-01-01T20:46:00.006+01:00

Az elmúlt hónapok ilyen-olyan okok miatt elég szerényre sikerültek a sport szempontjából, de ma az új év alkalmából úgy döntöttem, hogy ráállok a mérlegre. No, helyből dobtam volna egy hátast az eredmény láttán, ha nem szédültem volna le egyből a mérlegről. Hihetetlen. Ráálltam még háromszor, de háromszor is ugyanazt mutatta, sőt negyedszerre is.
Azonnal, tennem kell valamit, mert ugyan kicsit látszik, hogy kigömbölyödtem, de nem látszom dagadtnak, ugyanakkor én malacnak érzem magam.
Ráadásul nem férek bele a ruháimba. Még a szoknyáim sem jönnek rám, alig van ruhám, amiben járhatok és azokban is kötözött sonkának nézek ki. Többen is mondták, hogy végre jól nézek ki, férjemnek is így tetszem, de milyen elfuserált ez a világ, hogy a zsírgombócra mondja a környezetem, hogy végre jól nézek ki?

Tényleg ilyen egészségtelen állapotban néznék ki jól? Mert egészségtelen, az biztos. Futás közben alig bírom vonszolni a hájam, fájnak a lábaim sportolás után, ahogy cipelem a felesleget és egyre többször fáj a sérvem. Nem tesz jót neki a plusz súly. És akkor egyéb egészségügyi tényezőket nem is említettem, például a legutóbbi orvosi vizsgálaton a doktor néni közölte, hogy fogjam vissza magam, mert kezd magas lenni a vérnyomásom. Ez azért enyhén mellbevágott. Magas a vérnyomásom? Nekem? Aki annyit sportol és egészségesen étkezik? Rá kellett jönnöm, hogy bizony ez sajnos már nem igaz: elég keveset sportoltam az utóbbi időben és minden szemét kaját megettem, amit lehetett – meg is lett az eredménye.

Szóval, színt vallok ország-világ előtt, hogy a szenya kis mérlegünk ma 79 kg-t vágott a fejemhez. Ez katasztrófa, ez a világ vége. Világéletemben 60-62 kg voltam, sportosabb időszakaimban 58-59 kg, ami akárhogy is nézzük, de most 20 kg felesleget jelent. Végignézek magamon, de el sem tudom képzelni, hogy hol raktározok én 20 kg felesleget, de hát a mérlegnek igaza lehet. Mértem testzsírszázalékot is, ami 34,5%, ami azt jelenti, hogy a 79 kilómból 27,3 kg zsír van rajtam. Ez sem túl fényes eredmény. Jobb napjaimban 20,5% volt és 12 kg zsírom volt, ami tényleg ideális volt. Tehát nem is 20 kg leadását tűzöm ki célul, hanem a testzsírszázalék alakulását, hiszen ha izmot építek, akkor 63 kilósan is lehetek vékonyabb, mint anno 58 kilósan.

Tehát életmódváltást hirdetek magamnak, vissza kell térni a rendszeres sporthoz, ami futás és túrázás lesz. Kiegészítésképpen pedig nyújtásnak a jógára, erősítésnek pedig a fegyencedzésre szavazok.
Étrendben pedig igyekszem majd visszaszokni a Harcosok étrendjére. Ezt tulajdonképpen ösztönösen már tavasszal is csináltam. Nagyon jót tett, nagyon jól voltam tőle, a sportban is fellendült a teljesítményem, akkor toltam le lazán a Kinizsi40-et.

A cél pedig, hogy legalább úgy nézzek ki, mint mielőtt a blogot el kezdtem írni:

2009 nyarán

Talán jó lenne izmosabbnak lenni és nagy álmom, hogy meg tudjak csinálni néhány normális fekvőtámaszt meghalás nélkül, néhány húzódzkodásról már nem is beszélve. A kép egyébként 2009 nyarán készült, amikor még egészséges voltam és volt erőm sportolni. Ilyen vékonyan a hátam sem fájt már és ilyen könnyű, rugalmas testtel nagyon jól ment a futás, olyan PB-ket futottam, hogy csak na! Az akkori edzéstervem kb így nézett ki egy hétre: heti kétszer 7-8 km futás, heti kétszer másfél órás, kemény pilates edzés, heti egyszer egy óra úszás, aztán szauna, közben pedig sok-sok bicajozás, hétvégenként pedig futóversenyek, vagy teljesítménytúrák.

Na, megmutatom ehhez képest most hogy nézek ki, de előbb üljetek le és kapaszkodjatok meg, mert borzalmas látvány lesz!
Íme, a hájgyűjteményem:

Kék bálna a Nagy-Szénáson

A képek egyébként az elmúlt nyáron készültek, azóta természetesen begyűjtöttem még néhány kg vésztartalékot.
De mitől is lettem ilyen gömbölyű? Hát az úgy volt...
Szóval, egyértelműen kevesebb sport játszik most az életemben a betegség miatt. Még mindig nem vagyok teljesen jól, de így nem is leszek, ha nem teszek érte semmit. Sport hiányában és a betegséggel karöltve kicsit depis, befelé fordulós lettem, amit evéssel, édességekkel remekül lehet kompenzálni. Az eredményt látjátok a képeken.

Most tehát ez a nagy helyzet:
testsúly: 79 kg
testzsír%: 34,5%
BMI: 25,2
mell: 98 cm
derék: 83 cm
csípő: 102 cm
comb (felül): 63 cm
comb (alul): 45 cm

Ezekből kell majd lefaragnom, különben ekkora hájréteggel idén sem fog menni a futás. Ilyen bálna fazonnal nem lehet sportteljesítményeket elérni, főleg nem 50-60, sőt 100 km-eket teljesítménytúrázni. Tehát nem csak a ruháim, az egészségem, az alakom, de a sportolás miatt is meg kell válnom mostani bálnaságomtól, különben szétcsapatom az ízületeim egy-egy terepfutásnál, a gerincemről már nem is beszélve...

Évértékelő poszt 2011.

2011-12-31T19:07:00.008+01:00

Először nem akartam összesítést készíteni az idei évről, hiszen nem teljesítettem akkora távokat, ami miatt érdemes lenne számolni a km-eket, sebességet, de a kíváncsiságom és az életemben először sikeresen teljesített 50 km-es túrák miatt mégiscsak osztottam, szoroztam és ez lett az eredmény:

Ez az idei évi eredményem.
A saját két lábamon megtett km-eim összege a teljesítménytúrákkal, futásokkal és egyéb kirándulásokkal együtt 800 km. Azt hittem, több lesz, hiszen más kb ennyit fut egész évben, de azért nem szabad elkeserednem, hiszen tavaly fele ennyi sem volt és több év kihagyás és betegség után álltam neki újra edzeni.
A mozgással töltött idő idén 221 óra, azaz több, mint 9 nap.

Idén úgy gondoltam, nem sportonként fogom elemezni az évet, hanem az év elején kitűzött célokkal, tervekkel összevetem, hogy miben voltam sikeres ahhoz képest, illetve mi az, amiben nem sikerült teljesítenem a célkitűzéseimet.

Ami nem sikerült

Úszás
Úszásban nem is igazán tűztem ki célt. Pont azért, mert nincs a közelben uszoda, ahová rendszeresen el tudnék járni. Kiegészítő sportként nagyon jó, főleg a sérvem miatt, de sajnos tőlünk csak több faluval arrébb van uszoda, úgyhogy a benzin-és a tömegközlekedés árainak emelkedése miatt, sajnos nem igazán jutunk el oda, pedig nagyon szeretek úszni.

Bicajozás
Azt hiszem, a táblázat alapján nem kell külön hangsúlyoznom, hogy idén a biciklizés valahogy háttérbe került az életemben, pedig azelőtt nagyon sokat tekertem. Nem mentünk idén biciklitúrára, ami miatt érdemes lett volna készülni, hiába tekerek a munkahelyemre, ha az még 4 km-re sincs oda-vissza, úgyhogy a bicaj most valahogy kimaradt.
Egy bicajtúrára mentem a férjemmel, amiben olyan szintemelkedések voltak, hogy a táv felén toltuk a járgányt, aztán kb 2-3x tekertem be a Margit szigetre, de ennyi. A többi km-t a napi munkába tekerések teszik ki, de az sem sok volt, hiszen bicajjal akkorát kell kerülnöm, hogy gyalog hamarabb odaérek, mintha még kerülnöm kéne, aztán bicajt lakatolnom, majd átöltöznöm…stb.

Jóga
Több jógát terveztem.
Érzem a jótékony hatásait és az egyre több futás és túra mellett érzem, hogy szüksége is van rá a testemnek, a sérvemnek, hogy a hosszabb terhelés után helyretegye. Sokszor kifejtettem már, hogy egy futónak mekkora szüksége van a jóga hatásaira, úgyhogy többet kéne jógáznom és rendszeresen, mert idén fellángolásokkal jógáztam hetekig, aztán hetekig semmi. Így nem lehet fejlődni.
Szeretném, ha rendszeresebben tudnék jógázni, ezért igyekszem beilleszteni az edzéstervembe, de valahogy sosem fér bele, mindig elmaradt. Futás, túrázás kiteszi a hetem és csak a pihenőnapjaimon tudnék jógázni, ami sokszor elmarad. Ki kell találnom valamit, hogy hogyan jógázzak többet.

Ami majdnem sikerült

Futás
Nem tudom, hogy futás szempontjából sikeresnek, vagy sikertelennek tituláljam az évemet. Sikertelen olyan szempontból, hogy gyorsabb fejlődésre számítottam, azt hittem egy futószezon után már meg tudom futni majd a 10 km-t, ahogyan ez azelőtt is simán ment. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy valami miatt most nagyon lassan fejlődöm. Ráadásul elég gyakran voltam beteg, ami megint hetekre visszatartott a futástól és megakasztotta a fejlődésem. Olyan mintha 3-4x kellett volna újrakezdenem idén a futást. Ez a futókedvemet is eléggé visszavette.
Néhány sikertelen próbálkozás után életemben először edzésterv alapján készültem. Hiba volt ez is. Hiába tartottam az edzéstervet, nem éreztem, hogy fejlődnék, két-három hónap után sem éreztem, hogy többet vagy jobban tudnék futni, mint azelőtt, ami megint elvette a kedvem az egésztől.
Végigszenvedtem így a nyarat, amikor az EDF Éjszakai futáson rájöttem, hogy nagyon lassan, komótosan kocogva képes vagyok hosszabb távokat teljesíteni és nem csak néhány perceket futni. Ezután kezdtem ismét a saját elképzeléseim alapján futni és tulajdonképpen ismét kisebb kihagyásokkal, de novemberben sikerült teljesítenem belesétálás nélkül a Szigetkört és sikerült itthon is szintes terepen lefutnom 4 km-t megállás nélkül.

Szigetfutás

A táblázat szerint 7:11-es km-eket futottam idén. Ez nagyon vacak. Lassú futó vagyok, de azért nem ennyire. 7 perces ezrek felett még sosem futottam, de ez annak köszönhető, hogy az év első felében sokat sétáltam bele egy-egy futásba és ez látszik az összesített sebességnél.
Mindeközben viszont áttértem a természetes futóstílusra, beszereztem ehhez egy enyhe csillapítású futócipőt, amiben valahogy könnyebb lett a futás és javult az a szenvedős, vánszorgós futómozgásom is.

Most ez sikeres vagy nem? Nem tudom.
Többet szerettem volna teljesíteni. Szeretnék úgy futni, mint azelőtt, szeretnék olyan könnyedén és rendszeresen edzeni, mint évekkel ezelőtt, de úgy látszik, erre még várnom kell. Lehet, hogy idén is sikerült volna, de hónapokat elszöszmötöltem egy sétálós-futós edzéstervvel, aminek nem lett eredménye. Inkább futnom kellett volna. Azért sikeresnek is tekinthetem az évet, hiszen sikerült már 4-5 km-t futnom, amit évek óta nem és úgy érzem, a sok kudarc és újrakezdés ellenére én beletettem idén a futásba, amit bele tudtam. Nagyon keményen megküzdöttem ezért a néhány km-ért.

Ami sikerült

Teljesítménytúrázás
Túrákból nem terveztem előre igazán, csak azt, hogy jó lenne minél több túrát teljesíteni, hiszen nagyon élvezem, hogy legyengülve, betegen is tudom teljesíteni és tudok benne fejlődni. Két év után ismét sikerült lenyomni a 40 km-es távot – többször is. A Kinizsi túrák 40 km-ét például 6 óra 40 perc alatt, ami szerintem nagyon jó eredmény. Mentem, mint egy gép. Számomra is meglepő volt, hogy mennyi energia van bennem.

A Kinizsi40 céljában

Aztán a nyár már az egyedül túrázásokkal telt: Sophia Angliába ment, édesapám elszakasztotta az Achilles ínát, úgyhogy magamra maradtam, de éreztem, hogy túrázás szempontjából annyira jó formában vagyok, hogy mennem kell. Így egyszer csak ott találtam magam egy 50 km-es teljesítménytúra rajtában. Soha ennyit azelőtt nem mentem és soha egyedül még néhány km-t sem túráztam, de kisebb akadályokkal megküzdve ugyan, sikeresen teljesítettem a túrát. Aztán nyár végén mentem még egy 50-esre - szintén egyedül. Az még könnyebben ment, nem is éreztem meg másnap azt a sok km-t a lábamban, remekül hozzászoktam a túrákhoz és nagyon élveztem, hogy egyre kevesebb fájdalommal, egyre jobb időkkel egyre több km-erre vagyok képes.
Késő ősszel még találtam egy 70 km-es túrát a túranaptárban, éreztem, hogy ezek után most azt is meg tudnám csinálni és jó lenne megpróbálni, de akkor hideg is volt már és 70 km bizony rendesen belenyúlik az éjszakába és bizony nem volt kedvem és elég bátorságom egyedül belevágni egy ilyenbe. Talán ha nyárról lenne szó, amikor még sokáig van világos és nem fagy halálra az ember éjszaka, akkor lehet, hogy benne vagyok, de így késő ősszel már nem mertem egyedül bevállalni. De nem bántam, így is teljesen elégedett vagyok az idei túráimmal, kell hagyni valami kihívást jövőre is.

Összegezve...
Nem lehet minden sportban a maximumot nyújtani egyazon évben. Nekem ez most a teljesítménytúrák éve volt. A futás kevésbé ment, a túrázásban viszont jó voltam, így azt csináltam ezerrel.
Végeredményben elégedett vagyok és sikeresnek tekintem ezt az évet, hiszen két év kényszerpihenő után, gyengélkedve, lábadozva, még kisebb betegségekkel küzdve nyomtam végig ezeket a km-eket. Ráadásul legyőztem egy olyan távot (50 km), amire néhány évvel ezelőtt azt mondtam, hogy arra csak a bolondok mennek, aztán tavaly belegondoltam és rájöttem, hogy azt csak a Jupiterről érkezett ufók tudják gyalogosan teljesíteni, erre idén vettem a kis hátizsákomat és lenyomtam egyedül szintidőn belül.
Nem futottam meg idén a 10 km-t, de teljesítménytúrázásban legyőztem magam és a korlátaimat. Ez a lényeg.

Kutyás futás - 2011. december 29.

2011-12-29T13:31:00.001+01:00

Séta
táv: 5,2 km
idő: 52 perc
seb: 6 km/h

Futás
táv: 3 km
idő: 18 perc
seb: 6 sec/km

Különös telünk van idén.
Karácsony előtt két nappal leesett a hó, hogy az ünnepre fehér legyen minden, aztán most karácsony után néhány nappal úgy elolvadt az egész, mintha nem is lett volna hó semerre. Ugyan az udvarunk még kicsit saras, de az utak szárazak és nagyon enyhe, kellemes idő van, vagyis pont futóidő. Én benne lennék, hogy tavaszig már ilyen enyhe telünk legyen, aztán jöhet a tavasz és a nyári kánikula.

Mára megbeszéltünk egy sétát Sophiával, de mocsárláztól tartva nem az erdőt, hanem inkább a Slötyit választottuk, hátha ott már szárazabb az út és nincs akkora sár. Jól választottunk, mert a tónál remek volt az út, csak egy részen volt dagonya, de a többi részen ilyen kellemes, őszi idő van:

A sétára most velünk jött Bundás is, aki új hámot kapott karácsonyra. Nagyon jól bevált eddig a nyakörv is, de a canicross versenyszabályzatában szerepel, hogy a kutyák hámot kell viseljenek a futópórázhoz. Ilyen pórázunk már volt, de hám még nem, úgyhogy vettünk egyet a kutyusomnak és ma próbáltuk ki először.
Így áll rajta:

Otthon a teraszon

Szerintem nagyon jól áll a fekete bundáján a narancssárga hám. Annyira csinos, nem? Vagy csak én vagyok elfogult?

A hám egyébként tényleg nagyon jó, nem fojtogatja magát a kutya séta közben, könnyebben mozog így, de azért van hátránya is a dolognak: ebben jobban tud húzni. Bundás nagyon ügyes, okos kutyus, sok mindent és hamar megtanul, csak sétálni nem tud. Jártunk vele évekkel ezelőtt kutyaiskolában, szépen megtanult minden alap dolgot, hogy hogyan kell ülni, állni, hogyan (nem) kell ételt kézből elvenni, főleg idegenektől nem, de a rendesen láb mellett sétálást valahogy nem tudta elsajátítani, mert a séta neki egyet jelent azzal, ha póráz van rajta, hogy nekiindul, mint a gép és úgy húz, hogy alig lehet megtartani. Legalább is ez volt eddig, mert valamennyire visszatartotta a nyakörv fojtogatása, de most hogy hám van rajta, már ez az akadály is elhárult, úgyhogy ma úgy sétáltam, akarom mondani repültem le vele a tóig, mint ahogy a tavakon látni, hogy egy motorcsónak húzza az ejtőernyőst. Nem tudom, milyen sportnak hívják ezt, de ha Bundás így folytatja, úgy érzem hamarosan meg kell tanulnom a nevét, mert esélyes versenyző lehetek a sportágban.

A tónál találkoztunk Sophiával és szerencsére Bundika is visszavett a sebességből, úgyhogy sétáltunk együtt négy kört kellemes tempóban szócsépléssel (Bundás vakkantgatással) egybekötve. Viszont olyan remek idő volt, meg láttam, hogy kiskutyámban is túlteng az energia, hogy kedvet kaptam egy kis futáshoz. Régen futottam már, mert még mindig nincs túl jól a tüdőm, de néhány kör biztosan nem fog megártani.
Sophia vállalta, hogy az első körben fotóz minket, aztán tőle elbúcsúztunk, mi pedig futottunk még két kört Bundással.

Így futunk mi*

Fééééék*

Érdekes, hogy Bundás séta közben mennyire húz, de amint futni kezdünk, pillanatok alatt felveszi a tempómat és már nem húz, hanem teljes összhangban futunk. A póráz épphogy csak feszül, pont amennyire kell. Ha meglát valamit, vagy egy másik kutyát, akkor sem iramodik meg és ránt el engem, hanem csak oda néz, de közben fut tovább, mintha ilyenkor a világ egyetlen és legfontosabb dolga lenne, hogy futni kell a gazdival. Semmi más nem számít neki ilyenkor. Még a pórázt sem kell fognom, nem is kell irányítgatnom, mert amint egy lépést teszek jobbra vagy balra, egyből megérzi és igazodik elém. Kanyarodásnál sem kell szólnom neki, érzi, ha irányt változtatunk. A képeken is jól látszik, hogy mindig pontosan előttem fut.

Nagyon szeret Bundás futni, talán még nálam is jobban.
Jobban szereti, mint az erdőben a póráz nélkül rohangálást. Nem tudom, miért olyan jó ez neki, hiszen ilyenkor az én tempómat futja, ami neki valami gyors gyaloglásfélére hasonlít leginkább, de nagyon odavan a közös futásokért. Sokszor az az érzésem, hogy ez a legjobb, amit a kutyámért tehetek, hogy elviszem magammal futni. Ráadásul a versenyszellem is nagy benne: amint feltűnik előttünk valaki, nem nyugszik, míg le nem előzzük. Ezért gondolom, hogy egy canicross versenyért odáig lenne meg vissza.

Ennyire élvezi a futást, még vigyorog is*

Az emberek mindig megmosolyognak minket, mikor így "összekötve" futunk, de persze volt már néhány éve, hogy beszóltak nekünk. Akkor is a tónál köröztünk és egy hapsi horgászott a parton. Láttam, hogy minden körben minket néz és körről körre egyre csúnyábban vizslat minket, mire egyszer csak nem bírta tovább és gorombán beszólt nekem: "Miért kínozza már azt a kutyát?" Nem válaszoltam neki, mert egyszerűen nem is értettem a kérdést. Miből gondolja, hogy kínzom? Úgy néz ki a kutya, mint akit éppen kínzok? Bundásnak ez örömfutás! Ha tudná a fickó, hogy kiskutyámnak az a kínzás, mikor meg kell állni, mert sokszor ő még menne tovább, csak én nem bírom.

Szerencsére most csak egy ismerős, idős bácsi jött.
Sokszor láttuk már itt a tónál, már köszön is és mindig megcsodálja Bundást. Nagyon tetszik neki, de Bundás is nagyon bírja a bácsit. Igaz, kiskutyám mindenkit szeret, de valami miatt ezt a bácsit külön figyelemmel is kitünteti. Most is akkor jött a bácsi, mikor még sétáltunk és Bundás egyből rárohant, felugrott rá, hogy jól megpuszilgassa, mielőtt még visszatarthattam volna, úgy hogy szegény ember majdnem hanyatt esett, a korlátnál támaszkodott meg, de nagyon örült Bundásnak. Mondta is, hogy fussunk már, mert látja a kutyán, hogy már futhatnékja van.
Aztán tényleg futottunk néhány kört, a bácsi meg szembe futott velünk. Ilyenkor mindig jól megnéz minket, nagyon tetszünk neki, meg is jegyezte az egyik körnél: "Nem is tudom, ki helyesebb: a kutya vagy a gazdája." Hát egy ilyen bóktól még Bundás is elpirult.

A megfáradt futócsapat*

Három kör nekem bőven elég volt mára, de Bundás nagyon zokon vette, mikor megálltunk. Őrült módon nekiállt húzni és vinnyogott is hozzá, hogy rávegyen ismét a futásra, de nekem elég volt. Meg Bundás is régen futott, nem kell őt sem túlterhelni egyből.
Levezetésképpen sétáltunk még néhány száz métert, aztán kanyarodtam volna hazafelé a tótól, de Bundás befékezett és nem hagyta magát, alig bírtam elhúzni a Slötyitől. Annyira élvezte, hogy nem akart még hazajönni. Hihetetlen mennyit tudna futni ez a kutyus, ha hagynám. Képes lenne szerintem addig menni, míg össze nem esik.

A kis futóbolondommal*

A futás egyébként nekem is nagyon jól esett.
Remek időnk is volt ma és már nagyon hiányzott a futkározás. Most meglepően jól ment, mintha nem is hagytam volna ki egy hónapot, de azért elég volt ez a 3 km bemelegítésnek. Mondjuk azért a mai időeredményben Bundás négy praclija is benne van, mert ha akarom, ha nem, azért vele mégis egy kicsit gyorsabban futok, mint egyedül.
Ráadásul nem is a saját futótechnikámmal megyek, hiszen azért mégiscsak húz egy kicsit:

Majdnem hátraesek*

Jól látható a fenti képen, hogy egyáltalán nem előre dőlök, hanem szinte hátra, ahogy a kutya kihúzza alólam a derekamat. Nem csoda, hogy már 3 km után ismét fájt a csípőm, úgyhogy nem lehet állandóan kutyástól futni, különben úgy járok, mint néhány éve. Akkor minden futásomra vittem Bundást is, aztán a versenyeken mikor egyedül kellett volna teljesítenem, alig bírtam futni, mert úgy megszoktam már, hogy enyhén húz a derekamnál.

* Sophia fotói

Sportos könyvek karácsonyra

2011-12-26T23:25:00.008+01:00

A múltkori vaterás beszerzés után is még szükségem lenne egy-két komolyabb futócuccra, de karácsonyra nem merek ilyeneket kérni, inkább majd valamikor próbálással magamnak beszerzem, kiválasztom, amire még szükségem van.

Karácsonyra ezért már régóta áhított könyveket kértem, amik nagy örömömre ott vártak a fa alatt. Az egyik könyv Pavel Tsatsouline: A meztelen harcos c. könyve, melynek alcíme: hogyan lehetsz félelmetesen erős - kizárólag a saját testsúlyoddal dolgozva.

A könyv a Fegyencedzéshez hasonló, de a fegyencek hat gyakorlata helyett a meztelen harcos csak az egylábas guggolásról és az egykezes fekvőtámaszról beszél. A könyvet lapozgatva viszont vannak benne még újdonságok, érdekességek az edzések mikéntjéről, felépítéséről... stb, úgyhogy alig várom, hogy okosodjak belőle és a gyakorlatba átültetve, a fegyencedzéssel kombinálva végre erősödjek is egy kicsit.

A másik régóta áhított könyv Danny Dreyer: ChiFutás c. könyve, mely arról szól, hogy a taichi-ból ismert chi-t, azaz életenergiát hogyan tudjuk használni a futásban is.

Sérülésmentes és könnyed futást ígér a szerző a könnyen elsajátítható helyes futótechnika által, amely így első ránézésre hasonlít a természetes, mezítlábas futótechnikához, amivel idén már próbálkoztam.
Teljesen telitalálat ez a könyv számomra, hiszen nagyon lomhán, nehézkesen, vontatottan futok, ráadásul ugye, hónapok óta fáj a sarkam is, meg a csípőm is, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi újat tud mutatni ez a könyv, de sokaktól sok jót hallottam már róla. Ráadásul külön fejezetben taglalja a terepfutást és külön technikát, ötleteket mutat a hegyre felfelé illetve lefelé futásra, hogy könnyedén és sérülésmentesen tudjuk teljesíteni ilyen körülmények között is a futóedzéseket.
Szóval, így belelapozgatva nagyon tetszik a könyv, egyből nekiestem az olvasásának és legszívesebben könyvvel a kezemben indulnék is futni, hogy egyből magamévá tegyem a tartalmát, hogy könnyedén szárnyalhassak a hegyek között.

Amint kiolvastam az új kedvenceimet, mind két könyvről fogok írni összefoglalót és véleményt is.

Terepen a rövid is hosszú???

2011-12-25T11:46:00.009+01:00

Néhány napja, vagyis lassan egy hete semmi más nem jár a fejemben, csak a terepfutás és a terepfutó versenyek. Fogalmam sincs, miért kattantam rá ennyire, de már álmomban is a környező hegyekben futok. Borzasztóan vágyom erdőben, hegyekben, turistautakon futni.
Mivel a canicross 2012-es versenyei még mindig nincsenek fent a neten, így a jövő évi versenytervezéshez néztem néhány terepfutó versenyt, vagy olyan teljesítménytúrát, ahová a futókat is várják a táv teljesítésére. Gondoltam, kinézek néhányat és egy 7 km-es terepversenyről szépen felépítve, lassan emelem majd a távokat, hogy hozzászokjak a terepen futáshoz és a komolyabb távokhoz, ami már látszatra is sokkal, de sokkal nagyobb fizikai igénybevételt igényel, mint a városi futkározás.

Muszáj néhány versenyt kinéznem, mert az motivál, hogy lelkiismeretesen készüljek versenyről versenyre, de sok-sok versenykiírás átolvasása után is csak bután néztem magam elé, hogy akkor most mi legyen. Gondolom, a gyakorlott terepfutók ezen nem lepődnek meg, de én most szembesültem először azzal, hogy terepen bizony a rövid táv is iszonytatóan hosszú. Rövid távnak számítanak a 20-25 km-es távok, de van olyan verseny, ahol még ilyen "rövid" sincs, csak 30-35 km. Így bizony nehéz elkezdeni. Tényleg nincs ember, aki szeretne 7-10 km-t futni terepen versenykörülmények között??? Miért ilyenek a távok vajon? Erdei utakon nem tudnak kijelölni kisebb távokat, vagy miért? Egyszerűen nem értem. De lehet, hogyha belekóstolok a dologba, akkor majd egyszer megértem ezt is.

Mindenesetre a 20 km teljesítése terepen nekem egyenlőre úgy hangzik, mintha azt kérnék tőlem, hogy egy sárkányrepülővel kerüljem meg a holdat. Nagyon sokat túráztunk idén és egyre többet futottunk bele, sőt a nyári 50 km-es túráim során az utolsó km-eket végig futottam, de attól még nem mernék indulni terepfutó versenyen. Arra komolyabb felkészülés kell, komolyabb terepen, de így bevallom, megfelelő verseny hiányában kevésbé van motivációm.

Végül addig böngészgettem, míg találtam egy olyan versenyt, ami 15,5 km, 335 m szintkülönbséggel (ami valljuk be, kevésnek mondható) és a szintideje 2,5 óra és tőlünk 40 perc autózással megközelíthető a helyszín. Ez pedig a Camelbak Vértesi Terepmaraton, melyen ez a csekély 15,5 km még csak nem is rövid táv néven fut, hanem minimaraton néven illetik. Mini, mert úgy látszik terepfutó körökben ekkora távot teljesíteni mini teljesítménynek számít, de nem érdekel, valahol el kell kezdeni. Bár szívesebben futnék 7 km-t először. Igaz, ezt itthon önszorgalomból is elő tudom adni a hegyekben, de nem ismerem a terepfutó versenyek hangulatát, mikéntjét és azt jobb lenne egy laza távon megismerni. Nem biztos, hogy egy majdnem 16 km-es versenyre szűzen kéne odaállnom.

Szóval, ez a legbarátságosabb eddig az összes verseny közül, úgyhogy teljesen rákattantam a témára. Tetszik, hogy a teljesítésére még számomra is van egy kis reménysugár, ugyanis ez még túrázva is teljesíthető, hiszen a múltkor egy szintes 16 km-t teljesítettem itt a környéken 2,5 óra alatt magamtól próbaképpen. Igaz, ott 23 percet belefutottam a távba, de akkor ezek szerint 23 perc belefutással teljesíthető ez a verseny. Ez persze marha ciki így nekiindulni, mikor körülöttem gondolom majd mindenki könnyedén szökell az ösvényeken, ahogyan ezt teljesítménytúrákon is elő szokták adni, mikor olyan könnyedén libbennek el mellettem futók, mint ahogy én szoktam álmomban.
De ha készülök, edzek rá, ha kicsikarok magamból legalább egy 10 km futást és esetleg emelkedőkön belesétálok, akkor tulajdonképpen már egész jó vagyok, nem? Nem is látszik olyan lehetetlennek. Vagy mégis? Ugyanis egy szépséghibája azért van a dolognak, méghozzá az, hogy ez a verseny március 25-én lesz...

Ez a kép idén március 25-én készült a Nagy-szénás felé. Ilyen időt jövőre is elfogadnék. ;-)

Ha előtte ott lenne a nyár a felkészülésre, akkor azt mondom, hogy megfelelő edzéssel jól fel lehet készülni őszre, de a mai naptól számítva erre most pontosan 3 hónap áll rendelkezésemre. Három olyan hónap, ami nem szokott bennünket remek futóidővel kényeztetni. Hóban, fagyban felkészülni tehát egy számomra ilyen nehéz versenyre, hát... elég esélytelen. De mivel tudjuk, hogy lehetetlen nem létezik, ezért megpróbáljuk. Sosem tudom meg, hogy meg tudom-e csinálni, ha nem vágok bele.
Nevezni március 11-ig lehet, addig még nem szorul a hurok a nyakam körül, hogy mindenképp ott kell lennem, addig még eldönthetem, hogy mi legyen, hogy vagyok-e elég bátor és merész hozzá, hogy egyedül belevágjak.

Most már álmaimban is éjszakáról éjszakára képek, számok és betűk villognak folyamatosan: 15 km, terepmaraton, hegyek, futás... Ha négykézláb kell bemásznom a célba, akkor is ott a helyem, mennem kell, őrülten vágyom oda. Beszippantott ez a verseny, már mikor olvastam a kiírást, nagyot dobbant a szívem, hív ez a vértesi terep. Ez annyira nekem való, hogy sokáig bánni fogom, ha most esetleg kihagyom.

Lássunk egy kicsit túl ezen a versenyen is!
Ha valami csoda folytán esetleg sikerülne teljesítenem, akkor egy kis edzéssel már elérhető lenne számomra a félmaratoni táv is, ami egy álomhatár. A legtöbb terepfutóversenyen, teljesítménytúrán van 20-21 km-es táv és ha azt tudnám teljesíteni, remek terepfutó és canicross versenyeken vehetnék részt. Mint álmaimban: kinyílna előttem a világ és szabadon futhatnék hegyről hegyre...

Új futó-és túracucc beszerzéseim

2011-12-22T22:24:00.001+01:00

Néhány héttel ezelőtt mikor betegen feküdtem itthon, volt időm az interneten barangolni és így vettem észre, hogy bizony a vaterán fillérekért is beszerezhetőek sportcuccok, köztük olyanok is, amelyeket már régóta szeretnék, de borsos áruk miatt mindig csak messziről nézegettem őket.
Azért tény, hogy ezek a vaterás dolgok nem valami profi felszerelések, de nekem próbálgatni, kitapasztalni, hogy mikor és hogyan tudom (egyáltalán tudom-e) használni őket, pont jók lesznek. Míg más a téli időszakban rövideket szaladgál odakint, vagy gyúr a "futóizmaira" alapozás gyanánt, addig én betegen sportuccokat vásárolgatok a neten alapozásképpen. De hát ilyen is kell, nem? ;-)

A mai nappal megérkezett a tél.
Végre leesett az első hó, végre ropogó hóban igyekezhettünk a hajnali roráte misékre, végre kezd karácsonyi hangulat lenni és végre megérkezett az összes áru, amire licitáltam, úgyhogy most megmutatom nektek a legújabb kincseimet.

Az egyik első szerzeményem egy 0,5 literes Vapur kulacs.

Biztosan láttatok már ilyet. Ha kiittuk belőle az összes vizet, össze lehet csavarni és kis helyigénnyel a táskába süllyeszteni:

Nem valami létfontosságú kellék túrázáshoz, de egyrészt nagyon tetszik, másrészt elképzeléseim szerint tök jól tudnám hasznosítani. Ha csak egy kis övtáskával túrázom (lásd lejjebb), akkor a kulacsot a karabinerrel az övtáskán bárhol rögzíthetem, ha a táskában már nincs hely és ha kiittam, akkor úgy már el tudom tenni. Vagy csak elviszem a táskában összehajtogatva és ha a túra során lesz vízvevő hely, akkor töltöm fel és aggatom magamra, hogy legyen nálam tartalék víz. Ez persze csak hátizsákspórolás esetén jöhet jól és majd a gyakorlatban elválik, hogy mennyire használható.

Egy másik szerzeményem pedig egy arcmaszk futáshoz, túrázáshoz télire a hidegben.

Igazából nem vágytam ilyenre, de mikor jó fájós torokkal, betegen feküdtem itthon, mert előtte a hidegben futkároztam, jónak láttam, ha van egy ilyenem a még hidegebb napokra is. Bár még mindig vallom, hogy jól beöltözve nem lehet futás közben megfázni, azért jobb az elővigyázatosság és inkább vettem egyet, mielőtt jégcsapok lógnának a torkomban a manduláim helyén.
Amint a képen látszik, fedi az orrot, sőt még a fület is, a szájnál meg van egy kis szellőző lélegezni. A maszk nagy része polár anyag, úgyhogy jól melegít, még a nyakamat is rendesen takarja. A szájrésznél pedig valamilyen sima szivacsos anyag van, ami átmelegíti a belélegzett levegőt, de nem nyelek közben kis szöszöket, szőröket a maszkról.

Most kéretik nem felröhögni, de felvéve a cucc valahogy így néz ki az ábrázatomon:

Hát tény, hogy nem azért vettem, mert olyan őrült mód jól áll, de ha ez kell a fogcsikorgató hidegben való futáshoz, akkor legyen. Egyébként pedig elé kötök egy vékony sálat futásnál és úgy másokat sem rémisztgetek és én is jó melegben vagyok.

A következő kincsem egy kulacsos övtáska futáshoz, amilyenre már régóta vágytam.

Ebbe pont belefér egy kulcs, zsebkendő, telefon és egy kis víz az edzésre.
Tudom, ilyen kütyükkel főleg hosszabb távú futásokra szoktak menni, de én néhány km után is olyan őrülten szomjas tudok lenni, hogy muszáj legyen nálam valami innivaló, a kezemben pedig utálok bármit is fogni, tartani futás közben.
Az övtáskán egyébként egy gumival összehúzható kulacstartó rész van, egy kis hálós zseb (ami nem tudom, mire jó, talán zsebkendőnek?), meg egy kis cipzáras rész. Az övtáska hátsó része vastag szivacsos, olyasmi anyag, mint a túrahátizsákom hátrésze, úgyhogy nagyon kényelmes, bár a táska kivitelezésén látszik, hogy kicsit gagyi darab. Valami mindenféle vackot árusító ajándékboltban vettem át, de annyira olcsó volt, hogy ha csak egyszer használom, már akkor is megérte.

Nyári túrázások alkalmával (ami szerencsére volt bőven), mikor a hátizsák véresre, gennyesre dörzsölte a vállam túra végére, akkor fogalmazódott meg bennem egy olyan gondolat, hogy a hátizsákcipelés helyett ki kéne találni valami mást. A sokszor használt dolgokat, mint az itiner és a fényképezőgép már a rövidnadrágom zsebeibe pakoltam, hogy ne kelljen a táskát levenni, felvenni, mert visítottam a fájdalomtól, ahogy a hátizsák átizzadt hátrésze dörgölte a bőrömet. Viszont azt is észrevettem, hogy inkább nem is ittam, csak ne kelljen levenni a táskát a hátamról és ne kelljen megállni a feneketlen táskában kutakodni a vizespalack után, mikor olyan jó lendületben vagyok.
Nagyon ritkán, de láttam másokon olyan övtáskát, ami nagyobb mint egy normál övtáska és elég sok cucc beleférhet. Lehet is kapni remek, formatervezett, márkás túraövtáskákat, de az kb annyiba kerül, mint egy jó minőségű túrahátizsák. Annyi meg épp nem volt rá sosem.

Most viszont találtam a vaterán ilyen nagyobb övtáskákat fillérekért. Ugyan nem túrázásra kifejlesztett hiperszuper változatot, de szerintem jó hasznát tudom venni.
Íme, az egyik:

Ez a táska valami eszméletlen szuper!
Rengeteg zsebe, rekesze van, nagyon jól bele lehet pakolni egy túrára úgy, hogy a víz és az itiner, meg a fényképező is kéznél legyen. Mint a képen látható, van egy középső nagyobb rekesze. Ez pont akkora, hogy még az összehajtogatott esőkabátom és a spirálos turistatérkép is belefér, sőt mellé még egy-két banán és szeletelt alma, müzliszelet, meg ilyesmik. Ez előtt van egy ugyanolyan hosszú, de kicsit kisebb zseb, ebbe is sok gyümölcsöt bele lehet még rejteni.
A középső nagy rekesz két oldalán pedig két kisebb zsebecske van, de ezek is elég nagyok. Férjem emiatt nevezte el lőszertáskának ezt a szerzeményemet, de szerintem csak irigykedik a remek tatyómra. Szóval, ebbe a két kis zsebbe bőven beleférnek az igazolványok, pénz, fényképező, itiner, izomlazító, pezsgőtabletták és egyéb apróságok.
A táska jobb szélén pedig egy összehúzható szájú kulacstartó van, aminek nagy előnye, hogy a táskát viselve a kulacstartó már elől van a hasamon, tehát a lehető legjobb helyen, pont kéznél. Folyamatosan ihatok, anélkül, hogy a táskát le kéne venni, vagy fordítgatnom kéne magamon. És ami az előnye, az a táska hátránya is: a két kisebb zseb ugyanis pont az oldalamon van, ami elég zavaró a karomnak, hiszen nem tudom magam mellé lógatni, vagy magam mellett mozgatni. Emiatt nagyon izgulok, hogy ezt a szuper övtáskát tudom-e majd használni túrázni. De ha mást nem, akkor majd hosszabb futásokhoz szerintem befogható. Ezt viszont csak tavasszal tudom meg, amikor már lehet pulcsiban vagy ujjatlanban túrázni, mert addig kabátra a hátizsák a jobb megoldás.
Ezen övtáska méltatása viszont itt még nem ért véget. Sokat gondolkoztam azon, mit csináljak majd a nálam lévő pulcsival, amit a hátizsákba mindig bele tudok tenni, de ősszel az egyik túrán is úgy mentem végig, hogy a derekamra kötöttem, úgyhogy ebben a megoldásban állapodtam meg magammal. Ebben a táskában viszont a nagy rekesze mögül előhúzható egy nagyon vékony, hátizsák formájú kis háló, amit a két vállon át lehet vetni, az övtáskához hozzá lehet erősíteni és így máris hátizsákká válik szükség esetén. Persze nem vízálló, mert tényleg csak háló, de ha néhány ruhát cipelni kéne, akkor ebbe bele tudom tenni, ha meg visszaveszem a pulcsit, akkor vissza lehet hajtogatni a hálót.
Már nagyon várom, hogy kipróbálhassam igazi bevetésen is ezt az övtáskát.

Sajnos mivel annyi övtáskát végignéztem, így egy másik is annyira megtetszett, hogy azt is meg kellett vennem, de nem bánom, mert nagyon jó áron volt és nagyon tetszik.

Ezen egy nagy rekesz van amibe aztán minden belefér, előtte pedig két kisebb zseb a telefonnak és az apróságoknak és bal oldalt van egy kulacstartó zseb. Ennek a táskának az előnye, hogy minden hátul van, nem lóg ki az oldalamra zavaróan, de mégis jó nagy. A különböző csatjaira fel tudom erősíteni akár a Vapur kulacsot, akár a Szurdoktúrán kapott műanyag bögrémet, aminek azóta már más túrán is hasznát vettem, úgyhogy nem baj, ha nálam van.
A táska anyaga kicsit viaszos, vízlepergetős, úgyhogy rosszabb idő esetén is használható és még a mintája is nagyon tetszik. Kérdés, hogy tényleg be fogok-e tudni pakolni mondjuk egy 50 km-es túrára minden szükségeset egy ilyenbe?
Ha nem, akkor sincs vész, hiszen hosszabb futásokhoz, környékbeli bolyongásokhoz, kutyasétáltatáshoz is nagyon jól fogom tudni használni ezeket a tatyókat.

Ezek voltak az én karácsonyi ajándékaim magamnak és ez az egész kupac a postaköltségekkel együtt sem volt még 9000 forint sem. Azt hiszem, jó vásárt csináltam, már csak fel kell kerekedni ismét futni, túrázni.

Városi kóborlás

2011-12-20T23:24:00.008+01:00

Séta

táv: 8,2 km
idő: 3 óra 15 perc (vásárlásokkal együtt)
seb: 2,5 km/h

A nagy karácsonyi készülődés közepette bizony nem úsztam meg, hogy én is bemerészkedjek a városba néhány ajándékért. Hetek óta gyűltek az ötletek, hogy kinek mit ajándékozzunk és ma jött el az ideje, hogy amit nálunk nem lehet kapni, azt most egy nap alatt beszerezzem.
Reggel jól beöltöztem, felvettem a bakancsomat is, mert a híradások szerint már országszerte esik a hó, igaz, nálunk még kellemes tavaszi idő van napsütéssel, de még öcsém is mondta, hogy a Balaton felől hazafelé végig zuhogó hóban jött tegnap este. Mindenre felkészültem hát, hogy majd hótorlaszokkal és forgalmi dugókkal tarkított délutánom lesz és a zuhogó hóban majd nem járnak a vonatok sem. Tisztára fikciónak tűnt az egész, hiszen hetek óta jobb idő van, mint idén egyes nyári napokon.

Reggel már korán bementem egy-két dolog miatt, majd délután a Nyugati pályaudvarnál találkoztam Sophiával és együtt indultunk nyakunkba venni a várost. Mivel sok helyre el kellett mennünk, így nem láttuk értelmét mindig egy-két megállót buszozni, mert a vonaljegyek horror ára a mai napra meghaladta volna egy fapados repülőjegy árát a Budapest-Róma járaton, úgyhogy gyalog vágtunk neki, így legalább a karácsonyi ajándékok beszerzését összekötöttük egy jó kis sétával.
A Bajcsy-Zsilinszky úton indultunk a Deák tér felé, de közben még bekanyarodtunk a Garibaldi utca felé egy nyers éttermet megnézni. Egy ismerősünk nyitotta még a nyáron néhány utcával arrébb és most ideköltözte, úgyhogy megnéztük az új helyet és ha már ott voltunk, akkor kóstoltunk is egy kis édességet.
Kóstolgatás után visszasétáltunk a főútra és úgy értük el a Deák teret, ahol a Erzsébet téren áthaladva legnagyobb meglepetésünkre két hatalmas hókupac állt a Gödör előtti lépcsőkön és a lépcsők tetejénél. Fogalmam sincs, hogy került oda. Először el sem hittük, de megnéztük, megfogtuk, beleugráltunk és tényleg hó, miközben száraz az egész város, hiszen hetek óta semmi sem esett. Lehet, hogy tényleg esett egy kis hó tegnap este? De akkor hogy lehet, hogy csak itt maradt meg? Sehol egy szemernyi hó nem volt a városban sehol máshol. Mindenesetre nagyon megörültünk neki, úgyhogy a befásult és a karácsonytól tiszta ideg városi lakosság legnagyobb megrökönyödésére nekiálltunk hógolyózni. Végül is csak kicsit bámultak meg minket, de hát kérem, vidéken mifelénk ilyen nincsen és különben is már régen láttunk havat.

A mókázás után a Vörösmarty tér felé vettük az irányt, hogy egy kicsit szétnézzünk a karácsonyi vásárban is. No, én itt jól megdöbbentem, mert itt már nem karácsonyi vásár van. Egy-egy bódéban még árulnak mindenféle csecsebecsét, amit egyébként senki nem vesz meg és senkinek nincs is rá szüksége, a többi bódéban pedig csak hurka, kolbász, meleg étel, gyors étel, kürtöskalács, rétes, pálinka, forralt bor és egyéb hasznos karácsonyi ajándékok vannak. Ide csak enni meg inni járnak az emberek, hiszen a mai elkorcsosult társadalom már csak zabál, iszik és fogyaszt mindenütt, lehetőleg minél többet. Már csak erre van igény. Igaz, ezt eddig is tudtam, de hogy a karácsonyi vásárok is így elkorcsosulnak azt nem gondoltam.
Innen gyorsan továbbálltunk a döglött állatok zsírjától tocsogó kezű és az alkoholtól bűzlő emberek közül és a Váci utcán elbóklásztunk a Ferenciek teréig. Itt a főúton haladva próbáltunk megközelíteni az Astoria és a Blaha között egy könyvesboltot, de valami iszonyat, hogy mekkora volt itt a zaj. Üvöltve kommunikáltunk egymással, majd pár perc múlva meguntuk és a lépteinket megszaporázva inkább siettünk tovább, hogy mihamarabb túl legyünk ezen a szakaszon.
Hogy lehet itt élni, felnőni? Borzasztó lehet, nagyon sajnálom azokat az embereket, akiknek ott kell élniük. Nem csodálom, hogy ott esznek-isznak a vásárban, hiszen ezt másképp tényleg nem lehet kibírni. Ekkor tudatosul bennem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ugyan nem messze a fővárostól, de egy csendes kisváros csendes kis utcájába tudok hazamenni, ahol a legnagyobb zajt esténként a szomszéd kisfiú csapja, amikor nagyokat kacarászik fürdés közben.

A könyvet végül sikeresen megszereztük, bár a fél város ebben a könyvesboltan tolongott könyvért így karácsony előtt, de igyekeztünk tovább a Blahán át a Keletiig. Itt már túl voltunk a városban megtett 5. km-en is. Nem sok, de már úgy éreztük magunkat, mint amikor egy teljesítménytúrán a 30. km-t tapossuk. Nagyon fárasztó a városban sétálni és nem valami felemelő, de még mindig jobb, mint a fél fizetésemet alamizsna gyanánt a bkv-nak adni.
A Keletinél igazából az Aréna Plazaba szerettem volna bemenni, de mint kiderült ez még jóval a lóversenypálya után van. Sosem jártam még ebben a bevásárlóközpontban és igazából most sem állt szándékomban, de a belvárosban nincs sehol egy valamire való sportbolt, csak itt. Édesapámnak vettem itt ajándékot, biztosan nagyon fog örülni neki. Remélem, tavaszra-nyárra már rendbe jön annyira a lába, hogy tudjon futni, túrázni. A szigetköröket tempós gyaloglással már nyomatja, úgyhogy bízom benne, hogy újra együtt túrázunk jövőre. Ehhez vettem neki egy kis segítséget, de egyenlőre nem árulom el, hogy mi az.

A plaza nagy karácsonyi tülekedését túlélve a Stadionok felé indultunk, ami innen már nem is volt olyan messze - pont egy km. Itt az Aréna pénztárából szereztem be egy-két dolgot, meg a metró kijáratnál sikerült vennem végre világoslila karácsonyfadíszt a fánkra. Nem a szalagosra, hanem a karácsonyira.

Végül a nagy zajtól kicsit süketebben, de 8,2 városi km-rel a lábunkban és több tízezer forinttal kevesebbel a pénztárcámban sikerült zárni ezt a mai tor-túrát. Remélem, jövő karácsonyig nem lesz szükség megint ilyen városi kalandozásokra, maradok inkább az erdei ösvényeknél, turistautaknál és felfedezésre váró új erdei csapásoknál. Szörnyen megviselt ez a mai séta, pedig még hó sem esett, csak a bakancs törte fel elég rendesen a lábamat.
Hazafelé a vonaton pedig én is benyomtam egy jó kis pesti pogácsát, meg egy islert, hogy kicsit feledtesse velem a városi élet nehézségeit, de legalább most már mindenkinek megvan minden ajándék és kedves, praktikus, használható, személyre szóló lett mindenkinek. Már előre örülök, hogy hogy fognak örülni neki, úgyhogy mégiscsak megérte a mai séta.

További áldott és szeretetteli karácsonyi készülődést nektek is!

Fuss az álmodért!

2011-12-12T19:12:00.003+01:00

"Menj, küzdj az álmodért,
Minden vágyadért, mi benned él.
Győztes lesz a harc,
Ha nincs több hátraarc,
Végül majd tiéd, miért szívből küzdenél."
(Hooligans: Küzdj az álmodért)

A minap Hooligans koncerten jártunk édesanyámmal az Arénában.
A sok évvel ezelőtti, unalomig játszott, lityi-lötyi 'Királylány'-hoz képest koncerten egész jól nyomják a fiúk a rockot, úgyhogy érdemes megnézni őket élőben. Mint a legtöbb koncerten itt is van mindig olyan elszendergős, andalgós rész, amikor a lassabb számos hatására totál kikapcsolok a valóságból és úgy el tudok gondolkozni. Most is már egy szuper terepfutó cipőt húztam gondolatban, kiskutyámnak csinos kis hámot adtam fel és szaladtunk árkon-bokron át a friss tavaszi napsütésben a zöldellő fák susogó lombkoronái alatt. Épp egy magas kaptatón futottunk fel, ahol előttünk már az ég kékje csillogott az út végén, amikor a fenti sorok hallatára feleszméltem: "Győztes lesz a harc, ha nincs több hátraarc..."

Igen, nagyon mellbevágott ez a refrén és azóta is ezt dúdolom magamban, pedig a szám nem egy nagy durranás. Itt tudjátok meghallgatni:

(katt a képre!)

Be kellett látnom, az elmúlt hónapokban bizony sok hátraarc volt nálam az edzések terén és ha ezen nem változtatok sürgősen, akkor jövőre sem lesz semmiféle canicross a kiskutyámmal, pedig annyira szeretnék indulni ilyen versenyeken. Csak álmodozom a canicross-ról, a 10 km-ek megfutásáról, remek versenyekről, miközben itthon ülök, zabálok, hízok és panaszkodom, hogy nem vagyok jól és nem megy a futás...
De mit változtassak? Elgondolkodtató, hogy a sok betegség, rosszullét, kisebb sérülések ellenére tudtam volna-e többet tenni, többet és jobban edzeni? Lusta voltam, vagy tényleg megtettem mindent, amit meg tudtam? Nem tudom, de nem is számít, hogy mi lett volna, ha... Csak az számít, hogy ilyen langyos edzés mellett néhány km után meg fogok pusztulni terepen, ha nem húzok bele kicsit komolyabban.
Erre most mondhatnám, hogy dehát fájt a lábam, hogy fájt a csípőm, hogy szédelegtem, hogy megint rosszul voltam reggelente úgy, mint régen...stb. Kígyózó sorokban tudnám felhozni a kifogásokat, de tény, hogy a nóta is úgy szól: "Küzdj az álmodért!" Márpedig a küzdelemben benne van, hogy csináljuk akkor is, ha esik, ha fúj, akkor is ha nehéz, ha nincs kedvünk, ha fáj, ha épp nyom a cipő, ha épp nagy a cipő, ha más épp otthon lustul. Nem csak akkor kell futni menni, ha épp minden szép és jó, süt a nap és majd kicsattanok az energiától. Küzdés nélkül nincs győzelem és nincs semmi sem. Erre a sport nagyon jól megtanít.

Szóval, nincs mese: futni kell tűzön-vízen át, hátraarc nélkül menni előre és csak futni, futni, futni...

Fuss az álmodért!

Blogébresztő

2011-12-12T19:03:00.004+01:00

Bizony, újra itt! :-)
Úgy gondoltam, itt az ideje ismét elővenni és kicsit leporolni a blogot.
Az elmúlt másfél évben sem feledkeztem meg róla, hiszen minden edzés, teljesítménytúra, tapasztalat, gondolat megvan, fel van jegyezve, készültek mindenről fotók, csak úgy elmaradtam a webnaplózással, hogy végül nem tudtam időben felrakni őket. Viszont minden megvan és amint időm engedi, szép sorjában fel fogom tölteni őket, de most a jelen eseményeit, edzéseit naplóznám, hogy legalább így aktuálisan követhető legyek.

Addig is, amíg mindent feltöltök, röviden elmesélem, mi történt az elmúlt másfél évben.
A betegségemmel kapcsolatban javulgattam, bár konkrétumot egy orvos sem tudott mondani, hogy mi bajom. Sok további vizsgálaton átesve végül egy vércsepp-analízises vizsgálat adta a legkézzelfoghatóbb eredményt, méghozzá azt, hogy gyulladás van az egész szervezetemben, főleg a bélrendszer és a bélnyálkahártya, tápcsatorna, nyelőcső érintett. Tehát úgy minden, ami az evéssel kapcsolatos. Ezért voltam rosszul minden étkezés után.
Érthető módon tehát az étkezés terén próbáltam meg változtatni, melynek köszönhetően a fájdalmaim teljesen elmúltak, de a gyengeség, szédelgés, hőemelkedés és az étkezések utáni rosszullét olykor még visszatér. Próbálkoztam gluténmentes diétával, a nyers étkezéssel, ismerkedtem a paleolit diétával (amit vega módon nem nagyon tudtam alkalmazni, de elvei irányadóak) és a harcosok étrendjével is. Valamilyen módon mindegyik hozott eredményt, de leginkább a harcosok étrendje jött be, amit hellyel-közzel igyekszem is tartani. Amikor rendesen betartom, akkor tényleg nagyon jól vagyok és nagyon jól mennek az edzések is, úgyhogy a jövő év projektje lesz, hogy teljesen átálljak erre az étkezési formára.

Az edzések terén nagyon lassan, de végül fejlődtem és sikerült valamennyire összekapnom magam. Tavasszal próbálkoztam újra a futással, de szörnyen ment. Egy km olyan fizikai nehézséget okozott, hogy alig álltam a lábamon. Végül egy séta és futás kombóval tarkított edzésterv alapján kezdtem készülni, amely eleinte jól ment ugyan, de nem hozta meg a várva várt eredményt, ráadásul annyira kellemetlennek is éreztem az egészet, hogy én aki 8-10 km-t tudtam futni azelőtt, most ilyen totál kezdőknek szóló edzésterv alapján próbálkozom összekaparni magam.
Közben nyár óta indultam ismét a Szigetfutásokon, ahol először csak futva és sétálva, de egész jó idővel teljesítettem a távot, ugyanis kiderült számomra, hogy sokszor gyorsabban gyalogolok, mint ahogy futok. :-) Ez idő alatt beszereztem egy új futócipőt is, ami majdnem mezítlábas cipő, csak enyhe csillapítás van benne (tehát félmezítlábas) és el kezdtem tanulni és tanulmányozni a természetes futás technikáját, aminek köszönhetően néhány hónapos átszokás után laza, kényelmes kocogással végre le tudtam futni 3-4 km-t belesétálás nélkül. Novemberben már könnyedén kocogtam 4 km-t szintes terepen és végigfutottam a Szigetkört is megállás nélkül.
Tudom, nem valami rohamos fejlődés egy szezon alatt, de én nagyon örültem neki, mert a betegségeim miatti sok visszaeséssel, hátráltatással és szenvedéssel tudtam csak készülni, de sikerült.

A teljesítménytúrázás már jobban ment.
Nagyon sok túrán voltunk az idén is, de ami a legfontosabb, hogy a nyáron sikeresen teljesítettem életem első 52 km-es túráját teljesen egyedül. Nyár végén szintén egyedül megismételtem az 50 km-t egy másik teljesítménytúrán, hogy elhiggyem, tényleg képes vagyok egy ekkora táv teljesítésére. A túrázásban tényleg sokat fejlődtem, már alig érzek meg egy ilyen hosszú távú túrát is.

Most egy néhány héttel ezelőtti influenza-szerű megbetegedés utóhatásait nyögöm: azóta folyamatosan fáj a szívem, köhögök, hörgök, úgyhogy most ismét kényszerpihenő van, de bízom benne, hogy januárra meggyógyulok ebből is.

Egy szó, mint száz, nem vagyok még teljesen jól, de viszonylag összeszedtem magam és nagy terveim vannak a 2012-es esztendőre, de erről majd később. Igyekszem tehát naplózni az elkövetkező edzéseimet, próbálkozásaimat és közben amennyire tudom, pótolom a lemaradásom (ha mindent bepótoltam ezt a bejegyzést törlöm, úgyhogy ehhez kérlek, ne is írjatok megjegyzést, csak majd a többihez!).

Hosszú az út...

2010-05-07T16:58:00.004+02:00

Zajlik ám az élet: újabb orvos, újabb vizsgálatok.

(Nem szeretnék untatni senkit az egészségügyi problémáimmal, de azt hiszem meg kell osztanom ezeket is, mert szorosan hozzá tartozik, ahhoz, hogy miért nem kilométerekről és hihetetlen csúcsteljesítményekről számolok be most itt a blogon.)

A múltkori radiológiai vizsgálat után most a gasztroenterológia következett.
Szerdán voltam a doktornőnél, aki, mint említettem szintén vegetáriánus. Először furcsán nézett, hogy tejtermékeket sem fogyasztok, de átbeszéltük, hogy akkor miket eszem, miből fedezem a fehérjét és végül azt mondta, hogy ez így teljesen rendben van, ezzel nincs gond.

Átbeszéltük a tüneteimet, megvizsgált, megnyomkodta a hasam és megnézte az eddigi leleteimet is. Na, ennél a résznél estem hanyatt majdnem! Ugyanis ránézett a januári vérvétel leletemre és azonnal kérdezte, hogy miért csak most jövök ide, ha már akkor ilyen rosszul voltam. Mondtam is, hogy enyhe vashiánnyal küldtek haza akkor, úgyhogy eszem ágában sem volt gasztroenterológushoz menni. Ráadásul akkor még ezt a szót sem ismertem (kimondani pedig azóta sem tudom :-).
Majd a doktornő mélyen a szemembe nézett és mint akivel éppen a rákszűrés vizsgálat utáni pozitív eredményt közlik, úgy mondta:
"- Ez nem vashiány!... Nem fogod megúszni a vastagbéltükrözést, muszáj lesz azonnal elvégezni ezt a vizsgálatot!"
Hűha, bevallom, megijedtem egy kicsit. Nem csak a vizsgálattól, de ahogy mondta, az megrémisztett. Kiderült ugyanis, hogy a leleten néhány adat helyes értéke miatt nem lehet vashiányról beszélni, ez ugyanis valamilyen bélrendszeri probléma tipikus vérképe, amit állítólag minden orvosnak fel kéne ismernie és nem "csak enyhe vashiány"-legyintéssel továbbküldenie a futószalagon. Ehhez képest ez a doktornő volt a negyedik orvos, aki látta ezt a leletet és ő volt az első, aki felismerte, hogy ez nem vashiány. Egyből azt mondta, hogy álljak le minden vitaminkészítmény szedésével és ne szedjek több vasat sem, mert semmi probléma nincs a vasammal.

Ez teljesen megrendítő információ volt számomra.
Egyrészt örültem neki, mert akkor nincs semmi gond az étkezésemmel és újból nyilvánvalóvá válik, hogy vegánként sem kell tartani a vashiánytól. Másrészt megijedtem kicsit, mert a vashiányra bekapok néhány vaskészítményt és elmúlik, de ez az új felállás, hogy valami komolyabb bajom is lehet, ez már nem olyan szívderítő gondolat.

A vége az lett, hogy hó végére előjegyzett vastagbéltükrözésre, addig pedig ismételten el kell mennem egy vérvételre, mert a vizsgálathoz szükséges még néhány érték ismerete és egy friss lelet. Illetve előrebocsátotta addig is, hogy ne egyek tejtermékeket ill. teljes kiőrlésű dolgokat sem és kerüljem az erős fizikai igénybevételt, inkább pihenjek sokat, hogyha tehetem, ne terheljem a szervezetem még a sporttal is. Ugyanis ő már gyanakszik valamire, de nekem még nem mondott semmit, majd a tükrözéses vizsgálat után, hogyha beigazolódik a gyanúja. De legalább már gyanakszik valamire, mert a többi orvos csak a vállát vonogatta.
Addig se sportoljak... Remek. Éreztem én, hogy most nem megy és nem esik jól, de ha már az orvos is ezt mondja, hogy ne erőltessem!...

A mai napon tehát felkerestem ismét a háziorvost, hogy megint vérvételre szeretnék menni.
Csodálkozott is, mikor meglátott:
"- Hát nem lett jobban?"
Bizony nem, sőt, még rosszabb is azóta. Megmutattam neki a gasztroenterológus által írt vizsgálati lapot, aminek a tetején pontosan ekkora betűkkel és ennyi felkiáltójellel szerepel: "NEM VASHIÁNY!!!" Látszott az orvoson, hogy kicsit megrendült ettől a mondattól és felismerte, hogy ő tévedett még januárban, majd ő is ugyanúgy, ahogy a rákos beteggel közlik a pozitív eredmény, rám nézett és úgy mondta:
"- Bizony, ilyen súlyos tünetekkel tényleg szükséges a béltükrözés."
Súlyos tünetekkel? Azt hittem nem jól hallok! Ugyanezekkel a "súlyos tünetekkel" jártam itt januárban és akkor még enyhe vashiány volt?
Na, mindegy, megkaptam a beutalómat a vérvételre és kész.

Közben kiderült, hogy e hónap 3-tól (azaz még egy hete sem) megváltozott a vérvétel rendje. Most már előre be kell jelentkezni, nem lehet ám csak úgy odamenni. Még örültem is ennek, mikor hallottam, mondván, legalább nem lesz olyan kaotikus az egész, hátha így jobban működik majd a dolog. Amint hazaértem a háziorvostól, egyből hívtam a labort, hogy akkor szeretnék bejelentkezni vérvételre valamikor a jövőhétre, hogy elkészüljön a lelet a vizsgálatig. Hamar felvilágosítottak, hogy nem úgy van az: legkorábbi időpont, amit adni tud, az egy két hét múlvai időpont. Jó lesz-e? Hiába mondtam nemet, attól hamarabbi időpont még nem lett, úgyhogy kénytelen voltam elfogadni.

Hihetetlen, hogy két hetet kell várnom egy vérvételre!
Tóth Árpád után szabadon erre csak annyit tudok mondani: hosszú az út orvostól orvosig...

Túrázás (HALMI-DŰLŐ 12 teljesítménytúra) - 2010. május 2.

2010-05-02T20:48:00.001+02:00

HALMI-DŰLŐ teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 12,40 km
Szintkülönbség: 50 m
Szintidő: 5 óra
Teljesített idő: 2,5 óra

Ez volt az "MVTE érem" harmadik túrája, vagyis inkább sétája az idén.
A táv a múltkori 40-eshez képest nagyon kellemes és pihentető volt, főleg, hogy a szintkülönbség sem említésre méltó, nem is viselt meg a dolog, csak délután már itthon szaladt fel a lázam ismét, de ezen már meg sem lepődök. A túra egyébként a 18. kerület erdejében kering végig a 12 km-en, így többször is áthaladtunk egy-egy kereszteződésen vagy útszakaszon.

Rövid táv lévén erre a kiruccanásra most befűztük édesanyámat is, de már az odautazás közben kiderült, hogy rossz napja van: nincs túl jól és nem is szeretett volna jönni, nincs is kedve az egészhez.
Reggel már fél 9-re odaértünk, de a nevezés csak 9-kor kezdődött. Ez a fél óra azzal telt, hogy miután negyed óráig hallgattuk édesanyám kávéhiánnyal kapcsolatos akklamációit, kerestünk neki a versenyközpont helyszínéül szolgáló Pestszentimrei Sportkastély területén valamilyen kávélelőhelyet és befizettük egy reggeli kávéra, hátha kicsit összeszedi magát.

Közben elintéztük a papírokat és a nevezéseket is, úgyhogy összekaptuk a cuccunkat meg édesanyámat is, hogy induljunk, de ő csak ült a kávéautomata mellett, hogy lehetne-e még egyet. Nem volt mit tenni, lehetett, de így elég valószínűnek tűnik, hogy ez a 12 km hosszabb ideig fog tartani, mint a múltkori 40-es.

Negyed tíz felé sikerült elindulni, de még akkor is csak egy újabb löket kávéval:

Néhány helyi kis utcán áthaladva értük el az erdőt, amelyben sárga és piros pötty nevű jelzések segítik a tájokozódást. Még sosem láttam ilyen jelzéseket, de azóta megtudtam, hogy ezek ott egyedi jelzések és a túra útvonalának kitalálója, Hartmann Mihály festette fel őket, hogy segítse a tájékozódást. Igaz, nekem nem igazán segített, lazán eltévedtem volna, bár nekem az egész erdő a szerteágazó ösvényeivel, útjaival egy labirintushoz hasonlított leginkább.
Viszont azt meg kell hagyni, hogy a jelzések szórakoztatásra igen alkalmasak, mert nagyon jót mulattam rajtuk. Ha épp nem fatörzsre festették, akkor kivágott fák rönkjeire, vagy kövekre és így pont úgy néztek ki, mint egy tükörtojás:

Fatörzsre sült tükörtojás - háttérben a szüleim és egy gyönyörű orgonabokor:

Volt ahol több tüktoj is jelezte a helyes irányt:

A tájékozódást számomra a helyi tornapálya jobban segítette a pöttyös jelzéseknél.
Igaz, nem pont a tornapálya útvonalán mentünk és nem is a pálya állomásainak sorrendje szerint, de minden állomás be volt számozva és így tudtam, hogy melyiknél járunk éppen. Sőt, annyira jópofa gyakorlatok és ábrák is voltak a kihelyezett táblákon, hogy a túraútvonal egyhangúsága ellenére én nem unatkoztam.
Ilyen és ehhez hasonló állomások voltak:

Itt például az első feladat az volt, hogy a rönkön meg kellett támaszkodni a képen is látható módon és a gyakorlat a következő: csípőlengetés. Na, ez nekem nagyon tetszett! Hogy ezeket ki találta ki, nem tudom, de nagyon szórakoztató volt az összes ilyen tábla. Mondanom sem kell, természetesen az összes gyakorlatot kipróbáltam és mivel a feladatokhoz mindenféle szerek és alkalmatosságok is tartoztak, így lógtam, csüngtem, guggoltam, tolódzkodtam, hol mit kellett éppen.
Édesanyám meg is jegyezte, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek. Ezt kaptam azok után, hogy anyák napja alkalmából reggel egy doboz marcipános macskanyelvvel állítottam be hozzá, ugyanis a marcipán a nagy kedvenc. Erre ezt érdemlem! :-)

Egyébként a tornapályán a kedvenc képem ezen az állomáson a második ábra:

Feladat: behunyt szemmel járás. Nagyon jó, de a kedvenc állomásom mégis ez volt:

Legalább látszik, hogy emberek (vagy valami olyasmik) itt is jártak. :-(

Az első ellenőrző pontot (továbbiakban ep) egyébként hamar elértük. 1,6 km-nél egyből az erdő szélén kaptuk a pecsétet, mielőtt még belevetettük magunkat a rengetegbe.
Egyébként az erdő maga nagyon szép volt. Tele volt gólyahírrel...

...és mindenfelé, ameddig csak elláttunk a turbolya virágzott:

Nagyon szeretem a turbolyát, úgyhogy rengeteget megettem útközben, míg egyszer csak egy vasúti sín mellett elértük a második ep-t 3,4 km-nél. Itt a pecsét mellé még egy smiley is járt az itinerre, meg egy piros csokitojás is ütötte a markunkat.
A vasúti sínen átkelve az erdő egy kivágott részén folytatódott a túra, ahol töménytelen mennyiségben jöttek szembe a tükörtojások, meg a következő ep-t jelző színes lógó izé:

A harmadik ep egyébként 5,7 km-nél ill. a 19. állomásnál volt, ahol pulzusszámlálás mellett kaptuk a pecsétet:

Nem sok esély van kirándulni ennyi ep között. Olyan sűrűn voltak, hogy szerintem többet álltunk pecsétre várva, mint amennyit sikerült túrázni egy kicsit. Viszont ahol sikerült, ott ilyen bolyhos volt az erdő:

Messziről olyan mintha havazott volna, ahogy nagy terület beborított ez a sok kis fehér szösz, de a túra vége felé megtaláltam a főbűnöst is:

Ez ontja ezt a rengeteg vattát.

A túra innen a tükörtojások után a piros pötty jelzésen folytatódott, amit nemes egyszerűséggel csak piros tojásnak hívtunk, hiszen nagyon hasonlított a második ep-n kapott csokitojásra. Feltűnő a hasonlóság, nem?

A piros tojás jelzés az egykori Olajipari Gépgyár mellett vezetett tovább.
Borzalmas, hogy most milyen állapotok vannak ott gyáron belül és gyáron kívül is. Például elhaladtunk egy kihelyezett frissítő állomás mellett is, de sajnos már ez sem üzemelt:

Viszont jól mutatja, hogy emberi lénynek nevezett kevésbé értelmes lények már erre is jártak.
A lényeg, hogy lépteinket megszaporázva gyorsan túltettük magunkat ezen a szakaszon, így hamar elértük a negyedik ep-t 8,8 km-nél, ahol még egy gyönyörű, jó borzas belga német juhász is jött velünk szemben. Nagyon sok kutyust sétáltattak itt az erdőben (gondolom, a helyiek), de az összes közül ez volt a kedvencem. Persze mindegyiket meg tudtam volna dögönyözni, de nem minden gazdi díjazza a lelkes rajongásomat.
Nem baj, a túra után itthon jól megszeretgettem a saját kutyuskámat, ő már ki van erre képezve, hogy ezt el kell tűrni tőlem.

Egész jó tempót mentünk egyébként a túra során, annak ellenére, hogy édesanyám mindig lemaradt, ezért a vége felé én már nem siettem, hanem fűnél-fánál megálltam fotózni. Próbáltam kihozni a kis gépezetemből, amit lehet, de szegény elég öreg már és az élesítés sem az erőssége, de azért igyekeztem.
Például az egyik tornapályás állomáson ilyen szerkezet fogadott bennünket:

Valaki még szívecskéket is festett rá. :-)
Tényleg jól nézett ki, legalább is jobban, mintha ezzel a festékkel a közterületi épületeket, járműveket firkálta volna össze az illető valahol a városban.
A színes padhoz tartozó feladat egyébként a következő volt: a tornaszer színes részére kellett ülni és a lábakat bokánál beakasztani az előtt futó gerendába és így hátradőlni 10x. Aki teljesíti bonusként szívecskelenyomatot kap a hátsójára. :-)

Ezután már csak természetet fotóztam. Ez a legjobb!
Egy jobb géppel talán még használható fotókat is lehetne készíteni.

Gyermekláncfű bozontos virágja:

Furcsa, különleges pipacsok. Még fehérben is volt.
Emlékeim szerint gyermekkoromban a pipacsok nem egészen így néztek ki, de úgy látszik most ilyenek. Vagy ez csak a közeli olajipari gyár miatti mutáció?

Szunyáló csigacsapat:

Az utolsó és egyben ötödik ep 10,5 km-nél egyébként ugyanaz volt, mint az első. Még a pecsét is.
Innen szintén városi kis utcákon találtunk vissza a Sportkastélyhoz, ahol édesanyámmal még pózoltunk egyet annak örömére, hogy sikerült mindkettőnknek ma sárgában jönnie:

Édesapám erre csak annyit mondott, hogy a kastélyt szerette volna fényképezni, de valami két bolond belenyújtózkodott a képbe. Van ez így. :-)

A célban a pecsétek és a jól megérdemelt oklevelek és kitűzők begyűjtése is megtörtént:

Majd rávetettük magunkat a megfáradt túrázóknak szánt finomságokra: volt kenyér, zsír, margarin, szalámi, savanyúság, sózott hagyma, üdítők, csokoládé, szóval, éhen halni nehéz volt.
Végül jóllakottan még készítettünk egy közös fotót:

Hazafelé a buszon még volt egy kis zűr a helyi lakosság körében, nehogy unalmas legyen az utazás. Egy nagyon jól nevelt, szelíd rottweiler kutyussal szállt fel egy hapsi a buszra a középs ajtónál, mert hátul már a lépcsőre nem lehetett állni, annyian voltunk.
Természetesen ezt egy néni sérelmezte, hogyha hátul nem tud felszállni a kutyával, akkor minek hoz kutyát a buszra és különben is egy ilyen állat nem való a buszra és azonnal szálljon le vele. Nagyon felhúzta magát, hogy egy kutya van a közelében, pedig tényleg elég jámbor kutyus volt. Még csak nem is nézett senkire, leült és nem csinált semmit. De a néni csak mondta a magáét, mire a közelben egy fiatal srác ezen úgy bepöccent, hogy először csak finoman, majd egyre durvábban kioktatta a nénit, végül annyira belemelegedett, hogy a vége az lett, hogy aki nem bírja elviselni a kutyát, az ne utazzon buszon.
Már mindenki őket hallgatta, szörnyű, hogy ezen hogy el tudtak vitatkozni, pedig a kutya és a gazdája akkor is ott fognak utazni, ha ezek mondják a magukét. Aztán a srác is csöndbe maradt, már csak a néni fújta a mondókáját.
Előttem ült egy idősebb bácsi is a buszon, ő végig mosolygott a bajsza alatt, néha még biztatta is a kutyát maga elé dörmögve, hogy harapja már meg ezt a nőt, hátha csöndbe marad. Végül a néni leszállt, úgy látszik nem bírta tovább a megpróbáltatásokat és előttem a bácsi mindegy summázva az esetet, rám nézett és csak annyit mondott: "Milyen ember az ilyen, aki még messziről sem tud egy ilyen jámbor állatot elviselni!"
Teljesen egyetértettem vele.

Úgy látszik nem fáradtunk el eléggé, mert hazafelé a metrón meg ránk jött az öt perc.
Igazából a keresztbe tett és egymás mellé felsorakozott lábainkon nevettünk, olyannyira, hogy édesanyám javasolta, fotózzuk is le. Íme:

Ez így persze már nem olyan vicces.
Mindenesetre édesapám kitalálta, hogy akkor már videózzuk is le, ahogy egyszerre mozgatjuk. Mondanom sem kell, a videofelvételen csak az látszik, ahogy összerugdossuk egymást. Persze az embereket már mind minket néztek és akkor ezek után kérdem én: ki az, aki rosszabb, mint egy gyerek???
Kedves szüleim, lássátok be: volt kitől tanulnom, örökölnöm az ökörségeket! :-)

In memoriam májusi Szigetfutás

2010-05-01T15:45:00.004+02:00

Sajnos nem vagyok jobban.
Állandó hol alacsonyabb, hol magasabb hőemelkedés gyötör, ami már teljesen lemerített testileg és lelkileg egyaránt. A hasam továbbra is fáj, bár most nem annyira, mint 1-2 hete, de hason nem tudok aludni, nadrágot, harisnyát, szoknyát nem tudok felvenni, egyedül a kismama nadrágot tűröm meg valahogy. Merthogy ilyenem is van. A szörnyű kínjaim között muszáj volt beszerezni egyet, mert már semmit nem tudtam felvenni.

A nőgyógyász hasi ultrahangra küldött.
Bejelentkeztem, de csak május 11-re volt időpont a vizsgálatra és ez is több, mint egy héttel ezelőtt. Ez embertelen, hogy ennyit kell várni egy néhány perces vizsgálatra. Ráadásul, amíg meg nem vizsgálnak még azt sem tudják, hogy súlyos-e vagy sem, úgyhogy el tudom képzelni, hogy néhányan a várakozások alatt elpatkolnak. Legalább annál kevesebb a problémás beteg...
A férjemnek egy barátja viszont radiológus, így őt kértük meg és még tegnap megvizsgált délután, mikor ügyeletben volt. Szerencsére tudott segíteni és nem kellett kivárni ezt a több, mint két hetet.

Viszont nem talált semmit.
Azt mondta gyulladást nem lát, csak az emésztéssel van egy kis problémám, de egyáltalán nem vészes, úgyhogy menjek el egy gasztroenterológushoz, akivel majd átbeszéljük az étkezésemet és akkor rendben leszek. Ennek egyrészt örültem, hogy nincs komoly baj, másrészt nem örültem, hogy nincs eredmény, mert akkor mitől vagyok ennyire rosszul? Harmadrészt pedig szintén nem örültem, mert megint az étkezésemet piszkálják és erre allergiás vagyok. Tudom, hiszem és érzem, hogy ez a vegán életmód, amit folytatok, jó. Sőt, nagyon jó. Nem tudom, hogy mi lehet ez a furcsaság, amitől most szenvedek, de nem hinném, hogy az étkezésem okozza a problémát. Rengetegen élnek ilyen táplálkozáson a világban és pont én pusztulnék bele? Nem hinném.

Szerencsére van még régről egy gasztroenterológus ismerősöm, aki szintén vegetáriánus, őt fogom felkeresni. Azt hiszem, egy húsevő orvos rám nézne és annyit mondana, hogy egy jó húsleves biztosan rendbe tenne. Ja, az biztos, hogy minden gondom megoldaná, mert hamar átsegíteni az örök életbe.

Mindenesetre most ismét kénytelen voltam kihagyni a mai Szigetfutást. :-(
Édesapám ott volt. Sőt, még két napja is kérdezte, hogy akkor megyek-e, de muszáj volt nemmel válaszolnom. Hogy mennék? Gyenge vagyok, mint a harmat. Nem tudok futni még egy km-t sem, pedig annyira készültem, hogy ezen már ott leszek. Még a rajtszámom is előkerestem, leporoltam, mégsem kerülhetett sor a bevetésére...
Nagyon hiányzik a mozgás, főleg a közös edzések, versenyek hangulata. Így meg pláne, hogy tudom, hogy ismerőseim, rokonaim ott vannak és én nem mehetek... Azt hiszem, nem bírok ki még egy versenyt, sportrendezvényt itthon ülve!
Remélem, mihamarabb kiderítik, hogy mi bajom van, rendbe szednek és újra száguldhatok...

Futás, lógás - 2010. április 24.

2010-04-24T16:25:00.006+02:00

Futás

táv: 1 km
idő: 6,5 perc
seb: 6,5 perc/km

Lógás
idő: 2 perc

Egész héten a helyi rendelőintézetben várakoztam.
Ahogy múltak piros betűs ünnepnapjaim, úgy enyhült a fájdalom az oldalamba és az alhasamba, így a nőgyógyászhoz próbáltam meg első körben bejutni. Tegnap végre sikerült, viszont az orvos nem talált semmit, úgyhogy továbbküldött más vizsgálatokra is, de ez majd a jövőheti program lesz.

Most, hogy nagy nehezen lábra tudok állni, mi mással is tölthetném az időmet, mint futással.
A fájdalom ugyan elmúlt, de a hőemelkedés maradt, viszont már annyira megszoktam, hogy észre sem veszem. Nem voltam ma még teljesen jól, de most már fogalmam sincs, hogy milyen az: 'teljesen jól' lenni. Valamibe meg kell halni, hát akkor, ha már választhatok, akkor legyen ez a futás.

Édesapám is jött, a tónál találkoztunk.
Előreengedtem, mondván, hogy majd elkullogok hátul. De amit műveltem azt nem hogy futásnak, de még kullogásnak sem lehet nevezni. Ismét ugyanazok a furcsa tünetek jelentkeztek már pár száz méternél, mint ami január 11-én, az utolsó futásomnál.
Alig vánszorogtam, semmi erőm nem volt, azt hittem sosem lesz vége az egy körnek. Nem is kínlódtam tovább, egy kör bőven elég volt. Még ezt is 6,5 perc alatt sikerült megtennem. Amúgy sem vagyok egy gyors futó, de ez elég gáz eredmény egy km-en. Még ha 10 km-t futnék ilyen átlaggal, talán elnézném, hogy a végére már fáradok, de tavaly például 6-7 km-en rendszeresen 5:40 és 5:50 közötti perceket futottam km-enként. Ez még szeptemberben volt...

Szóval, jövőhéten folytatom a doki sorozatot.
Igazából nem is érdekel mi bajom, nem foglalkoztat, hogy mi ez az egész, csak azt mondják meg, hogy mikor tudok újra futni és e cél érdekében megteszek bármit. A többi nem érdekel.

Vivicittá (helyett) láz

2010-04-18T13:04:00.008+02:00

Ma volt a BSI által szervezett Vivicittá városvédő futás.
Már megbarátkoztam a gondolattal, hogy ezt idén ki kell hagynom, helyette viszont egy laza, ismerkedős, itthoni futást terveztem a kedvenc kis tavam körül. Péntekre időzítettem ezt a várva várt futást. Már annyira rákészültem, hogy még az étkezésemre is szigorúan figyeltem egész héten, nehogy valami nehezebb ételtől mégiscsak felszaladjon a hőemelkedésem, ahogy szokta. Minden rendben is volt egészen csütörtök estig...

Az élet megint másképp tervez.
Csütörtök este a már jól ismert hőemelkedéses gyengeség jelentkezett, de nagyon enyhe formában, úgyhogy nem is foglalkoztam vele - majd reggelre elmúlik.
Nem múlt el. Olyan vergődve, félholtan ébredtem, mint betegség idején, amikor az ember egész éjjel 38 fokos lázzal küzd. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, de annyi erőm nem volt, hogy a fürdőszobáig elmenjek.
A délelőtt folyamán megkezdődött nőiségem e havi piros betűs ünnepe is. Egy falatot nem bírtam enni egész nap, még egy almát sem bírtam magamba erőltetni, egy kevés vizet is alig ment le a torkomon olyan hányingerem volt.
Délutánra már zúgott az egész fejem, úgy szédültem, mintha egy felhőkarcoló tetejéről nézném a világot, majd 2-3 óra alatt 39 fok fölé szökött a lázam is és kályha módjára ontottam magamból a meleget. A cicáim rám is gömbölyödtek, de ezt már ők sem bírták sokáig, fél óra múlva mindkettő rohant hűsölni az előszoba hideg kövére.
Hamar elszaladt így a péntek futás helyett...

Szombatra elmúlt a lázam, maradt a jól megszokott hőemelkedés.
Közben pedig iszonyatos módon el kezdett fájni az oldalam. A tegnapi napot még nagy nehezen kibírtam, de ma már mozdulni sem tudok. Még a fetrengés sem megy, tényleg nem bírok mozdulni, miközben mások meg várost védve róják a kilométereket Budapesten. Ezt én nem bírom elviselni, futni szeretnék most már én is - de nagyon. Ehelyett az egész hasi részem fáj már, főleg az alhasi terület. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat, főleg ezen a területen nem. Gyerekként is hasfájós voltam, tiniként is sokat görcsölt mindenem a menstruáció alatt, de ez teljesen másmilyen fájdalom, mint amit eddig éreztem.

Ez már nem vashiány.
Itt már valami nagy bibi van, úgyhogy, ha esetleg majd lábra bírok állni, elvitetem magam egy orvosig, hogy mondjon valami okosat.

Ez lett hát a betervezett futásból.
Pedig hét elején már annyira jó erőben voltam, annyira jól éreztem magam, azt hittem végre búcsút mondtam ezeknek a különös elgyengüléseknek, láznak, erre a tervezett futásom idején újult erővel lobban fel. Mi lehet ez a furcsa kór?
És egyáltalán: hogy lesz ebből májusi Szigetfutás?...

Pilates, lógás - 2010. április 14.

2010-04-14T13:09:00.008+02:00

Pilates
idő: 49 perc
(középhaladó+has+far blokk)

Lógás
idő: 2 perc

Ma ismét a pilates következett egy kis itthoni alapozó mozgás gyanánt.
Azt hiszem, a dvd-ken található összes blokk közül ez a középhaladó a legnehezebb. Még a haladó programnál is nehezebbnek találom, ez tényleg megizzaszt, mert csupa erőgyakorlatból áll. Nem egy-egy izomcsoportot átmozgató, hanem az egész testet igénybe vevő erőnléti gyakorlatok sorozata ez a blokk. Bevallom, ez nem igazán nekem való, de nagyon hasznos, csak kicsit megszenvedek vele mindig. Ezt tökéletesen még sosem sikerült végigcsinálnom.

Azért ma megpróbálkoztam vele, de számítottam rá, hogy nem ma fogom a legtökéletesebben elvégezni. Ugyan viszonylag jól ment, de azért jobbra számítottam. Ismét éreztem azt a furcsa erőtlenséget, amire a böjt előtt is már sokat panaszkodtam és ez kicsit megnehezítette a gyakorlatok helyes kivitelezését. Remélem, ez a különös gyengeség csak átmeneti és csak a gyakorlatok nehézsége miatt volt. Nagyon sok vasat beszedtem már és a böjt óta nagyon jól vagyok, úgyhogy remélem, nem üti fel a fejét ismét ez az állapot.

A mozgás egyébként nagyon jól esett és teljesen a fejembe vettem, hogy pénteken megpróbálom a futást ismét. Holnapra pihenőnapot tervezek, pénteken pedig uccu neki! Csodás idő van már, alig várom, hogy megint száguldozzak a tóparton. Jaj, de jó lesz...

Bebiciklizés a Magyar Kerékpárosklub szervezésében

2010-04-13T18:44:00.000+02:00

„Bringával járnál a városban, de nincs mindenhol bicikliút és félsz az autók között? Nem ismered a KRESZ-t? Gyere el a Magyar Kerékpárosklub Belvárosi területi szervezete által indított Bebiciklizés akciójára!”

Ezekkel a szavakkal indítottuk útjára kezdeményezésünket, melynek során a kevésbé gyakorlott biciklistákat szeretnénk rövid elméleti és gyakorlati oktatás révén több bátorsággal felvértezni és ezzel hozzájárulni a kerékpározás mint mindennapi közlekedési alternatíva elterjedésének elősegítéséhez és kultúrájának széles körben történő megteremtéséhez.

Az ingyenes program egyszerre népszerűsíti a kerékpározást, ülteti el a kulturált együtt-közlekedés gondolatát a fejekbe és eközben biztonságos biciklizésre is nevel.

Miből áll a program?

Hétvégenként az egyik nap kora délutánján az Arany János utcai metró megállótól 2-2 gyakorlott túravezető klubtagunk 5 fős csoportokat vezet végig a belvárosban. A túraútvonalat úgy alakítottuk ki, hogy több belvárosi kerületet érintve, egy kezdő biciklista számára legalapvetőbb kerékpáros közlekedési szituációkat bemutassa. Nem titkolt célunk tudatosítani, hogy a biciklinek mint járműnek az úttesten a helye, ezért mutatjuk be, hogy a járdát a gyalogosoknak meghagyva, folyamatos odafigyeléssel és kis gyakorlással bárki biztonsággal tekerhet a forgalomban. Az út során a legfontosabb pontokon megállnak, amikor a túravezető elmagyarázza az odavonatkozó szabályokat és a résztvevőkkel átbeszélhetik a konkrét helyzeteket, személyes tapasztalataikat, a felmerülő kérdéseket.

Aktuális időpontokról a Magyar Kerékpárosklub Bebiciklizés aloldalán lehet tájékozódni.

További infók a MK oldalán.

Szöveg innen.
Fotó innen.

Gerinc-streching - 2010. április 13.

2010-04-13T14:22:00.004+02:00

Gerinc-streching
idő: 20 perc

Ne ijedjetek meg, ha nem ismeritek ezt a mozgásfajtát, ugyanis ezt most találtam ki - vagy pár hete már érlelem a gondolatát magamban.
Mint azt már többször említettem, a streching DVD-imről nagyon hiányolom a gerinc hatékonyabb nyújtását, átmozgatását. Persze mondhatnátok, hogy az már gerinc-torna és ezt miért a strechingtől várom, de a gerinc nyújtása egyáltalán nem elhanyagolható, sőt, én azt hittem, hogy egy profi módon felépített 50 perces streching program a gerinc nyújtására épül, hiszen számomra ez lenne az alap, mert az egészséges gerincből indul ki minden fajta mozgás...

A gerinc fontosságáról egy januári bejegyzésemben már írtam a gravitációs keret kapcsán, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egészségünk elsősorban a gerinc egészségétől függ. Ha gerincünk rendben van, jól működik, egészséges, rugalmas, akkor a testünk is jól működik, egészséges és rugalmas. Úgy is mondhatnánk, hogy a gerinc a legfontosabb szervünk, hiszen indul ki minden.
Legtöbb és legfontosabb ízületek a gerinc csigolyái között található ízületek. Megóvásuk létfontosságú, hiszen rengeteg ideg innen indul és ide érkezik. Ha bármi gikszer van a gerinc ízületeivel, porckorongjaival, az rengeteg egyéb problémát von magával.

Gerincünk egyben a testünk váza, tartóoszlopa is. Ha ez az oszlop sérül, roskadozik az egész épület. Hiszem, hogy a húsevés mellett az ember másik nagy hibája a teste ellen a felegyenesedés volt, mert ezzel nagyon sok súly és teher hárult a deréktáji szakaszra. Ez rengeteg gerincproblémát vont magával, főleg a deréktáji szakasz érzi meg ennek következményeit, amit még súlyosbítunk a mozgásszegény életmóddal és a napi 8-10, vagy akár 12 órát számítógép előtt töltött munkaórával. Ilyenkor nem csak az alsó csigolyák terhelődnek, de egy természetellenes, kényelmetlen, mozdulatlan állapotba kényszerítjük a gerincet hosszú órákra. Ezt még a nyaki csigolyák is erősen megsínylik, hiszen egy kényelmetlen, görcsös tartásba merevedve szenvednek egész nap, ahogy a képernyőre meredünk. Nemcsak a csigolyáknak ártunk ezzel, de a gerinc mellett futó és a gerincből kilépő sok apró izmot is terheljük, roncsoljuk így. Muszáj erre a kérdésre nagyobb hangsúlyt fektetni, mert egy kis odafigyeléssel sokáig megóvható a gerincünk.

Erre már csak hab a tortán, hogy nem mezítláb és nem természetes talajon járunk, hanem kemény talpú (lehetőleg minél divatosabb) cipőben és aszfalton mindenütt. Így minden lépés óriási megterhelés a gerincnek. Hiába a gerinc rugalmassága és a rugalmasságát fokozó S-alakú görbülete, hosszútávon ez mégiscsak megterheli szegényt a porckorongok egészségének rovására. Ez kezdődhet akár egy ártalmatlannak tűnő lúdtalppal is, ugyanis már ez aprócska elmozdulást von magával a medence területén, amit megérez a gerinc is, vagyis egész vázrendszerünket érinti a lúdtalp, így ennek kezelése sem elhanyagolható.

Ezt pedig tetézzük még azzal, hogy egészségünk érdekében sportolunk, futunk, aerobicozunk megfeledkezve a gerincünkről és néhány sporttal bizony szintén a gerinc ízületeit terheljük, pedig egy kis odafigyeléssel szintén sokat tehetnénk e fontos szervünk rugalmasságáért.

Fontos még megemlíteni a táplálkozást is, hiszen helytelen falánkságunk nem csak a keringési rendszerre, a szívre, a bélrendszerre, de az ízületekre is hatással van, beleértve a gerinc ízületeit is. Táplálkozásunkkal nagy mértékben hozzájárulunk gerincünk öregedésének felgyorsításához.
Ja, és a túlsúlyról is szót kell ám ejteni, bár azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Minél több kilót sikerült begyűjtenünk, annál több kiló csapódik, nehezedik a gerincre (is - a térdízületekről nem is beszélve) minden lépésnél. Minél több kilót cipelünk, annál jobban roncsoljuk a porckorongjainkat és annál nagyobb az esélye, hogy az amúgy is gerinc-idegen civilizált életmódunkkal még jobban tetőzzük a gerincünkre háruló problémákat.

Gerincünk a tartóoszlop.
Egy darabig terhelhető ugyan, de nem bír el mindent és egyszer csak összeroppan, de ezt inkább ne várjuk meg. Visszafordíthatatlan károkat okozhatunk ezzel magunknak. Egyébként ha egy kicsit lelki és spirituális oldalról közelítjük meg a gerinces-kérdést, akkor is láthatjuk, hogy mennyire fontos ízületcsoportról van szó.
Azt szokták mondani, hogy a hosszú ideig cipelt lelki problémák nyilvánulnak meg a gerincbetegségekben, hogy a nagy lelki terhet a gerinc sem bírja már cipelni, vagyis a lelki problémák egyik elsődleges testi megfelelője a gerincünk.
Fontossága a keleti tanításokból is kiviláglik, hiszen úgy tartják, hogy az egészséges gerinc a hosszú élet titka és hogy innen indul ki az élet. Ez valószínűleg az élet energiával, a pránával, vagy csível hosszható kapcsolatba, ugyanis a fő energiacsatorna a gerinc mentén halad. Vagyis az életenergia elsősorban a gerincben áramlik. Ha gerincproblémák miatt az energia áramlása itt elakad, akkor az életenergiánk akad el és jobb esetben csak megbetegszünk. Figyelemreméltó, hogy a csakrák (energiagócok) is mind a gerinc mentén találhatóak.
Ezért is helyez a jóga elsősorban a gerincre ekkora figyelmet, mert ez a mozgás és az élet központja is. Életünk tartóoszlopa.

A fentieket egyébként a saját bőrömön (gerincemen) kellett kitapasztalnom, valószínű ezért is érdekel ennyire ez a téma. Lehet, hogy én sem foglalkoznék a gerincemmel, ha nem lenne muszáj, így viszont megértettem, hogy mennyire fontos és milyen kevés odafigyeléssel karbantartható. Biztatnék mindenkit, ne hanyagolja el a gerince figyelmét. Írok majd egy külön bejegyzést a gerincnek jóleső mozgásokról és a mindennapi életben alkalmazható apró trükkökről is, amikre odafigyelve sokáig egészségben tarthatjuk gerincünket és ezáltal egész testünket.

Nos, ennyi bevezető után elárulom, hogy most mit találtam ki.
Régen nagyon sokat jógáztam, abban is rengeteg gerincnyújtó gyakorlat szerepelt. A pilatesben úgyszintén sok a gerincet nyújtó, megmozgató, erősítő gyakorlat. A gerinc-torna szintén egy lightos, a gerinc egészségét szolgáló mozgásforma.
Ennek a három mozgásfajtának a mozdulataiból, gyakorlataiból, elemeiből szeretnék egy gerinc-streching nevezetű gyakorlatsort összeállítani, amiben rengeteg nyújtó gyakorlat szerepelne a gerinc alsó, középső, felső és nyaki szakaszát egyaránt érintve. Egy olyan mozgássort szeretnék felépíteni tehát, ami figyelembe veszi a gerinc természetes mozgását, mozgásigényét és ez alapján mozgatja át, úgy hogy egészséges, rugalmas, hajlékony és mozgékony maradjon mindenféle megerőltetés nélkül, de mindenképpen fontos, hogy mozgassuk és használjuk a gerinc ízületeit is, úgy ahogyan a könyökünket, vagy a térdünket használjuk.

Hihetetlen mozgástartománya van ám a gerincnek egyébként, amiről ma már nem is tudunk, mert legtöbbször azt hangoztatjuk, hogy ehhez már túl öreg vagyok, vagy nem vagyok elég hajlékony. Ugyan már! A gerincet fiatalon kell tartani és akkor a testünk is fiatal és rugalmas marad. Csak elgémberedett a gerincünk, de egy kis tornával újra mozgásba hozható. Ehhez szeretnék egy minden szempontot átfogó gyakorlatsort összeállítani, ami bárhol, bárkinek végezhető lenne. Egy olyan egyszerű gyakorlatsorról álmodom, amihez nem kell DVD, nem kell a tv, vagy a számítógép előtt tornázni, hanem fogom a tornamatracom, kimegyek a teraszra, vagy a kertbe és a felkelő nap cirógató sugarainak melegében életet lehellek a gerincembe is.

A mai gerinc-streching egyébként csak egy kezdeti próba volt, de jól sikerült, megvan a mozgássor alapja és ezt még bővíteni fogom könnyebb, nehezebb gyakorlatokkal egyaránt, hogy legalább egy fél órás sorozat legyen belőle, de jó lenne akár egy 40-50 perces gyakorlatsor is, attól függően, hogy éppen mennyi időm van rá. A gyakorlatsort magamon kísérletezem ki és ha megvan egy minden szempontból tökéletes gerinc-streching, akkor természetesen majd közzéteszem.

Pilates, streching - 2010. április 12.

2010-04-12T12:14:00.001+02:00

Pilates
idő: 23 perc
(kezdő blokk)

Streching
idő: 50 perc

Mindkét mozgás nagyon jól esett most.
A pilates is jól ment a múltkori próbálkozásaimhoz képest és a streching is jól átmozgatott, teljesen felfrissültem tőle és nem fárasztott úgy le ez a több, mint egy óra mozgás, mint néhány hónappal ezelőtt.
De jó lenne újra belelendülni a mozgásba és kicsit összeszedni magam!

Közben pedig olyan remekül vagyok így a böjt után, hogy azt dédelgetem magamban, hogy a hét vége felé elmerészkednék újra futni. Csak kipróbálnám néhány km-rel, hogy hogy megy. És talán, ha nem pusztulok bele és nem is esem össze ismét, akkor talán már rajthoz állhatnék a Szigetfutás májusi futásán...

Túrázás (TOJÁS 40 teljesítménytúra) - 2010. április 5.

2010-04-05T22:52:00.003+02:00

TOJÁS 20/30A/30B/40 teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 38,925 km
Szintkülönbség: 1350 m
Szintidő: 10 óra
Teljesített idő: 9 óra

Ez a túra az "MVTE érem" második túrája, úgyhogy ha érmet szeretnénk, márpedig édesapámmal elhatároztuk, hogy idén szeretnénk, akkor a részvétel kötelező.
Bevallom, sok reményt nem fűztem ehhez a túrához, főleg így a múltheti szenvedős 20-as után. Igaz, néhány napja már véget ért a böjtöm, de egészen az utolsó pillanatig (sőt, még akkor sem) nem tudtam dönteni, hogy melyik távot válasszam.
Lassan öt éve is van szerintem, hogy minden húsvéthétfőn hátrahagyva a locsolókat inkább ezt a túrát részesítjük előnyben egész családostul (szüleim, öcsémék, férjem és én), de eddig mindig a 20 km-es távot teljesítettük, már csak azért is, mert annak a solymári célja pár utcányira van szüleim lakhelyétől.
Idén azonban a már megszokott családi program kicsit felbomlott, ugyanis édesapámmal csak ketten maradtunk, akik most is mennénk. Ez még hagyján, de édesapám néhány hete azzal a hajmeresztő ötlettel állt elő, hogy ő bizony akkor a 40 km-es távot választja, én pedig csatlakozzak hozzá egy másik távon ahol szeretnék, addig ameddig szeretném. Persze először dolgozott bennem az önbizalom és kijelentettem, hogy akkor én is a 40 km-re megyek, de kicsit belegondolva a januári 20-ast is alig bírtam. Na, nem baj, majd most!
Mikor kicsit kijózanodtam, akkor felfogtam, hogy a szintidő 40 km-en 10 óra és mi ennek fele alatt teljesítettük a 20 km-t januárban. Ha még fáradunk is útközben, akkor lehetetlen a dolog. Végül a múltheti túrától tettem függővé, hogy melyik távot választom majd: az egyik 30-ast, vagy a 40-est. Édesapám teljesen elképedt, mikor ezt meghallotta: ő azt hitte, hogy a 20 és a 30 km között vacillálok. Igen, lehet, hogy ez lett volna a normális, de bizony, ha ő 40 km-t megy, akkor nekem is meg kell próbálnom. Hiába, a versenyszellem...

Ennek ellenére még a múltheti túra után sem tudtam, hogy melyik távot válasszam.
Tisztában voltam vele, hogy így böjt után vashiányosan nem nekem való ez az egész, talán nem is kéne erőltetnem a dolgot, de olyan jó lenne megint túrázni egyet és végre itt a lehetőség, hogy most egy kicsit többet menjek, mint az állandó 20 km. Igen, eddig minden teljesítménytúrán ennyit mentünk, most végre mehetnék többet is, végre kicsit kipróbálhatnám magam más távon is. Végül osztottam, szoroztam és abban maradtam magammal, hogy elindulok apuval a túra elejétől a 30A távon, ami tulajdonképpen 26 km és így Solymáron végzek, ahová a férjem majd értem is tud jönni. Ez épphogy csak kicsit több km, mint a szokásos, elég teljesíthetőnek tűnik. Persze benne volt a pakliban az is, hogy a Városmajorban történt nevezéssel még útközben is eldönthetem, hogy a 30A vagy a 40-es távot választom. Ha akarom, Solymáron kiszállhatok, ha bírom, továbbmehetek. Ez így már tetszett.
Persze tudtam, hogy nem bírok Solymárról még13 km-t menni Telkiig, de legalább megvolt a lehetőség, ha valami csoda folytán esetleg időben odaérünk és az erőm és a szintiidő is megengedi, hogy tovább vonszoljam magam. Ez csak álom volt, de legalább ott lebegett a fejem felett, hogy lehetséges, ha akarom.
Apunak is és férjemnek is jeleztem tehát, hogy Solymárig megyek...

Reggel az elmúlt napsütötte hét ellenére szörnyű időre ébredtünk.
Lógott az eső lába, de nagyon. Ilyenkor az embernek normális esetben felkelni sincs kedve, nemhogy túrázni. Tényleg nagyon nehezen keltem és egy kicsit magamba is szálltam: nagyon nagy szám van, mikor arról kell beszélni, hogy ennyi meg ennyi km-t megyek, de most teljesen olyan érzésem volt, hogy még a 26 is nagyon nehezen fog menni. Örülök, ha Solymárig eljutok valahogy.

Városmajorban már reggel hétkor neveztünk is.
Felnyaláboltuk a kapott croissanokat, narancsleveket és az itinereket, majd nekivágtunk a túrának. Az eső csak óvatosan szemerkélt, egyáltalán nem volt vészes, viszont hideg sem volt, kellemes volt a levegő, úgyhogy ez pont kiránduló idő volt.

Az előző túrák gyakorlatából már meg sem lepődtem, hogy egyből felfelé indultunk.
Nem is akárhogy! Egyből néhány lépcsősoron és falnyi magasságú és meredekségű kis utcákon kellett felbotorkálnunk az első ellenőrzőpontig (továbbiakban: ep) a Martinovics-hegyre. Még csak 1,3 km-t jöttünk 105 m szintkülönbséggel, de már elég volt. A kilátás a hegyről viszont mindenért kárpótolt. Igaz, kicsit felhős, ködös volt a város, de annyira szép rálátás nyílt Budapestre. Nem is szeretem igazán a várost, ritkán is van alkalmam így látni, de ez most lenyűgözött.

A nagy csodálkozás után folytattuk utunkat.
Bár sokat nem csodálkozhattam, mert édesapám ugyan szóban nem sürgetett, de láttam rajta, hogy nagyon mehetnéke van. Meg is értem: ha még a mai nap Telkibe szeretne érni, akkor tényleg menni kell. Itt jöttem rá, hogy jobb, ha összeszedem magam és tartom a lépést, mert szigorú szintiidő van és ha már most elcsúszunk, akkor a vége felé kell majd nagyon rohanni. Inkább most a kényelmes szakaszokon szedem a lábam, minthogy ebédidőben ne tudjak majd nyugodtan megenni egy szendvicset, csak kutyafuttában egy hegynek felfelé kapaszkodva.

Szóval, összekaptam magam, lehúztam megint néhány kortyot a mézes vasszirupomból és nekilódultam. Már nem is csodálkoztam azon, hogy még mindig felfelé megyünk. Egymás után jöttek a hosszabbnál hosszabb lépcsősorok, amiknek még a végét sem lehetett látni, de jó tempóban mindenféle fújtatás és rosszullét nélkül vettem az akadályokat. Mellettem apu már morgolódott kicsit, mikor újabb lépcsősorok kerültek elő: "Már megint? Most már kezd kicsit unalmas lenni." Érdekes módon én élveztem: ha már felfelé kell menni, akkor inkább lépcsőn, mert egy erős emelkedőn valahogy nehezebb feljutni szerintem.
Hiába néztük az itinert is, hogy várhatunk-e valami változatosságot, minden második szóként a lépcső szerepelt benne, úgyhogy ha nem tudtuk pontosan merre is kell továbbmenni, de volt egy lépcső a közelben, akkor egyértelmű volt, hogy arra.

Állítom, hogy már Budapest összes lépcsősorán felmentünk, mire elértük a Széchenyi-emléknél található második ep-t, ahol a szervezők között kószált egy idősebb férfi is.
Azt tudni kell, hogy mióta édesapám értesült a Julianus túra díjazásáról, a botcímkéről (ahová mint kiderül, csak ezért kellett elmennünk), azóta teljesen botcímke-megszállott lett. Múlthéten végre megkaphatta az első, áhított botcímkéjét és mostanra már fel is applikálta a túrabotjára.
Ez csak azért érdekes, mert a fentebb említett férfi egyből kiszúrta a dolgot és már jött is ismerkedni:
"-Hű, de szép botcímke! Csak nem a Julianusról?"
Én köpni-nyelni nem tudtam! Kb két hete hallottam először ezt a szót, hogy botcímke és egy héttel ezelőtt láttam először ilyet, valaki meg már így felismeri, de már azt is, hogy honnan van. Régi motoros lehetett az öreg. Mindenesetre apu nagyon büszkén feszített a botcímkés botjával. Mondtam is neki a sok lépcsőmászós morgása után:
"-Na, látod, már megérte idáig felmászni: egyből megdicsérték a botcímkédet!"

Ilyen nagyszerű és hihetetlen élmények és egy kis vasszirup elcuppogása után, meglepő módon ismét felfelé folytattuk utunkat és a fogaskerekű, majd a gyermekvasút végállomása mellett elhaladva elérkeztünk Normafához, ahonnan a 20 és a 30B távja indul és ahonnan mi is indultunk évekig, most pedig már jöttünk 7 km-t felfelé érintve a város összes lépcsősorát és mégsem érzem, hogy fáradnék. Nagyon jó erőben voltam. Csodálkoztam is, hogy most milyen remekül megy a túrázás és tempóban is nagyon jól haladtunk hiába felfelé jöttünk.

Normafától viszont már kellemes lankákon ereszkedtünk lefelé, úgyhogy el is fogyasztottam néhány banánt menet közben kényelmesen. A Disznófő-forrásnál található harmadik ep-t elhagyva is még kellemesen haladtunk lefelé, ráadásul innen Solymárig már a kisujjunkban van a terep, mert bejártuk már néhányszor.
A libegő alatt elhaladva hamarosan ismét a városi betondzsungelben haladtunk egy darabon, közben elértük az egykori Hárs-hegyi campinget. Emlékezetből tudtuk, hogy itt is van egy ep, de nem láttunk sehol senkit, míg egy ott parkoló autóból ki nem integettek nekünk, hogy ott adják a pecsétet.
Mi ezt az ep-t egyébként csak csokitojásos ep-nek hívjuk, mert minden évben itt szokták meglepni a túrázókat egy kis csokitojással. Meglepetés ennek ellenére most is volt, mert akkora hatalmas tojást kaptunk, hogy alig fért a tenyerembe. Ráadásul úgy meglepődtem, hogy még hangosan csodálkozni is sikerült:
"-Jé, mekkorát tojt a nyúl!" - na, ez nagyon tetszett a szervezőknek, mert jót mosolyogtak rajta, bár valószínűsíthetőbb, hogy inkább csak kinevettek, hogy ilyen gyerekesen ámulok egy hatalmas piros tojáson.
Persze ez is tejcsoki volt, úgyhogy ment a hátizsákba a többi szerzemény mellé: a férjem örül neki és ő majd jóízűen elfogyasztja.

Egyébként teljesen érthető, hogy a negyedik ep emberei egy autóban bújtak meg, ugyanis az eső még mindig szemerkélt. Persze még mindig nem volt vészes, szinte alig éreztük, kapucni sem kellett és nem is áztunk el. Néhol még ez a kis szemerkélés is elállt, úgyhogy nem panaszkodhattunk, remek idő volt a beharangozott zuhogó esővel szemben.

Ismét meghúztam kicsit a vasutánpótló, oxigént biztosító szirupot, majd az ep-t elhagyva még mindig kényelmes, ereszkedő szakaszon haladt a túra.
Mentem is, mint a gép. Fogalmam sem volt, honnan van ennyi erő bennem, de ha már volt, akkor használtam is, úgyhogy jó tempósakat léptem. Édesapám nem is értette, hogy mi bajom, csak rohant utánam, próbált követni, még viccesen meg is jegyezte:
"-Milyen csodaszert iszol? Adjál már belőle nekem is!"
De nem lassítottam. Tudtam, hogy hamarosan megint felfelé kell mennünk: jó pár lépcsősor és egy hatalmas emelkedő vezet fel az Árpád kilátóhoz. Úgy voltam vele, hogy amíg ilyen jó a terep, addig haladjunk, aztán felfelé hagy vergődjek fel kényelmesen a saját tempómban, így nem veszítünk időt és jól is haladunk.

Kár volt ennyire előre gondolkozni.
A hűvösvölgyi villamos (ami emlékeim szerint 56-os volt sokáig, de most valami más furcsa számok függtek az ablakában, talán 61) Nagyhídi megállója alatt átkelve még elcsemegéztem egy hatalmas almát, majd jöttek is a lépcsők hamarosan.
Van belőlük bőven és elég meredek, magas lépcsőkről van szó, minden évben megküzdünk velük. Ahhoz képest most szépen haladtunk egyik lépcsősorról a másikra és mire észbe kaptam volna, hogy kezdek fáradni, már fent is voltunk a hegyoldalba a villamos feletti sziklán, ahonnan olyan szép kilátás tárul a város ezen részére. Itt jártunk már a januári túra alkalmával is, csak akkor a másik irányból közelítettük meg a dolgot.

Még a kilátóhoz vezető emelkedő előtt felhívtuk édesanyámat, hogy ne aggódjon miattunk, mert az idő szuper és még én sem ájultam el, úgyhogy csak semmi pánik, egyenlőre mindketten jól vagyunk és a vártnál jobb tempót megyünk. A vonal másik feléről érkezett információk azonban már nem voltak ennyire lelkesítőek: megtudtuk, hogy Solymáron reggel óta zuhog az eső. Nem szemerkél, nem esik, hanem zuhog. Hoppá!
Édesapám minden meteorológia érzékét elővéve felnézett az égre, figyelte, hogy mi honnan és merre megy, majd megállapította, hogy mire Solymárra érünk, addigra az eső már nem lesz ott, legfeljebb egy kis sárral lehet majd számolni. Elég optimista hozzáállás, de szerencsére nem meteorológus lett belőle, mert az időjárás nem igazolta ezen megfigyeléseit.

Elérkeztünk a már ismert emelkedőhöz, ami a kilátóhoz vezet.
Elég hosszú szakasz és ha nem is hirtelen, de elég kitartóan emelkedik, úgyhogy belőttem magam egy tempóra és nekiindultam. Csak úgy előztem le a lelkes túrázókat, édesapám meg csak caplatott utánam és rövid időn belül én csodálkoztam rá legjobban az Árpád-kilátó már jól ismert kapujára. Hihetetlen volt, hogy már fel is értünk!
Olyannyira, hogy észre sem vettük, hogy közben rákezdett az eső is. A kilátóba már úgy rohantunk be az eső elől a pecsétünkért, ugyanis itt volt az ötödik ep és a 15. km. Nagyon jól jöttünk idáig, de félelmetes belegondolni, hogy ez még csak a túra fele! Ráadásul a 40 km-hez képest ez még semmi. Újra megállapítottam, hogy bár jó erőben vagyok, örülök, ha Solymárig elmegyek.
Általában itt a kilátóban szoktunk ebédelni, pihenni kicsit, de most még nagyon korán volt ehhez, úgyhogy az ebédet halasztottuk, a pihenést úgyszintén. Olyan jó tempót jöttünk idáig, hogy nem akartunk most megállni, inkább megyünk, amíg tartani tudjuk ezt a sebességet.

A kilátót elhagyva nemsokára elértük a zsíroskenyér-pontot.
Minden évben a következő nagyobb emelkedő előtt a Szépvölgyi út mellett zsíros vagy margarinos kenyérrel, felvágottakkal, savanyúsággal és üdítővel várnak minket. Idén ez a menü két felállított pavilonnal is kiegészült és a kacsazsíros kenyeret majszoló túrázók ez alatt tömörültek az eső elől. Persze én itt is eltekintettem a fogyasztástól, de megvártam, míg apu magába töm egy kenyérkét.

Ismét kaptató következett, de most már olyan igazi, emberes esőben.
Sosem gondoltam volna, hogy a rajtam lévő kabát kapucniját valaha használni fogom (annyira béna), de most már muszáj volt ehhez a megoldáshoz folyamodnom.
Ráadásul nagyon zavart az eső. Sár ugyan még nem volt, legalább is nem volt vészes, de olyan nemszeretem dolog az, amikor egy emelkedőn kapaszkodok felfelé és közben a képembe esik az eső, miközben még 10 km-re vagyunk Solymártól. Úgy el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy ismét lefelé haladunk és a 18 km-nél már feltűnik a hatodik ep a Guckler sziklánál.

Kicsit feltorlódtunk itt néhányan, mert a pecsételő bácsi végtelenül lassú, jól átgondolt műveletté változtatta a pecsét tintába, majd az itinerre történő nyomását. Jó pár percet eltöltöttünk itt.
Igazából nem is a lassú pecsételéssel volt problémám, hanem azzal, hogy meg kellett állni. Még mindig nagyon jó tempót mentünk a zuhogó eső ellenére és nagyon rossz volt megállni. Illetve, pár perc álldogálás után már fáztam is, úgyhogy inkább rohantam volna tovább. Ráadásul esőben fázva ácsorogni rosszabb, mint túrázni.

Szóval, a pecsét sikeres, de cseppet sem egyszerű megszerzése után, előkaptam egy szendvicset és már haladtunk is tovább tartva a remek tempót, amit eddig jöttünk. Nekem fogalmam sem volt egyébként az időről, hogy mennyire tartjuk a szintidőt, csak azt éreztem, hogy nagyon jól haladunk, sokkal jobban megyünk, mint eddig túráink bármelyikén is. Édesapám volt az időfelelős, mondogatta is, hogy nagyok jók vagyunk, hogy rengeteg időnk van még, akár lassíthatnánk is, de ez utóbbihoz nagyon nem volt kedvem. Élveztem, hogy ilyen energiatúltengésem van és kezdtem reménykedni, hogy nagyon, de nagyon sok időnk marad még a Solymár-Telki szakaszra és akkor lehet, hogy megpróbálom én is...

Egyébként kedvenc ep-m ez a Guckler-szikla, mert egy nagyon jó szakasz jön utána.
A szintkülönbség ábra szerint lejtős szakaszról van szó, de inkább csak kellemes vízszintes terepnek érezni. A következő 8,5 km-en Solymárig nincs is több ep, az útvonal a Boróka büfétől elég egyhangú, az ember szinte azt sem tudja melyik részen jár. Még mi sem, hiába jártuk végig már sokszor és hiába ismerős a solymári erdő. Viszont pont ez a szakasz az, ahol kényelmes, széles és jól járható az út is, jól lehet haladni és beszélgetve, eszegetve vagy elmélkedve nagyon gyorsan elérhető a solymári kocsma, ahol a pecsételők leledzenek.

Most is így tettünk: megeszegettem a szendvicsemet és közben felhívtuk anyut ismét, hogy még mindig ne aggódjon, mert esik ugyan az eső, de nem vészes: nem áztunk még át (pedig dehogynem, csak nem éreztük) és sár sincsen, egész jól lehet menni. Na, az előző telefonos esetből tanulva, ezek azok, amiket nem kellett volna mondani, ugyanis a bezárt Boróka büfét (ami ilyenkor mindig nyitva szokott lenni és mindig iszunk is itt valamit) elhagyva szép lassan megkezdődött a cuppogva túrázás. A sár először csak sár volt, ami ragadt a cipőnkre rendesen, nehezítve a haladást, majd sártengerré változva először csak bokáig, majd Solymár felé közeledve már inkább térdig ért.
Majdnem elsírtam magam kínomban, mikor összeszedve minden bátorságomat le mertem nézni a cipőmre és láttam, hogy a méregdrága MBT cipőm, ami az egyetlen, amiben a gerincproblémáimmal futni és túrázni tudok, teljesen belesüllyed a sárba. Ki sem látszottak. Sokkoló volt.

Az út, amin mindig könnyűszerrel lehetett haladni, hiába volt kényelmes, széles és minden igényt kielégítő erdei túrasztráda, most olyan mocsaras volt, hogy nem tudtunk haladni. Minden lépést percekig kellett fontolgatni. Az út melletti aljnövényzettel is próbálkoztunk, ott legalább nem csúszott és nem volt saras, de a cserjék és a fák ágaitól haladásra az is alkalmatlan volt.
A kellemes, jó hangulatú és tempójú túrázás idáig tartott. Innentől inkább küzdelemmé és szenvedéssé alakult a menet. A jó szintidőnek lőttek, a cél inkább már csak az volt, hogy túljussunk ezen a szörnyű részen és legalább Solymárig elérjünk valahogy. Nagyon lelombozódtam, olyan remekül jöttünk idáig, olyan jól sikerül túra lehetett volna a mai és félúton ilyen kegyetlen módon beleszól az időjárás. Igazán kibírhatta volna az eső még egy kicsit!

Solymár felé közeledve azonban el kellett döntenünk: megyünk-e tovább, vagy Solymár legyen a cél, hogy a férjem jöjjön és hazavigyen minket. Azóta sem és akkor sem tudom, hogy mi motivált, de édesapámmal egyöntetűen megszavaztuk, hogyha elsüllyedünk is egy mocsárba valahol a sűrű erdő közepén, akkor is elmegyünk Telkiig. Fáradt nem voltam, egyáltalán nem éreztem az elmúlt km-erek súlyát, csak az eső zavart egy kicsit. Hívtuk édesanyámat, hogy milyen kívánságaink vannak, mit hozzon a férjem Solymárra nekünk. Gondoltunk száraz ruhára, új esőkabátra, cipőre, de végül egyik sem kellett. Nem éreztük, hogy átáztunk volna, másik cipőt meg felesleges összesarazni, ennivalónk is volt még, úgyhogy csak egy kis meleg vizet és teát rendeltünk.

Solymár előtt azonban tartogatott még nekünk meglepetést az eső áztatta turistaút.
A Szarkavár felé közelítve egy jó hosszú szakaszon már nem az erdőben, hanem a szántőföld mellett haladtunk. Itt annyira szétázott már az út, hogy járhatatlan volt. Az ember lábszárközépig süllyedt a sárba és nem lehetett továbblépni, ráadásul annyira csúszós és ingoványos volt már minden, hogy az egyensúlyozás képességét is latba kellett vetni a haladáshoz.
Így mindannyian a szántóföldön mentünk. Ezúton is elnézést azoktól, akiknek a vetését letapostuk, de ott egy fokkal jobban lehetett lépni, bár erősen egyensúlyozni itt is kellett. Szerencsére én nem estem, de haladtak el mellettem olyanok, akiknek az egész hátsó fele nyakig sáros volt.

Azt hittük, ennél rosszabb már nem lesz, pedig lett.
A Szarkavár melletti részen egy hosszú, agyagos úton lehet lejutni Solymár aszfaltútjaihoz. Mikor az ember azt hinné, hogy nemsokára jön a megváltás, akkor még előkerül ez az agyagos massza. Ez bizony cseppet sem issza be az esőt, ez csak csúszik, de azt nagyon. Ráadásul lejtős részről van szó, úgyhogy ha lett volna bennem egy kis kurázsi, seggre ülök és két perc alatt megoldódott volna a dolog. De nem, én talpon akartam lejutni, lehetőleg minél kevesebb agyagozással.

Az eső miatt képek nem igazán készültek a túra során, de ezt a részt meg kellett örökíteni.
Itt jómagam a szó szerint úszósapkává avanzsált kapucnimban:

Itt pedig édesapám a Szarka vár előtt a dicséretet bezsebelő túrabotjával:

Édesapám elég jól haladt ezen a részen a túracipőjében meg a gyönyörű botcímkével ellátott túrabotjával, de nekem esélyem sem volt. A cipőm nagyon csúszott, olyannyira, hogy nem is léptem, csak álltam és csúsztam lefelé, miközben még a saját tengelyem körül is forogtam a mocsár közepén. Egyetlen cél volt: talpon maradni. Először még jól mulattam ezen a helyzeten és magamon, hogy deszka és hó nélkül snowboardozhatok, de hamar lehervadt a képemről a mosoly, mikor átgondoltam, hogyha elesek, akkor itt nem lehet többet felállni, csak négykézláb, reménytelenül az agyagban tapicskolni. Ráadásul édesapám is előre ment, úgyhogy le sem tudja fotózni a nagy eseményt, ha mégis elesnék, úgyhogy kár kár az agyagba fetrengeni.
Kb. negyed órámba tellett, mire az útszéli cserjék közé (ezt viszont leginkább tényleg négykézláb) kikúsztam és sikerült egy formás, vastag botot találnom, amit evezőként vagy vasmacskaként (ahogy a helyzet épp megkívánja) használhatok a háborgó agyagtenger hullámai közt. Az eséseket ezzel igyekeztem megakadályozni ill. az egyensúlyozásban is hasznát vettem. Ja, és amikor megindult a csúszás, pörgés, akkor ezzel próbáltam megfékezni a lavinát, nem mindig sikerrel, ugyanis a szétázott, korhadt bot egy-egy ilyen bevetés alkalmával előszeretettel lett mindig 10-20 centivel rövidebb. Úgy törtek le belőle darabok, mintha kötelező lenne.
Mire nagy nehezen leevickéltem ebből a veszedelemből, már alig maradt 30-40 centi a botból. Legalább arra jó volt, hogy ijedelmemben belekapaszkodjak. :-)

A túra ezután már műúton vezetett a solymári ep-ig, aminek helye az itinerből nem volt egyértelműen megállapítható. Néhány évig a Lejtő kocsma szolgált a 20 km-es túra céljaként, tavaly viszont már a néhány száz méterrel arrébb található templom-téri kocsma. Most egyiknek a neve sem volt feltüntetve a túraleírásban, viszont törzsgyökeres solymáriak lévén az itiner részletes leírásából kiderítettük, hogy a Lejtő kocsmához kell mennünk. Hát bizony ez olyan volt, mint a lottó, azaz nem nyert. Nem volt ott egy lélek sem, így elkullogtunk a másik kocsmához.
Az itinert újra és újra elolvasva bizony nem mi tévedtünk, csak a túraleírás régi. Kedves Szervezők, ezeket az apróságokat, kérlek, frissítsétek, mert más ilyen kisebb hibát is találtunk a leírásban!

A szintidőnk a kisebb fennakadások ellenére is elég jó volt, úgyhogy 10 órán belül teljesíthetőnek látszott a dolog.
Miután a férjemet is a megfelelő kocsmába navigáltuk, átvettük tőle a meleg, jóleső folyadékot és néhány cuccunkat (a kapott tojásokat, enni- és innivalókat) rásóztuk, hogy ne kelljen továbbcipelnünk. Meg is lepődött szegény, hiszen ő azért jött, hogy engem hazavigyen, édesanyám már finom, meleg ebéddel is készült nekem. Ja, igen, elfelejtettünk szólni, hogy én is vagyok annyira őrült, hogy továbbmegyek.
Kicsit ettünk-ittunk, begyűjtöttük a pecséteket és az információkat a túra további szakaszáról, miszerint egy kis emelkedővel műúton fogunk kimenni Solymárról, átkelünk a Zsíros-hegyen és onnan már ismét műút vezet be Telkibe. Ez igen jól hangzott, úgyhogy nem aggódtunk.
Miután a férjemtől elköszöntünk, bizony akkor észleltük mindketten, hogy bőrig átáztunk. Minden réteg pulóver, esőkabát teljesen megszívta magát az esővel, izzadsággal és úgy fáztunk a továbbindulás előtt, hogy kész szerencse, ha ebből nem lesz holnapra megfázás, vagy tüdőgyuszi. Így átázva, fázva tényleg megijedtem egy kicsit, hogy ez nem játék, most a saját egészségemet veszélyeztetem, ha még további 13 km-t ebben a szakadatlanul szakadó esőben sétálgatok.
Megegyeztünk hát apuval, hogy akármilyen sáros, emelkedős szakasz is jön, tartjuk a megkezdett tempót, hogy ne fázzunk és megyünk, mint a gép, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Tényleg nem tudom, hogy milyen furcsa erő vagy motiváció vitt bennünket tovább bele ilyen őrültségbe, de felkerekedtünk ismét és mentünk.
A túra egésze során egyébként ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk 10-15 percre, amúgy végigcaplattuk az egész 40 km-t.

Az informáló ember elmondása alapján tényleg felfelé és tényleg műúton mentünk tovább.
A Zsíros-hegyi ep-ig következő 3 km 205 m-t emelkedett, úgyhogy volt itt is kaptató bőven, de már alig vettük észre. Sőt, örültünk is, hogy felfelé kell menni, mert így legalább nem fáztunk.
Solymárt elhagyva viszont a turistaút ismét orbitális sártengerré változott. Csúsztunk-másztunk a sárban. Főleg a nyolcadik ep előtt volt egy meredek szakasz felfelé, aminek már nem a meredekségével volt a baj, hanem a mocsárral, ami hömpölygött le róla. Ugyanúgy nézett ki, mint a solymári agyagút, a különbség csak annyi volt, hogy ezen felfelé kellett (volna) haladnunk. Nem volt egyszerű. Léptem egyet és visszacsúsztam hármat. Állva maradni ismét művészet, de elesni egyenlő a véggel. Itt nem lehet többet felállni, ráadásul a sárban fetrengve, csúszva sem a jó irányba haladnék, mint a solymári részen, úgyhogy ennek a lehetőségnek sincs értelme. Nincs mese, itt valahogy fel kell jutni. Egy-egy lépést tényleg hosszú megfontolások előzték meg.
Már a műutat elhagyva magamhoz ragadtam egy formás, praktikus kis botot. Igaz, elég hatalmas volt, úgy néztem ki vele, mint Mózes a nép előtt, de legalább nagy szolgálatot tett, főleg ezen a részen. Minden lépés után magam mögött kellett letámasztani, hogy ne csússzak vissza. Tulajdonképpen lépésről lépésre toltam fel magam valahogyan. Szörnyen kellemetlen volt.

A nyolcadik ep-nél történő pecsétbegyűjtés szintén.
Egy felállított sátorban egy kisfiú osztotta a pecsétet, míg apja a sátor előtt kiabálva és magából kikelve telefonált, hogy neki még mindig itt kell állnia ebben a borzalmas időben és hogy mennyire elege van. Nem tetszett a hapsi stílusa, de egyet kellett értenem vele. Tényleg elég kellemetlen lehet egész nap ott dekkolni ilyen időben.
Viszont mire a gyerkőcnek sikerült két pecsétet adnia, addig meg is uzsonnázhattunk volna. Nagyon sokáig álltunk ott a sátor mellett, mire kinyújtotta a lepecsételt itinereket. Megint el kezdtünk fázni, már rázott a hideg, alig vártam, hogy végre a beígért műúton elérjük Telkit.

Egyébként tényleg ez volt a cél előtti utolsó ep és az ep-t elhagyva tényleg műút következett, ráadásul lefelé vitt az út, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez bizony még Nagykovácsi és Telki az egy faluval arrébb van. Na, nem baj, az esőt már alig érezzük, műúton meg kibírható már ez a néhány (pontosabban 7) km.

Persze a solymári informáló hapsi hamar félreinformáló szörnyeteggé avanzsált a szemünkben, amint Nagykovácsiban néhány km bolyongás után ismét egy szétázott földút felé navigált minket az itiner. Azt hiszem, lelkileg ez volt a túra legnehezebb szakasza. Mikor azt hittük vége a cuppogásnak, sárban dagonyázásnak, akkor kezdődik ismét. Már az is mindegy volt, hogy hány km-t kell még menni, hogy eláll-e az eső végre vagy sem, hiszen annyira szétáztunk, hogy már nem jelentett volna semmit, ha nem esik, de az, hogy ismét a sárba ragadva küzdjünk a hátralévő km-ekkel, az igencsak megterhelő volt. Már édesapám is nehezen viselte ezt a részt:
"- Mondd csak, megismered azt a hapsit, aki ezt monda? Mert akkor Telkiben jól megverjük!"

Nagykovácsit még egy viszonylag széles, köves, járható úton hagytuk el, ami egy szembejövő hegy mellett el is kanyarodott és a hegy lábánál folytatódott tovább, az itiner és a turistajelzések viszont azt mutatták, hogy nekünk le kell térnünk erről a szuper Avenue-ról (sugárútról) egyenesen a hegynek felfelé tartó vízmosással tarkított, mocsaras, meredek turistaút javára. Édesapámmal felnéztük erre a borzalomra és az út közepén, ami tulajdonképpen az egész út volt, patak formájában hömpölygött lefelé a hegyről a sár, az agyag és minden egyéb.
Ez tényleg mélypont volt. A teljes 'már minden mindegy'-állapot. Itt tényleg én is azt gondoltam, hogy azt a félreinformáló hapsit megverjük, de igazából mi akartunk továbbjönni, úgyhogy magunknak köszönhetjük. Túl optimisták voltunk, hogy annál a solymári borzalomnál már nem jöhet rosszabb. Hát most jött.
Édesapám vett egy mély levegőt, sóhajtott egyet és úgy kérdezte a helyzet kilátástalanságára vonatkozóan, miután felmérte, hogy sehová sem lehet stabilan lépni:
"- Na, milyen ötleted van? Hol megyünk fel?"
Tényleg lehetetlen volt a helyzet. Mindenhol mély és csúszós dagonya volt az egész út. Itt még tíz bot sem segítene, ha tíz kezem volna, akkor sem.
"- Mondjuk itt a vízmosás közepén." - és már mentem is. Tényleg a hömpölygő patak közepén megcsillanó kis kövecskék látszottak a legstabilabbnak, úgyhogy azon mentünk fel. Itt éreztem meg először, ahogy a vízmosás hirtelen befolyik a cipőmbe, sőt a jéghideg víz átfolyik rajta és az eddig még száraznak hitt zoknim is egy merő víz lesz. Utólag kiderült, hogy a zoknim, a lábam már régen vizes volt, csak nem éreztem. Itt viszont a cipőmbe hirtelen beömlő vízmennyiség megéreztette velem a valóságot.

Ilyen körülmények között kapaszkodtunk fel a Telki-hegyre, majd Telki határáig szintén egy solymárihoz hasonló agyagsztrádán már gyakorlott, gerendán egyensúlyozó tornászlányokat megszégyenítő mozdulatokkal csúsztunk le. És most sem estem. Nagyon, nagyon büszke voltam magamra, pedig itt már egy agyagpatak is csordogált az út közepén!
Na, jó egyszer sikerült beletenyerelnem az agyagtengerbe Telki határában, mikor megláttam a műutat és örömemben el kezdtem nagyobbakat lépegetni.

Telkibe beérkezésünk után nem kevés bolyongással jutottunk el a Telki főútig, ahol már jelzés sem mutatta, hogy mi a szitu. Néhány iszonyúan mocskos, saras, hátizsákos fiúhoz csatlakoztunk, remélve, hogy ők tudják merre kell menni, mert mi még sosem jártunk itt. Mint kiderült, ők sem igazán tudták, valahogyan mégis jófelé mentek.
Az utolsó 600 m egy jó kis emelkedő volt (pontosabban 70 m szintkülönbséggel) még a végére a Telki templom mellett. A kaptató tetején hangzott el a nap bölcsessége az egyik általunk követett fiú tolmácsolásában:
"- Észrevettétek, hogy minden emelkedő tetején meleg van?"
Na, ezen már minden hideg és eső ellenére felszabadultan tudtam egy jót nevetni, mert már eljutott az agyamig, hogy minden fizikai és lelki erőmet felülmúlva, az időjárási viszontagságokat leküzdve teljesítettem egy olyan túrát, amit sosem gondoltam volna. Minden felkészülés nélkül szintidőn belül (pontosabban 9 óra alatt) legyalogoltam 40 km-t!

Nem volt egyszerű, de megtaláltuk a Telki Kerék kocsmát, ahol a büdös italszagú dohányfüstön átvergődve jutottunk el a szervezőkig. Vagyis csak én, mert apu az itinerét a kezembe nyomva csak a kocsmapultig jutott.
Begyűjtöttem a 10. pecsétet is az oklevelekkel és a kitűzőkkel:

Na, ne mondjátok, hogy ezért nem érte meg? :-)

Ezután már csak a férjemet vártuk a tiszta, száraz, puha, meleg ruhákkal.
Mire megérkezett, teljesen rám fagyott az átázott cucc, úgyhogy amint közeledett a száraz ruhákkal, már kaptam is ki a kezéből és rohantam a mocskos, szűk mosdóba átöltözni. Leírhatatlan pillanat újra meleg és száraz ruhában feszíteni, hát még beülni a meleg autóba és hazafelé a 20 perces út helyett baleset miatt másfél órát autózni. Na, de édesanyám főztjében már nem volt hiba. Az úgy volt jó, ahogy volt. Ki voltam rá éhezve veszettül.

Végezetül pedig egy sztárfotó a félig letisztogatott topánkámról:
(Megjegyzés: a zoknim ugyanígy nézett ki.)

Remélem, még sikerül valaha használhatóvá varázsolni, hogy jövőre talán szebb időben is kipróbálhassuk ezt a túrát.

Lógás - 2010. március 30.

2010-03-30T16:22:00.000+02:00

Lógás
idő: 2 perc

Léböjtöm 5. napja van.
Kezdem összeszedni magam, kezd visszatérni az energiám és kezdem érezni a böjt jótékony hatásait is, de nagyobb sporteseményre most nem vállalkoznék.

Maradt a lógás, már úgyis régen csináltam (te jó ég, legutóbb másfél hónapja!).
A szombati túra és a tegnapi úszás után így a böjt során kitisztult gyomorral és fejjel valami fantasztikus jó volt lógni egyet. Annyira jól megnyújtott és felfrissített, hogy arra nincsenek szavak. Néha tényleg úgy érzem, hogy pár perc lógás ezen a csodamasinán felér egy fél órás intenzív strechinggel.

Úszás - 2010. március 29.

2010-03-29T22:10:00.003+02:00

Úszás
idő: 35 perc
+ 2x10 perc szauna

A léböjtöm 4. napja van ma.
A délelőtt folyamán nagyon rosszul voltam, de délutánra már valamennyire rendeződött a helyzet, így ismét hétfő lévén felkerekedtünk édesapámmal úszni.

Sok reményt nem fűztem a dologhoz: ugyan múltkor ment az úszás valamennyire, de így, hogy 4 napja nem ettem és szombaton még a túrázás is meggyötört, lehet, hogy most nem igazán fog menni a dolog, de úgy voltam vele, hogy most nincs kötelezően előírt 20 km, mint szombaton, annyit úszok, amennyi jólesik, ha csak két hosszt, akkor annyit és kész, nem fogok nagy ügyet csinálni belőle. Különben is ajánlatos valami egyszerű, könnyű mozgás a böjt alatt, hogy kicsit használjuk az izmainkat, hogy ne abból épüljünk le böjtölés közben, illetve a mozgás serkenti a vérkeringést, ami nemcsak a fázás ellen jó, de a mérgek kiürülését és a méregtelenítő szervek munkáját is segíti.

Mire az uszodához értünk, már egész jól voltam.
Magam is csodálkoztam, hogy mekkora változás ez reggel óta. Sőt, még melegem is volt, pedig napok óta fáztam a böjt miatt. Még az arcom is kipirult. Mire átöltöztem, már határozottan éreztem, hogy melegem van és elég forró vagyok, de nemcsak az arcom, hanem már a combom is, a hasam is. "Ajjjaj, lázas vagyok"- ez volt az első gondolatom és lehet, hogy tényleg az voltam, de nincs ezzel semmi baj: a böjt során lehet hőemelkedésünk, vagy lázunk is, a szervezet ezzel is segíti a méregtelenítést, a gyógyulást, a védekezést a felszabadult mérgektől, úgy ahogy a betegségeknél. Mivel tényleg csak ilyen furcsa lázas állapotot éreztem, de nem volt egyáltalán semmilyen más bajom, így bemerészkedtem a vízbe. Nagyon hideg volt, még annál is jobban. Nem csak nekem, édesapámnak is.
Az első néhány hossz során éreztem, hogy kicsit gyengébb vagyok, mint általában, de ez hamar elmúlt és végül annyira belejöttem, hogy még meg is hajtottam a végén az utolsó néhány hosszt. Nagyon jót úsztam, idén még nem is ment ilyen jól (mivel most úsztunk másodszorra :-)! Még a vashiányomat sem éreztem most, mintha nem is lenne!
Hihetetlen, hogy négy nap nem evés után mire képes a szervezet! Mindig elcsodálkozom ezen, hogy milyen remekül vagyunk kitalálva és milyen jól működünk, ha hagyjuk. Szerintem ez fantasztikus!

Igaz, most csak 35 percet úsztam, mert az idő is és apu is sürgetett, bár még jól esett volna több is, de inkább mentem még szaunázni, hiszen nagyon jó kiegészítője ez a böjtkúrának a méregtelenítés szempontjából. Ha esetleg nem esne jól, bármikor kijöhetek.
A szaunában két idősebb férfi volt csak és akaratlanul is meghallottam, hogy miről beszélnek:
"-Nem szeretem a rezgős, cupákos húst, idén már sonkát sem vettünk, mert úgysem eszi senki." - mesélte az egyik férfi így húsvét közeledtével, majd folytatta: "Úgyhogy hétvégén is fokhagymakrémleveset csináltunk, utána meg grillezett patisszont ettünk."
Fogalmam sincs, hogy honnan szedett ilyenkor patisszont, de nagyot nyeltem a fokhagymára, aztán még nagyobbat a patisszonra. Hú, de megkívántam. Inkább beszélt volna a rezgős húsról, az nem zavart volna, de, hogy pont hagymáról! Persze aztán még részletezte a dolgokat, de csak mosolyogtam rajta: kibírtam a szombati túrát, túl vagyok egy kis úszáson is, négy nap böjtön, úgyhogy egy ilyen apróság, mint a fokhagymakrémleves, már nem ingat meg. (Pedig jaj, de szeretem a fokhagymát!)

A szaunázás nagyon jólesett, olyan jó volt ott ücsörögni a melegben, alig akartam kijönni. Néha kimásztam, lezuhanyoztam jó hideg vízzel, aztán sipirc vissza. Csudajó volt, de örülök, hogy ezt nem hagytam ki. Teljesen feldobódtam tőle, nemcsak testileg, de még lelkileg is segítette a böjtölést: minden mérgező gondolat, érzés elszállt belőlem abban a 20-30 percben.
A vashiányom pedig mintha felszívódott volna...

Túrázás (JULIANUS 20 teljesítménytúra) - 2010. március 27.

2010-03-27T19:01:00.005+01:00

JULIANUS 20/30/50 teljesítménytúra
(Rendező: Ferencvárosi Természetbarát Egyesület)
Táv: 20,8 km
Szintkülönbség: 800 m
Szintidő: 6 óra
Teljesített idő: 5 óra

Ma ismét túráztunk és ismét 20 km-t, ahogyan januárban is.
Szuper, napsütötte időnk volt, úgyhogy tényleg kár lett volna otthon maradni.

Ezen a túrán idén vettünk részt először, sőt, ennek a szervezőgárdának sem voltunk még egyetlen eseményén sem, úgyhogy minden újdonság volt. Még az útvonal is, hiszen Nagymarosról mentünk Márianosztrára és itt még sosem jártunk gyalogosan.
Persze bicajjal már igen (naná, nincs olyan hely az országban, ahol bicajjal még ne jártunk volna), amikor Szobról tekertünk a határ szlovák oldalán Balassagyarmatig. Na, akkor kicsit eltévedve kerültünk Márianosztrára. De az erdő és a túraútvonal az tényleg az újdonság erejével hatott.

A nehezítés csupán annyi volt a januári túrához képest, hogy éppen a tavaszi léböjtkúrámat végzem és böjtölve még sosem kirándultam, főleg ennyit. Ma egyébként még csak a 2. böjti napom van, de azért tartottam a túrától egy kicsit, hogy lesz-e elég erőm végigmenni, illetve nem tudtam azt sem, hogy a vashiányom hogyan fog viselkedni ebben a helyzetben.
A túrára ezért a gyümölcsök és szendvicsek helyett rengeteg vizet, teát és mézzel kevert vasszirupot vittem magammal. Ez utóbbit lassan kortyolgattam el útközben, hogy adjon némi energiát, ha szükségem lesz rá.

A vonaton odautazás közben tudtam meg, hogy édesapám keresztfia is velünk tart, így hármasban vágtunk neki a túrának.
A nevezést a tömeg ellenére hamar sikerült elintéznünk és egy remek, jól áttekinthető, színes turistatérkép másolattal készült itinerrel kezdhettük meg a túrát:

Szerencsére a böjtből kifolyólag ma nem volt semmi gondom testileg, teljesen jól voltam, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a túra első 4 km-e jó meredeken halad felfelé (kapásból 480 m szintkülönbség erejéig) egészen az első ellenőrző pontig (továbbiakban ep). Hát azt a kaptatót nem kívánom senkinek! Legalább is így a böjt második napjára nem éppen ezt terveztem volna... Alig bírtam felmászni, már pár percenként megálltam pihenni, levegőt venni, vagy ahogy ott a többieknek fogalmaztam: "Csak szétnézek kicsit, olyan szép a Duna-kanyar."
Egyébként tényleg szép volt.

Túra közben ilyen rendezett, remek kis útjelző táblákkal találkoztunk és amíg ezeket böngésztem és fotóztam, addig is pihenhettem kicsit. :-)

De volt itt a táblák közelében még más is, amit pihenésképpen fotózni lehetett, csak hogy húzzam az időt, mielőtt továbbmegyek a jól belátható, soha véget nem érő, égig emelkedő turistaúton.
Ahogyan a képen a felső tábla is nagyon jól mutatja, hogy felfelé. Bár néhány fokos szöggel még lehetett volna feljebb állítani, hogy még jobban illusztrálja a valóságot.

Íme, a pihentető fotók a tavasz első színeiről:

Így értünk fel ezen a remek kaptatón a Julianus toronyhoz:

Itt volt a torony aljában az első ep, úgyhogy miután begyűjtöttük a jól megérdemelt pecséteket, még felmásztunk a toronyba is. Ha már ott vagyok, akkor ki nem hagyom, ki tudja mikor vonszolom fel magam megint ezen a szörnyű 4 km-en. Talán ha majd már mágnesezhető vaskészlet gyűlt fel a véremben, akkor lehet róla szó. Addig tuti nem.

Itt pedig jómagam édesapámmal a toronyban, háttérben pedig a Duna túlsó felén Visegrád a várral:

Nos, ilyen az ábrázatom két nap böjt és egy hegymenet után.

Utunkat erre folytattuk :-) :

Ezen a szép, színes nyilacskás fotón ugyan nem látszik, de a hosszú kaptató után már kikövetkeztethető, hogy ezután bizony lefelé mentünk. Először elég meredeken, majd kényelmes, enyhén, lankás terep következett. Ez már tetszett.
Szóval, igazából az első megpróbáltatás után már nem volt akkora gond. A tempóval ugyan voltak problémáim, mert a fiúk úgy mentek, mint a gép, még normál állapotomban is nehéz édesapámmal tartani a lépést, most meg pláne. Azért egy kicsit lassabb, nyugodtabb túrázásban is benne lettem volna, de nem szóltam egy szót sem. Inkább elcuppogtam a mézes-vizes vasacskámat, ami most tényleg nagyon jólesett. Jó, hogy vittem.

Így jutottunk el Török-mezőre a kulcsosházhoz, ahol a második ep lévén szintén telepecsételték az itinerünket.
A nagy pecsételések közepette előkerült két kutyus. Persze szokásomhoz híven egyből összepajtiztam velük, csakúgy, mint útközben az összes többivel, akikkel találkoztam. Éppen simogattam, ölelgettem őket, amikor az egyik asztaltól egy idős bácsi mondja nekem:
"- Ezek nagyon kuncsorgós kutyusok ám, mindenkihez odamennek hátha kapnak néhány falatot." - mire a nagyobbik kutyus, egy németjuhász az elmondottakat megerősítve már dugta is bele az orrát a táskámba.
"- Látja, mondtam." - folytatta a bácsi - "Ez mindent megeszik, még a kenyeret is, pedig azt a kutyák nem szokták."
"Dehogynem, az enyémnek az a kedvence." - gondoltam, de nem szóltam semmit, miközben a kutyus már fülig benne volt a táskámban.
"- Nyugodtan adjon neki pár falat kenyeret, meg fogja enni." - hallottam megint a bácsi hangját, ahogy próbáltam kiszedni a kutyát a táskámból.
"- Nincs nálam semmilyen kenyér." - feleltem, de láttam, hogy ezt senki sem hiszi el, hiszen a kutya már kiszagolta a finomságot, pedig a mézen kívül, ami zárt üvegben volt, tényleg semmi nem volt nálam.
"- Ugyan, adjon neki pár falatot, szereti a kenyeret nagyon!" - erősködött tovább az öreg és hiába mondtam még el néhányszor, hogy tényleg semmi nincs a táskámban, senki nem hitte el. Jó páran ültek még ott a környéken és már mindenki engem figyelt. Jó nagy feltűnést keltettem ezzel, hogy ilyen sóher vagyok és nem adok a kutyusnak egy falatot sem. Elég csúnyán néztek rám, úgyhogy felkaptam a hátizsákomat, megcirógattam még a kutyust, elköszöntem és gyorsabb arrébb álltunk.Valószínű sosem láttak még ilyen túrázót, akinél nincs se szendvics, se kenyér, se semmi. Most pedig láttak egyet és nem hitték el. :-)

A következő 5 km a szintkülönbséget ábrázoló ábra szerint enyhén emelkedett, de észre sem vettük. Vagy nagyon belejöttünk már a túrázásba, vagy tényleg csak nagyon kicsit emelkedhetett, mindenesetre minden gond és megerőltetés nélkül, kellemes sétával értük el a harmadik ep-t a Kóspallagi elágazásnál.
Ez nagyon szuper ep volt, ugyanis a szervezők kínáltak itt diót és almát is a megfáradt túrázóknak, amik a máshol megszokott zsíros kenyérhez képest számomra fejedelmi lakomát jelentettek. Ráadásul ezek nem akármilyen almák voltak ám! Miattuk majdnem a pecsétbegyűjtésről is megfeledkeztem! Nem azok a gyönyörű szép, felfújt, ízetlen télen kapható almák, hanem olyan igazi, pici, hibás héjú, de csodálatosan illatos almák várakoztak ott rám egy papírdobozban. Teljesen elaléltam az illatától! Hú, de finom lehet! Nagy lelkierő kellett, hogy ne harapjak bele mindjárt és még mondta is ott az ember, hogy vigyünk nyugodtan többet is, mert nagyon sok van. Nekem se kellett több, elhoztam néhány marékkal, hogy legalább levet készítsek belőle, ha már nem ehetem meg így a böjt során.

Innen már csak 4 km volt hátra Márianosztráig, de ahhoz bizony egy hegyen kellett átkelni és akármilyen kellemes sétával is teltek az utóbb km-ek, éreztem, hogy már fáradt vagyok. Utolsó korty vasamat elcuppogva és minden maradék erőmet összeszedve vágtam neki az utolsó szakasznak. Ha eddig eljöttem, akkor most már a végéig is elmegyek.
Így is lett. Szerencsére a túra végén már a fiúk sem voltak túl beszédesek, így egy kicsit sikerült befelé fordulnom. Az ébredező tavaszi természet és az üde, halvány zöld táj elterelte a figyelmemet a testi gyötrelmekről, a kilométerek nehézségeiről, így szinte észre sem vettem, hogy a völgyben már ott a cél.
Ennek ellenére nagyon jó volt beérkezni Márianosztrára.
Bevallom, azért vártam már a túra végét, bár nem különösebben voltam rosszul, szinte nem is éreztem közben, hogy két napja nem ettem, vagy vashiánnyal küszködök, csak kicsit gyengébb voltam a szokásosnál. Azért a vánszorgásomnak köszönhetően csak 5 óra alatt teljesítettük a távot.

Ez volt az útvonal (bár mi csak az 5 pontig mentünk), illetve az ajándékba kapott botcímke és az emléklap:

A túra 50 km-es része egyébként Márianosztráról még elmegy Nagybörzsönyig, majd a Koppány-nyergen és a Misa-réten át érkezik Szobra. Mondanom sem kell, ez még két hatalmas hegy megmászását jelenti, de öcsém keresztapja, aki már nagyon korán elindult, teljesítette az 50 km-t. Olyannyira, hogy hamarabb ott volt Szobon, mint a szervezők. :-)
Mi viszont Márianosztráról busszal érkeztünk Szobra. Nekünk most jó volt ez így...

Bicajozás - 2010. március 23.

2010-03-23T19:44:00.002+01:00

Biciklizés

táv: 4,3 km
idő: 13 perc
seb: 20 km/h

Gyönyörű idő volt ma, így előkerült a bicaj.
Nemcsak túrázni, de itt a környéken is szeretek biciklivel közlekedni. Vidéken minden másnál praktikusabb közlekedési eszköz. Igaz, sétálni sem rossz, csak nem mindig van annyi időm, hogy mindenhová gyalog menjek.

Ma le kellett ugranom a szomszéd faluba a plébániára.
Kicsit siettem megint, úgyhogy kiparkoltam a járgányt a téli búvóhelyéről, leporoltam kicsit, felfújtam a kerekeit, aztán lóra pattantam. A paripával nem volt gond, ment, ahogy szokott, vagyis, ahogy hajtottam. Na, ez utóbbival már volt gond.
Még lefelé csak gurult a szentem, de már az egyenes szakasszal sem voltam kiegyezve: a combom hamar beállt. Nem begörcsölt, csak úgy teljesen kimerült. Éreztem, hogy mintha nem jutna bele elég vér vagy oxigén és percek alatt izomláz-szerű tüneteim lettek. Még jó, hogy hamar elértem a plébániát, ahol megpihenhettem kicsit.

Hazafelé viszont fel kellett tekerni a hegyen.
Ez nem volt semmi küzdelem. Gondoltam, feltolom és nem szenvedek vele, de hát van bennem annyi kurázsi, hogyha már van nálam egy bringa, akkor bizony használjam is. Lehet, hogy nem kellett volna. Feltekertem valahogy, de már közben éreztem, hogy az agyam megint úgy el kezd szűkülni, nyomni, ahogyan azon a bizonyos januári futáson is. Szerencsére most hamarabb hazaértem, mint ahogy lefordultam volna a bicajról.

Ez viszont félelmetes.
Általában 60-70 km lazán a lábamban volt mindig, bármikor kellett is bringára pattanni, most pedig még ennyit sem tudok letekerni. Ez nem edzetlenség, ennyit álmomból felriasztva is bármikor röhögve lebicajoztam, most meg majdnem belepusztulok alig 4 és fél km-be.
Ez még mindig vashiány, de most már kezdek kicsit besokallni tőle. Több, mint két hónapja szedem tonnaszámra a vasat és semmi változás, pedig nagyon odafigyelek rá, hogy ne egyek semmi olyat a vas bevétele előtt ill. után pár órával, amit gátolhatná a felszívódását. Sőt, sokszor nem is eszem előtte, utána, nehogy bármi is megzavarja őt a beépülésben. És még mindig semmi...
Ja, de, majdnem elfelejtettem: már nem szoktam belázasodni esténként. Ez is valami.

Rendezés Vácott

2010-03-14T22:38:00.002+01:00

Előrebocsátom: még sosem voltam rendező, szervező egy sporteseményen sem.

Most viszont úgy alakult, hogy néhány hete találkoztam Ujj Zoltánnal a Zöldgömb Sport Klub elnökével. Munkát ajánlott és hívott, hogy mehetnék rendezni is egy közelgő versenyükre.
Ez a verseny, ami idén március 12-13-14-én zajlott, egy három napos Duna-menti rendezvénysorozat, a Klub legnagyobb rendezvénye, ahol úszás, kerékpár és gyalogtúrák mellett triatlon is helyett kapott a palettán, futásból pedig kilenc különböző távon indulhattak a résztvevők. Ebből külön táv van az ovisoknak és a gyerekeknek is, de még a legelvetemültebbek is kipróbálhatják magukat, hiszen voltak, akik a 3 nap alatt 150 km futást teljesítettek.

Mint kiderült, néhány évvel ezelőtt én már voltam ezen a rendvezvénysorozaton az öcsémmel, akkor is a Duna-menti 56-os elnevezésű kerékpártúrán, melynek az útvonala a következő volt: Párkány (Sturovo) – Garamkövesd - Szalka – Letkés – Szob – Vác. Az útvonal tényleg gyönyörű helyen haladt végig, melynek nagy része kerékpárút volt és a Duna mellett tekerhetünk. Tényleg szép helyeken jártunk, de az időjárás az már okozott problémát. Olyannyira, hogy öcsémmel azóta is emlegetjük, hogy "na, arra soha többet!"
Nem volt hőség, nem tűzött a nap, az ki is bírható egyébként, sőt, én kifejezetten szeretek ezer fokban biciklizni. Még az eső sem esett, de az sem jelent gondot. Bicajoztunk mi már 20 kg-os csomagokkal egész nap zuhogó esőben, viharban. Még csak nem is volt köd, vagy hó vagy ilyesmi, hanem a szél fújt. De nem akárhogy. Természetes, hogy szembe szél volt, ugyanis biciklis pályafutásom és több ezer biciklivel megtett km-eim alatt egyszer sem tapasztaltam hátszelet. A szembe szél elég kínos, de nem leküzdhetetlen. Kicsit lassít és akadályoz, több erőre van szükség így tekerni, de lehet haladni. Na, most ez olyan szél volt, hogy haladni sem lehetett. Öcsémmel tekertünk veszettül, teljesen megfeszültünk, de a bringa alattunk alig mozdult. 40 km múlva rájöttünk, hogy gyorsabban haladunk, ha toljuk a bringát. Tényleg gyorsabb volt! Ha visszaültünk a gépre, nem haladtunk semmit. Volt, hogy állva nehezedtem az egyik pedálra és hiába a 60 kg-om, nem sikerült a pedált mozdítanom a szél ellenében. Lehetetlen vállalkozás volt. Nagyon megszenvedtük.
A legkellemetlenebb mégis az volt, hogy eközben ugyanezen az útvonal folytak az ugyanilyen távú (56 km) futások is. Mi öcsémmel minden erőnket beleadva megfeszültünk a biciklin, míg a futók látszólag lazán haladtak el mellettünk. Igen megalázó élmény volt. Öcsémnél el is szakadt a cérna: olyan nyomdafestéket nem tűrő dolgokat hallatott már a vége felé, amire tulajdonképpen csak bólogatni tudtam. Tényleg szörnyű verseny volt, pedig nagyon jó is lehetett volna.

Idén e verseny lebonyolításában a segédkezést a mai napra vállaltam be.
Édesapám is elkísért, mert mindketten kíváncsian voltunk, hogyan is néz ki egy ilyen verseny belülről. Vácott a vonatról leszállva egy pillanatra sem lepődtünk meg, hogy megint mekkora szél van. Úgy látszik, ez a környék mindig ilyen cúgos.
Szerencsére nekem most nem kellett se bicajoznom, se futnom, sőt a rendezvény harmadik napja lévén előkészíteni sem kellett már semmit. A TF-ről még érkezett néhány lány segíteni, akik a gyakorlatukat végezték ezzel a munkával, de ők sem csináltak még ilyet, úgyhogy mi a neveztetéseket kaptuk első feladatnak. Magunkra öltöttük a szervezők sárga pólóját és a rengeteg futótávból választhattunk, majd elfoglalhattuk helyünket az ennek megfelelő kis asztalnál és vártuk a tömeges nevezést. Én a 30 km-es távot választottam.

Nevezőkre várva

Ez volt egyébként a mai nap legizgalmasabb része. Mármint nem a várakozás a futókra, hanem a nevezés. Ezt tényleg élveztem, hogy a nevezési lap kitöltése ellenében én adhattam a rajtszámokat és intézhettem a futók adminisztrációját. Ráadásul érdekes volt látni, ahogy álltak az emberek az asztalok előtt és a km-táblákat pásztázva próbálták kitalálni, hogy hány km van mára a lábukban. Nekem, akinek eddig még csak 10 km volt a leghosszabb távom, nagyon érthetetlen volt, hogy hogyan lehet hezitálni azon, hogy 21, 30 vagy 42 km-t fusson az ember. Elég nagy különbségek vannak közöttük. Volt aki nevezett az egyikre, majd fél óra múlva átnevezte magát a másik távra. Van, aki rövidebb távra, van, aki hosszabb távra újított inkább.
Viszont nálam nevezett a BSI főguruja. Teljesen meglepődtem. Nem is tudtam, hogy más versenyeken résztvevőként szokott indulni, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy 30 km-t fut!

A verseny viszont fél 11-kor elindult minden távon, úgyhogy több órás szünet következett, amikor szinte semmi nem történt a versenyközpontban. Ezt nem gondoltam volna, hogy ilyenkor itt ekkora csend van. Legalább is segíteni nem kellett semmit. Addig ettünk, ittunk, sétáltunk egyet édesapámmal a környéken, de egy igencsak rövidet, mert akkora volt a szél, hogy még a fogaimat is átrendezte, ha megszólaltam.
Visszakullogtunk hát a versenyközpontba és vártunk. Az ovisok hamar lefutották az ő 300 méterüket, meg is történt az eredményhirdetésük, majd jöttek a 2 km, illetve az 5 km futói és eredményei is. Ismét eredményhirdetés, mi meg még szintén nem csináltunk semmit. Szörnyen unalmas volt a dolog. Édesapám rejtvényt fejtett, én meg azon morfondíroztam, hogy miért nem jutott eszembe valami jó könyvet hozni egy ilyen esemény rendezésére. Mikor apu már unta a rejtvényt, ő is elgondolkozott, hogy jó lett volna inkább futni valamelyik távon, mert ez így nagyon uncsi. Persze, ahogy kitette a lábát szélbe a versenyközpontnak helyet biztosító iskola aulájából, rögtön jó, sőt a legjobb elfoglaltságnak ítélte a rejtvényfejtést.
Azért az élet nem állt meg a verseny alatt, a triatlonisták jöttek futás, majd bicajozás után is, a törzsrendező gárda pedig átsétált velük az uszodába úszni, úgyhogy zajlottak a versenyek közben, de mi nem sokat tudtunk ebben segíteni.

Néhány ilyen óra után kezdtek szállingózni a hírek a többi táv befutóiról, sőt eredményekről is. Ismét eredményhirdetés következett, de nem akárhogyan. Kiderült, hogy a kategóriagyőzteseknek és abszolút győzteseknek is én fogom átadni a díjakat, ahogy az a következő képeken is látszik:

Nem igazán értettem, hogy miért pont én adom át a díjakat.
Persze nem esett nehezemre, sőt legalább nem unatkoztam és csinálhattam valamit, csak azt hittem, hogy a díjakat valami nevesebb, zöldgömbösebb ember adja át.
A díjakat átválogattuk, összekészítettük, az érmeket úgyszintén. Sőt, az érmek hátulját fel is címkéztük a mai versenynek megfelelő emblémával és következtek a díjátadások és érem-nyakbaakasztások. Bevallom, nem igazán tetszett a munkának ez a része: nem éreztem jól magam, hogy ennyire középpontban vagyok. Igaz, mondanom nem kellett semmit, mégis mindenki rám figyelt ilyenkor és ezt nem szeretem. A fenti két díjátadós képet egyébként a Zöldgömb oldaláról szedtem (ezúton is köszönet érte), a nyerteseket szerették volna fényképezni, mégis a legtöbbjükön ott vagyok. Ezt elég kellemetlennek éreztem.

Viszont innen már kicsit gördülékenyebbek voltak az események.
Mire az egyik táv eredményhirdetése megtörtént minden kategóriában, már futottak be a következő táv eredményei, amit a TF-es lányok összesítettek, értékeltek a végleges eredményhez, ami alapján egy másik lánnyal össze tudtuk készíteni a díjakat és az érmeket.
Ugyan a maratonistákra kicsit többet kellett várnunk, de hamarosan beérkeztek ők is, majd az ő illetve a triatlonisták eredményhirdetése után a háromnapos Szupermaraton díjazása volt az est fénypontja.
Nem semmi, hogy emberek az elmúlt három napban, amíg én otthon lógattam a lábam, 150 km-t futottak ilyen furcsa, hóbortos időjárási körülmények között. Ennyit még gyalogolni sem tudnék három nap alatt. Mitől nem estek szét? Mitől nem mennek szét az ízületeik? Akármilyen szuper edzésterv ellenére sem értem, hogy lehet ennyit az emberi szervezetből kihozni. Nekem ez teljesen természetfelettinek hat, főleg, hogy elnézve ezeket az embereket, teljesen átlagos mindegyikük, a teljesítményük viszont hihetetlen. Egyszerűen nem értem, hogyan csinálják.
Persze a dobogóra már úgy segítették fel egymást, mert 150 km lefutása után a dobogóra fellépés már komoly gondot okozott. Ezen persze jót mosolyogtam, de akkor is elismerésre méltó a teljesítményük. Meg is érdemelnek egy képet ők is:

A sok díjazás és eredmény után még a három nap felszereléseit is összepakoltuk.
Visszarendeztük a tornatermet, azaz a bútorokat, asztalokat visszahordtuk a pincébe, a rengeteg sporttal, neveztetéssel, díjazással járó és a versenyek lebonyolításához szükséges felszereléseket összerendeztük, dobozoltuk. Nem kis munka volt ez sem.

Fél hét felé jöttünk el.
Reggel fél ötkor indultam itthonról és a szerencsés csatlakozásnak köszönhetően negyed kilencre már haza is értem. Bevallom, nagyon fáradt vagyok. Nagyon lefárasztott ez a sok semmittevés, majd utána a hirtelen kapkodás a díjazások körül és végül a pakolás. Nagyon nem szeretek pakolni, főleg a más cuccát nem, amikor fogalmam sincs, hogy mit hova kéne tenni, hogy ki hogy szeretné, hogy hogyan és hová tegyem.

Mindenesetre megtanultam: versenyezni, részt venni sokkal, de sokkal jobb, mint rendezni. Persze rendezők is kellenek, mert nélkülük nem lennének ezek a szuper események, de ez nem az én világom. A rendezkedés, szervezkedés nem nekem való. Hiába kaptam érte némi pénzt, ha testileg is, lelkileg is úgy megviselt! Inkább fizetek én egy kicsit, hogy résztvevő lehessek és a közös futás, bicajozás vagy bármi más sokkal több élményt ad és felszabadulttá, boldoggá tesz még akkor is, ha kicsit abban is elfáradok.
Legközelebb inkább versenyezni megyek...

Az első kép kivétel mindegyik fotó a Zöldgömb oldaláról való.

Úszás - 2010. március 8.

2010-03-08T22:51:00.004+01:00

Úszás
idő: 30 perc
+ 2x10 perc szauna

Ma elmerészkedtem ismét úszni.
Tavaly minden hétfő este az úszásé volt, édesapámmal mindig átjártunk néhány faluval arrébb az uszodába, de mióta problémáim vannak a vaskészletemmel, azóta nem úsztunk.
A bérlet lejárati határideje viszont igen csak sürget, úgyhogy úgy döntöttem, lesz, ami lesz, menjünk. Úgy voltam vele, ha nagyon gyengélkednék, vagy valami bajom lenne, akkor majd lubickolok, vagy lebegek és pancsolok egy kicsit. Nem fogom erőltetni magam, semmi kedvem megint oxigénhiánynak kitenni magam. Ha nagy baj van, akkor meg kimászok a vízből, elterülök egy nyugágyon a medence szélén és megvárom, míg apu uszikál.

Tavaly mindig kereken egy órát úsztunk.
Egyébként mindig az időt nézem úszásnál. Persze jó volna tudni, hogy ezalatt mikor hány hosszt úsztam, de ember legyen a talpán, aki közben ezt számolja! A számolás eltereli a figyelmemet az úszásról és élvezhetetlenné teszi a sportolást, úgyhogy inkább nem foglalkoztat, hogy mennyit úszok egy-egy alkalommal.
Ma épp hogy csak fél órát teljesítettünk, de nem csak rajtam múlott. Édesapámnak sem esett most jól, főleg, hogy iszonyatosan hideg volt a víz. Nekem mindig az, de ha már apu is érzi, akkor az azt jelenti, hogy én belefagytam a medencébe.
A várakozásaimmal ellentétben egyébként elég jól ment az úszás. Igaz, nem kapkodtam el a dolgot, szép komótosan úszkáltam és bőven elég is volt a fél óra, de legalább nem lettem rosszul, sőt, még utána a szaunában sem. Az is igazán kellemes volt a hideg víz után. Ilyen gyér vaskészlettel amúgy is jobban fázom, mint egyébként, úgyhogy a szauna igencsak kellett most.

Így úszás után, miközben ezt írom, már érzem, hogy hiába esett jól a mozgás, annyira lemerültem, hogy most egy darabig megint nem fogok tudni megmozdulni. Ez sajnos nem az a jóleső fáradtság, amit versenyek, edzések után érez az ember és ami néhány óra múlva elmúlik, de még a mozgás jó élménye akkor is megmarad. Ez az a furcsa teljes lemerülés, amit azóta érzek, mióta szétestem a tóparton. Ez nem jó érzés, hanem egyre rosszabb és nem is múlik el. Már a kezem is alig bírom mozdítani, hogy gépeljem e sorokat...
Azt hiszem, még nincs itt az ideje a visszatérésnek. De legalább megpróbáltam...

Streching - 2010. február 23.

2010-02-23T08:46:00.006+01:00

Streching
idő: 50 perc

Jelentem: kipróbáltam az egyik streching dvd-t!
Nem pont erre számítottam, de azért jó volt és tényleg nagyon jólesett a mozgás. A gyakorlatok nem megterhelőek, úgyhogy el tudtam végezni és nagyon jól felfrissültem tőle.

Igaz, nem minden mozdulatot tudtam rendesen végrehajtani.
Amik néhány hónapja még egyszerű és természetes lazító-nyújtó mozdulatoknak tűntek, azokkal most kicsit meggyűlt a bajom: annyira merevek és kötöttek az ízületeim, izmaim így mozgás nélkül. Sajnos, ha nem gyakorlok rendszeresen, akkor akár néhány hét is elég ahhoz, hogy látványosan elgémberedjek.
Szóval, néhány résznél azért kicsit megszenvedtem, de rendszeresen végezve biztosan bele fogok jönni ismét. Örülök, hogy legalább ennyit tudok most csinálni, amíg a vasraktáraim töltődnek. :-)

Amiért viszont kicsit csalódott vagyok a dvd-vel kapcsolatban, hogy nem igazán erre számítottam. 50 perces a program, de annak az utolsó 20 perce szerintem már elég felesleges. Ugyanazokat az izmokat nyújtja, amit már az első félórában sokkal intenzívebben megnyújtott, vagyis az utolsó 20 perc már olyan semminek tűnik, mert azt nem is érzi az ember. Talán annak kellett volna a bevezető résznek lenni, mert sokkal könnyebbnek érezni. Talán ráhangolódásnak jó lett volna.
A másik, ami még szintén az utolsó negyed órára vonatkozik, hogy néhány percenként váltjuk a pozíciót: hol hasra fordulunk, hol a hátunkra. Ez a program elején nincs így, a vége felé pedig ilyen ellazult állapotban ez iszonyatosan zavaró és megerőltető. Zavaró, mert kizökkent a ritmusból és rossz újra meg újra fordulni, mint egy rotációs kapa. Nem értem, hogy a hason fekvő gyakorlatokat miért nem lehet egymás után elvégezni, majd a hátunkon fekve megcsinálni az összes háton fekvő gyakorlatot?!

És még van egy gondom, de valószínű ez nem a dvd hibája, csak nekem voltak nem megfelelőek az elvárásaim. A dvd-n lévő gyakorlatok nagyon jól nyújtják az összes izmot, még a legapróbbakat is, néhány ízületet is kellően átmozgatnak, de ezekből a gerincre nagyon kevés gyakorlat hat, a gerinc átmozgatása, nyújtása szinte nem is szerepel a filmen. Pont a gerincre, a legnagyobb ízületi bázisra nem jut elég figyelem, pedig minden indul ki!
Egyébként valószínű csak én nem vagyok tisztában a streching-gel és lehet, hogy ez nem tartozik bele, de 50 perc után úgy éreztem, hogy nagyon kellemes átmozgattam a végtagjaimat, megnyújtóztattam a törzsizmait is mindenhol, de a gerincem olyan, de olyan merev maradt, mert az nem kapott ebből a jóleső streching-ből...

Streching DVD-k

2010-02-21T10:05:00.006+01:00

Szülinapomra a szüleimtől kapott Spuri futókártya után férjemtől is megérkezett a meglepi.
Íme, ezeket kaptam:

Persze nagy meglepetés nem volt, mivel én választottam és kértem őket. :-)
Már nagyon vártam őket és már nagyon szeretném is kipróbálni a strechinget, hogy egy kicsit mozoghassak valamit, mert már nagyon kötöttek az izmaim és teljesen merevek az ízületeim. Hol van már a tavalyi hajlékonyság?!

Főleg erre a fit-ball labdás strechingre vagyok kíváncsi, de egy darabig még lehetek is, ugyanis a cicáim pont két nappal ezelőtt lyukasztották ki a labdámat. Mostanra már csak egy kék pacni maradt belőle. :-)
Remélem, ezeket a gyakorlatokat még így erőtlenségemben és vashiányomban is képes leszek megcsinálni, mert nagyon jól esne már egy kis mozgás, akármilyen egyszerű legyen is.

Elvonási tünetek...

2010-02-20T21:14:00.014+01:00

Ne haragudjatok, nem így terveztem ezt a blogot... Tényleg nem.
Szerettem volna mindenféle remek élményemet megosztani veletek a sportról. Hogy mennyi örömet képes adni egy jó futás, hogy mennyi csodával gazdagít egy-egy bicajozás, hogy milyen fantasztikus és ösztönző tud lenni egy-egy közös edzés, vagy sportrendezvény ismeretlen ismerősökkel. Örömfutásokat szerettem volna lejegyezni ide, nem pedig lógásokat. Szigetfutásokról szerettem volna írni tavaszi széllel, esővel, napsütéssel. Ehelyett nemcsak a februárit, de elég valószínű, hogy a márciusi Szigetfutást is ki kell hagynom, miközben a polcon belepi a por a rajtszámom. :-(
Szerettem volna írni arról, hogy én hogyan csinálom, hogyan, hol és mennyit edzek, hogy milyen kevés profi szerkóval is lehet komolyan sportolni, ha van lelkesedés. Szerettem volna írni nektek a sport és az egészség kapcsolatáról, a sport testi-lelki hatásairól, az én sporttörténetemről. Mert van erről mit írni. Hosszú és rögös út volt, amíg eljuthattam idáig, hogy... hogy megint itt tespedek a négy fal között és sportmegvonási tüneteim között már szerepel az is, hogy legszívesebben a falat kaparnám kínomban. Mert hiába érzem a lendületet és lelkesedést magamban, ha a mosdóig nem tudok elmenni úgy, hogy ne kapaszkodjak meg minden ajtófélfában.

Nagyon megvisel ez a dolog.
Nem az, hogy állandóan szédülök, állandóan lázas vagyok és szüntelenül remeg kezem-lábam. Ezt el lehet viselni, sőt, meg is lehet szokni. Azt nehéz elviselni, hogy az egészséges táplálkozás és a sport híveként most itt tartok és nem tudok segíteni magamon. Nem tudok mit tenni. Az ételnek, aminek táplálónak, könnyűnek és éltetőnek kéne lennie, most lehúz. Bármit eszem, rosszabbul vagyok, mert az emésztés még azt a kevéske vért is elvonja az agyamból és a végtagjaimból, ami ott van. Borzasztóan érzem magam minden evés után, akármilyen egyszerűt eszem is. Már enni sem merek.
Annyi energiám volt, mióta vega lettem, most pedig a kezem alig bírom felemelni. Evés után szinte megmozdítani sem tudom. Van, hogy még a beszéd is nehezemre esik. Ez nem állapot. De nem ez az állandó testi kínlódás visel meg, hanem hogy ezt lelkileg nem tudom feldolgozni.
Én, aki világéletemben sportoltam, most még menni sem tudok. Legalább menni tudnék. Legalább sétálgatni tudnék ott, ahol futni szoktam, de az sem megy.

Ez a helyzet pedig egyenes arányos az evéssel.
Érdekes kapcsolat van a sport és az evés között - legalább is nálam. Ha rendszeresen sportolok, rá sem bírok nézni az egészségtelen ételekre, még az édességekre sem. Most pedig le sem tudom venni a szemem róluk. Mindent megeszek, ami az utamba kerül (persze csak azt, ami a vegánságomba belefér). Szépen ki is gömbölyödtem: 5 kg-t szedtem fel az utóbb néhány hónap vergődésében. Ez pedig még jobban megvisel, mert így nem igazán érzem jól magam. Ördögi kör ez...

De hogyan jutottam idáig?
Így visszaemlékezve már augusztusban voltak tüneteim. Persze elég enyhék, úgyhogy csak azt hittem, hogy túledzettség, vagy egy kis vitaminhiány. El kezdtem vitaminokat szedni és hosszabb pihenőket tartottam a sportban. Igyekeztem figyelni a táplálkozásomra is, hogy ne egyek semmi olyat, amit nem kéne, hogy miharabb regenerálódjak.
A mindennapi életben nem is voltak tüneteim, csak a futás és a pilates kezdett egyre nehezebben menni és nem esett jól. A szokásos emelkedőkön egyre nehezebben ment fel a bicikli és egyre többször lett izomlázam, pedig nem szokott. Persze a vashiánytól lehet ez is, hiszen terhelés közben nem jut elegendő oxigén az izmokba. Éppen ezért nem erőltetek most semmiféle mozgást, mert nemcsak erőm nincs hozzá, de felesleges is így edzeni.
Természetesen hamarabb is észbe kaphattam volna, hogy ez vashiány, de a tünetek alapján, nem gondoltam rá, míg oxigénhiányos állapotban össze nem estem a tónál. Most már mindegy!

Sokan okolják emiatt a táplálkozásomat.
Még a doki is ezt említette, hogy bizony a vega táplálkozás!... Persze, könnyű ezzel példálozni, de érdekes módon, jó néhány évvel ezelőtt, amikor még húst ettem hússal az otthoni koszton, akkor is vashiányos voltam. Na, most akkor mi van? Egyébként pedig a környezetemben is a legtöbb nő vashiányos (persze enyhébb formában) és egyikük sem vegetáriánus. Semmi összefüggést nem látok tehát a két téma között, állítom, hogy ezt csak a nagy húsevők és vega-ellenzők találták ki. :-)

És hogy ez meddig tart?
Sokáig. A vas nehezen épül be, azon belül is vashiány esetén kiürülnek a szervezet vasraktárai és a vaspótlás megkezdésével először ezek töltődnek fel. Ez jó néhány hónap és addig semmiféle javulás nem érzékelhető. Amikor a szervezet feltöltötte ezeket a raktárakat, akkor kezdődik csak meg a javulás. Nem tudom, mennyire voltam kiürülve, de még biztosan van néhány hónapom, mire bármi is történik.
Mindenesetre az elmúlt hónapban már több tonnányi vasat nyeltem le, lassan mágnesezhető leszek.

Nos, itt tartok.
Próbálok nem keseregni és előre nézni, de a futások még elég kilátástalannak tűnnek. Azt hiszem, a tavasz hamarabb fog érkezni, mint ahogy a vasraktáraim megtelnek. Közben pedig szépen gömbölyödöm a kínomban evéstől.
A legtöbb, amit tenni tudok, hogy csendben álmodozom a legutóbbi futásaimról...
Amikor még jólesett a mozgás. Amikor még Bundással megállás nélkül róttuk a köröket a tó parton, miközben a felkelő nap fénye meg-megcsillant a víz tükrén. Futás után kutyusomat mindig beengedtem még pancsolni egy kicsit a tóba, ez a futás megkoronázása volt számára, úgyhogy legtöbbször boldogan, kellemesen elfáradva baktattunk haza, ahol már vártak a délelőtti gyümölcsök: dinnye, banán, alma. Mindig együtt csemegéztünk belőle, ugyanis Bundás is nagyon szeret mindenféle gyümölcsöt (és zöldséget is).
Egy-egy ilyen futás alkalmával 6-7 km-eket futottunk, de volt, hogy olyan könnyen ment, hogy 8-at is lenyomtunk. Kiskutyám is egyre jobban bírta.

Szeptember közepén ráadásul egy csodás esemény történt: több év kihagyás után először vehettem részt ismét futóversenyen, a BSI éjszakai futóversenyén. Az idő is remek volt és a futás is nagyon jól esett, jó tempóban sikerült teljesítenem a 6,5 km-t.
Ugyan a szüeim nagyon aggódtak értem, nehogy bármi bajom legyen a tömegben. Édesanyám először nem is akart elengedni, végül belátta, hogy nem tud tartóztatni: annyira belelkesedem egy-egy ilyen futórendezvénytől.
Viszont édesapám nem engedett egyedül futni. Javasolta, hogy fussunk együtt. Hiába mondtam, hogy én nem tudom az ő tempóját futni, nekem az túl gyors, ha meg ő marad velem, akkor hozzá szeretnék majd igazodni és nem a saját tempómat fogom futni, amitől hamar kiterülök. Hajthatatlan volt, úgyhogy végig mögöttem futott, a nyomomban haladt és szemmel tartott nehogy valami bajom legyen.
Nem lett, nagyon kellemes és felemelő futás volt, ezután viszont szép lassan kezdtem leépülni; októberben, novemberben már az 5 km lefutása is nehezen ment.

Ennek ellenére bevállaltam a novemberi 6É futást
Annyira jól összejött minden, hogy el tudjunk menni, édesapám is régóta szeretett volna bevállalni egy ilyen éjszakai villamosozást, úgyhogy mentünk. A kellemes tempónak köszönhetően minden gond nélkül sikerült is teljesítenem a 8,6 km-t. A fenti kép a célba érkezéskor készült. Jómagam is ott feszítek a hátsó sorban és jobbról a második vigyorgó képű volnék én. De jó is volt!
Ezután még próbálkoztam néhány kör futással november második felében, de akkor már olyan kínszenvedés volt a futás, hogy 3 km után úgy éreztem, hogy megszakadok belé, ha még egy lépést meg kell tennem, így nem erőltettem. Ugyan semmiféle tünetem nem volt, egyszerűen csak nem ment a dolog - Bundás hiába húzott. Pont ezért nem is gondoltam vashiányra. Úgy voltam vele, hogy majd tavaszra összeszedem magam és újra megy majd minden, mint a karikacsapás.

Jelenleg 10 km-ről álmodozom...
Jó pár évvel ezelőtt egy szép őszi napon már sikerült egy 10 km-es versenyt teljesítenem, ami után néhány év kényszerpihenő következett, így nem tudtam folytatni. Csak úgy, mint most...
Talán áprilisban, májusban újra szaladgálhatunk Bundással, miközben az ébredező fák lombjai vígan hajladoznak majd a tó felett a friss tavaszi szellőben...

Spuri futókártya

2010-02-18T22:19:00.003+01:00

A napokban vagyok túl x-edik születésnapomon, de nem is ez a lényeg, hanem ismét az az ajándék, amit a szüleimtől kaptam. Íme:

Ez egy Spuri futókártya, ami mellé (a most már virtuális) Spuri magazin előfizetés is járt, ráadásul ezzel a kártyával sok-sok kedvezményre jogosult lettem mindenféle sporttal és egészséggel kapcsolatos üzletben, de a lényeg: a BSI rendezvényein is kapok kb 20% kedvezményt a nevezési díjakból.
Most már csak össze kell szednem magam kicsit, hogy végre ismét futhassak és aztán irány a tavaszi futóversenyek tömkelege!!!

Lógás - 2010. február 17.

2010-02-17T19:19:00.002+01:00

Lógás
idő: 2 perc

Az utóbbi hetekben még az élettől is elment a kedvem...
Megbolondulok sport nélkül. Ha meg nem sportolok, minek lógjak? Nem éreztem szükségét, de ma jelzett a hátam, hogy neki hiányzik ez a kis mozgás. Legalább erre még képes vagyok. Lógni félholtan, sőt, még holtan is fogok tudni, úgyhogy ez alól nem mentesít holmi vashiány... :-)

Orvosnál jártam

2010-01-29T19:16:00.006+01:00

Ezer éve nem tettem be a lábam orvosi rendelőbe. (Lehet, hogy ez a baj?)
Most viszont tényleg érzem, hogy komoly gond van és hiába csak vashiány, jobb ha lát egy orvos is és igazolja, hogy tényleg az. Mert mi van, ha mégsem ilyen egyszerű? Szedek ugyan most már egy csomó vaskészítményt, de már ott tartok, hogy az utcánk végéig (kb. 1 km) nem bírok elsétálni, mert összeesek ugyanazokkal a tünetekkel, mint a legutóbbi futásnál. A városba már nem merek egyedül beutazni, mert bárhol rosszul lehetek. A vonaton, ha nincsen hely, nem bírok állni 10 percnél tovább.
De ez még hagyján! Már az itthoni teendőimet is képtelen vagyok ellátni, például nem tudok felsöpörni a konyhában, mert utána úgy ver és fáj a szívem, hogy elmondani nem tudom. Ráadásul kiver a víz és úgy érzem, mentem megfulladok. Sokszor nem is bírom ki néhány óránál tovább a házban, ki kell mennem friss levegőt szívni, mert olyan érzésem van, hogy elfogyott az oxigén és nem kapok levegőt. Hetek óta pedig minden este felmegy a hőemelkedésem is.

Szóval, most már komolyan megijedtem, hogy egyre rosszabb.
Valószínű tényleg csak vashiány, de annyira rosszul vagyok, hogy bízom benne, hogy a doki ad valami extra dózist, hogy inkább azt szedjem, vagy hátha van valami sürgős beavatkozás ilyenkor. Tudom, hogy a vasbeépülés lassú folyamat, de hátha tud segíteni a szuper orvostudomány egy kevéskét legalább, mert tényleg mint egy élő halott lézengek és pár lépésnél többet a lakásban is képtelen vagyok megtenni tünetek nélkül. Ez nem igazán normális és elég veszélyes is.

Úgyhogy rávettem magam, és hétfőn reggel egyből a dokinál kezdtem. Természetesen a tüneteim alapján azonnal vérvételre küldött. Reméltem is, hogy ez lesz, nem akartam én más herce-hurcát, a vérvételből is ki fog derülni, hogy olyan vashiányom van, hogy csoda, hogy még lézengek.
Másnap reggel már a nénik között várakoztam reggel hatkor vérvételre. Legyek gyorsan túl rajta. Persze csak 9-10 óra fele hívtak be, de szerencsére összefutottam egy ismerőssel, aki utána haza is tudott vinni autóval.
Így is alig van vérem, most még azt a keveset is lecsapolták!
Szörnyen rosszul voltam utána. Még valahogy kijöttem a rendelőből, de amint kiértem kezdett minden elsötétülni. Egyből nekivágtam magam az első falfelületnek, mert persze ülőhely nem volt, vagy ha volt is, azon is a kabátjaikat tárolták az emberek. Még a falnak dőlve sem tudtam megállni, remegett a lábam ezerrel, úgyhogy beguggoltam az egyik sarokba és próbáltam úgy tenni, mintha még ép elméjű lennék. Szerencsére az ismerősöm is utánam pár perccel végzett, úgyhogy felmosott valahogy és berakott a kocsiba. Nem is tudom, hogyan keveredtem volna haza nélküle.

Szerdára már elkészült a lelet is.
Remekül néz ki. Minden vérrel és vassal kapcsolatos értékem magas vagy alacsony. Legalábbis laikus lévén én ennyit értettem meg belőle. :-)
Ma reggel pedig már mentem is vissza a dokihoz a leletemet lobogtatva.

Kórkép: picike vashiány.
Nem viccelt. Tényleg azt mondta, hogy csak egy kicsit vagyok vashiányos. Örültem ugyan, hogy csak kicsikét, de akkor mitől vagyok ennyire rosszul??? Persze megnyugtatott, hogy ne aggódjak, csak szedjem szépen a vasat, amit eddig is és néhány hónap múlva minden rendben lesz. Nem aggódtam én egy percet sem, engem csak az érdekelt, hogy mikor fogok tudni újra futni. Hamarosan itt a tavasz, jönnek a versenyek, amiken ott kell lennem, mert megesz a penész otthon a fotelben ülve, míg mások vígan futkorászhatnak. Még a telet kibírom valahogy, de ha tavasszal kisüt a nap és én még mindig képtelen leszek futni, lehet, hogy közelebbről megismerkedem egy elmegyógyintézettel.
Na, nem baj, ilyennel nem hergelem magam. Végül is csak kicsike vashiány, gyorsan túl leszek rajta. Remélem.

Egyébként ahogy a képen is látszik, beszereztem mindenféle csodaszert. Minden természetes és természetellenes bogyót, kapszulát, tablettát, levelet, aminek akárcsak egy kicsi köze is van a vashoz, a vas beépüléséhez, vagy a vérképzéshez.
Először gondolkoztam, hogy próbálkozom természetes módszerekkel, növényekkel és sok csalánt eszem majd és sok vastartalmú miegymást, de olyan súlyosnak érzem a tüneteim, hogy mire azokkal mennék valamire, lehet, hogy elpatkolnék valami egyéb szövődményben. Ráadásul hajlandó vagyok mindent bevenni, lenyelni, csak miharabb sportolhassak megint, hogy újra róhassam a futókilómétereket a kiskutyámmal, hogy tekerhessek a kis Mongoose drótparipámmal az alföldi falvakon át az ébredező nap fényében... Mit meg nem adnék most egy biciklitúráért!...

Szóval, maradnak ezek a furcsa szerek! Ezek lesznek elkövetkező hónapjaim desszertjei. Remek kilátások...

Lógás - 2010. január 20.

2010-01-20T19:16:00.003+01:00

Lógás
idő: 3 perc

Még a lógáshoz is gyengének érzem magam.
Alig bírok megmozdulni, de legalább ezt meg tudom csinálni. Lógtam is ma 3 percet és tényleg nagyon jó volt! Ha már más sporttevékenységre képtelen vagyok...

Futás - 2010. január 11.

2010-01-11T17:53:00.000+01:00

Futás

táv: 3 km
idő: 20 perc
seb: 6,67 perc/km

Ma ismét kimerészkedtem futni a tóhoz. Nem kellett volna.
Éreztem én már egy ideje, hogy minden sporttevékenység olyan nehézkesen megy, de csak általános gyengeségnek tudtam be a dolgot. Kicsit jobban odafigyelek az étkezésemre és majd szép lassan helyrejövök - gondoltam. Amúgy is télen mindig kevésbé aktív az ember, nem láttam ebben semmi furcsát, pedig kellett volna.

Már a tóig is futottam.
Lejt az út odáig, mégis nagyon kimerültem ezen az 500 méteren. Szép lassan, nyugodtan futottam tovább a tó körül. Az első kör még sikerült, bár nagyon nehezen. Csak vonszoltam magam, a lábaim alig akartak engedelmeskedni. El kezdtem szédülni, kezdtem homályosan látni és olyan érzésem volt, mintha a szemeim ki akarnának dülledni. Először még nem fogtam, hogy baj van, mert voltak mostanában ilyen tapasztalataim, de pár percen belül elmúltak.

Most azonban nem akart múlni.
Lüktetett a szemem veszettül. Aztán már az agyam is. Majd a szívem is olyan gyorsan kezdett verni, hogy az már fájt. Itt már éreztem, hogy ez nem normális, úgyhogy lassítottam, de már olyan lassan vánszorogtam, hogy még sétálni is gyorsabban szoktam. Még egy 70 év körüli bácsika is elszáguldott mellettem.
A következő percekben már a kezeim és a lábaim is remegtem, alig tudtam kontrollálni őket, a lábaim összeakadtak és egyre homályosabban láttam. Olyan érzésem volt, hogy minden akaraterőm ellenére is minden erőm elhagy, a lábaimból minden erő elszáll és nem bírom többet mozdítani. Végül tényleg nem bírtam.

Összeestem ott a tó parton a második körben.
Nem ájultam el, mert mindenre emlékszem. Egyszerűen csak nem volt több erő a lábaimban és összecsuklottam. Annyi erőm nem volt, hogy talpon maradjak. Felállni sem tudtam csak néhány perc múlva, bár legszívesebben inkább négykézláb mentem volna el hazáig, minthogy fel kelljen állnom. Alig bírtam hazavánszorogni és több órába telt, mire annyira össze tudtam szedni magam, hogy bármihez is kezdjek, vagy akár csak gondolkozzam.

Azt már tudtam, hogy ez nem edzettség kérdése volt, itt már valami komoly gond van.
Egyből az a gondolatom támadt a tünetek alapján, hogy oxigénhiány. De az mitől lehet? Hát vashiánytól. Vas hiányában nem szállít a vér elég oxigént az agyhoz, a szívhez, az izmokhoz. Ez elég logikusnak tűnt, úgyhogy az itthon fellelhető összes vaskészítményt előkotortam azóta és már be is kapkodtam néhányat.
A neten is utánanéztem a dolgoknak és eléggé beigazolódni látszik ez a gyanúm. Régebben is voltam már vashiányos, igaz, nem ennyire. Viszont annyira fájt a reggeli futásnál a szívem és az agyam is, hogy utánanéztem ennek is, hogy ez mi lehet. Azt találtam, hogy vashiánynál súlyosabb esetben a szív és az agy is maradandó károsodást szenvedhet.
Ettől aztán észhez tértem! Most kaptam egy új esélyt! Reggel akár ott is maradhattam volna. Annyira fájt és lüktetett a szívem, hogy akár meg is állhatott volna - szerintem. Nem vagyok orvos, de ez volt az érzésem.

Azt hiszem, ezek után most egy kis kényszerpihenő következik...

Lógás - 2010. január 10.

2010-01-10T19:13:00.002+01:00

Lógás
idő: 2 perc

Ma ismét lógtam.
Nagyon jól esett, teljesen "átmozgatott". :-)

Pilates - 2010. január 8.

2010-01-08T19:13:00.003+01:00

Pilates
idő: 35 perc
(has+kar blokk)

Belendültem. :-)
A tegnapi futás után ismét egy kis pilates. Előkaptam a dvd-ket és ma a hasra és karra összeállított gyakorlatokat tornáztam végig.
Nagyon szeretem a pilates hasizomgyakorlatait (meg a hasizom gyakorlatokat amúgy is kedvelem). Ugyan a dvd-n található gyakorlatok nagyon könnyűek, bár tény, hogy a hasizmaim a legerősebbek, régen nagyon sokat edzettem őket és egy kis odafigyeléssel megőrizhető az erejük.
Karizmaim viszont enyhe kifejezéssel is katasztrofális állapotban vannak. Már mindent kipróbáltam rájuk, már 10-12 kg-val bicepszeztem, de semmitől sem lett se erősebb, se vastagabb. Igen, vastagabb, mert iszonyú gizda a karom, már-már zavaróan vékony. Mégis ezek a karizom gyakorlatok sem kottyannak meg a dvd-ről.
Azt hiszem, nem sokra megyek ezekkel a dvd-re tornázásokkal. Erősödni sokat nem fogok tőle, de legalább addig is mozgok valamicskét és nem punnyadok.

Futás - 2010. január 7.

2010-01-07T16:47:00.006+01:00

Futás

táv: 3 km
idő: 21 perc
seb: 7 perc/km

Ma kimerészkedtem futni.
Ma volt az első nap idén (2-án kívül), hogy nem havazott, viszont minden jeges, latyakos és havas, de ez utóbbi mindenen túltesz.
Futni semerre sem lehet. Az utakon épp csak az autóknak van egy sáv eltakarítva, ha jön egy kocsi, félre kell állnom a térdig érő hóba, ami valljuk be: a futást egy kicsit hátráltatja.

Van itt a közelben egy tó (még sétálva is öt perc, ez látható a képen is), oda szoktam járni Bundás kutyusommal szaladgálni. Egyébként ez a falu futópályája, mert elég sokan idejárnak, ugyanis egy tó-kör pont egy km, így könnyű mérni a távot és a részidőket is. A terep is nagyon jól futható, nem betonozott és még kisebb emelkedőkkel és lejtőkkel is tarkított. Tényleg jó pálya.
Kivéve most. Bundást ma nem vittem, mert nem tudtam milyen a terep, de jobb is. Hát nem taposták ki már több százan előttem, az biztos, de néhány elvetemült futó nyoma azért látszott a hóban, most viszont nem találkoztam senkivel. Eléggé csúszott a pálya és nehezen lehetett haladni, úgyhogy futásnak nem igazán volt nevezhető, amit műveltem, de azért jól esett a mozgás.

Igaz, három km elég is volt.
Annyira fehér volt minden, hogy belekáprázott a szemem és úgy szédültem, hogy még a lábaim is összeakadtak. :-) Ráadásul nem bírtam valami jól. Tény, hogy régen edzettem, de azért ezt a 3 km-t elég kevésnek érzem magamhoz képest. Ennyit még tavaly tavasszal is lefutottam egyből több év kihagyás után. Na mindegy, lehet, hogy csak az ünnepi étkek és a furcsa időjárási körülmények fogtak vissza ennyire. Majd összeszedem magam tavaszra!

Lógás - 2010. január 6.

2010-01-06T19:12:00.005+01:00

Lógás

idő: 2 perc

Ma megint lógtam egyet.
Nagyon jól esett ismét, teljesen felfrissültem tőle.

Pilates - 2010. január 5.

2010-01-05T19:11:00.006+01:00

Pilates

idő: 44 perc
(kezdő+hát blokk)

Ugyan nem tudtam rávenni magam, hogy kimerészkedjem a hidegbe, hóba, fagyba egy kis futásra, de előástam a pilates dvd-ket a filmek alól és belevetettem magam az élvezetekbe.
Tényleg élvezem egyébként.

Kb. egy éve fedeztem fel a pilatest és nagyon tetszik ez a mozgásfajta: nyújt és erősít egyszerre és egyáltalán nem unalmas. Szerintem nagyon jó csinálni és valahogy olyan erősnek, nőiesnek és szépnek érzem magam tőle, akármilyen idétlenül is hangzik ez.
Többféle dvd-m is van, ezekről most egy kezdő blokkot csináltam végig, aztán egy külön a hát átmozgatására és erősítésére összeállított programot.
Egyébként nagyon könnyűek ezek a gyakorlatok.
No, nem a pilates, az igen is, elég nehéz és sok gyakorlást igényel, de azok, amik ezen a dvd-n vannak, azok nagyon egyszerűek, általában futás után levezetésképpen szoktam őket csinálni. Mindenesetre most néhány hónap kihagyás után már nem volt olyan egyszerű. Nem az erőnlétemmel volt gond, csak a kivitelezés ment kicsit nehezebben, mint szokott, ugyanis ilyen rövid idő alatt is annyira kötöttek lettek megint az izmaim, ízületeim, hogy alig bírtam megmozdulni.
A mozgás egyébként nagyon jólesett, csak be kéne vezetni ismét a strechinget legalább néhány napi rendszerességgel.

Pilates DVD-k

2010-01-05T17:58:00.006+01:00

Ezek a pilates dvd-im vannak itthon.
Van közte kezdő, középhaladó és haladó változat is, plusz Pilates 13 névre keresztelt kiadvány, ami 5 x kb 13 percnyi pilates programot tartalmaz blokkokra bontva. Van benne külön blokk a hasra, fenékre, karra, hátra és egy vegyes erősítő blokk is.
Megmondom őszintén többet vártam ezektől a dvd-ktől...

Tavaly az év folyamán itt a környékünkön jártam pilatesre egy fitnesz clubba.
Másfél órásak voltak az edzések és az aztán megizzasztott rendesen. Rengeteget fejlődtem az idő alatt. Az oktató megmutatta mindig a kezdőknek a gyakorlatok alapjait, könnyített változatait, aztán csinálta velünk a haladó gyakorlatokat. Persze lehetett volna mindig a könnyebb gyakorlatokat végeznem, de amikor az oktatón kívül még néhányan képesek megcsinálni egy lehetetlennek tűnő pózt, vagy feladatot, akkor nehogy már én ne azt csináljam!
Volt ott kihívás óráról órára és hihetetlen gyorsan fejlődtem. Néhány hónap után már olyan gyakorlatokat is meg tudtam csinálni, amiről sosem gondoltam volna. Olyan bordás hasizmom lett, hogy a radiátorok elpirultak szégyenükben, mikor megláttak. A hátamnak is fantasztikusan jót tett, szinte észrevétlenül vannak beépítve a gyakorlatokba a hátizomerősítések és a nyújtások is.

Nagyon megszerettem ezeken az órákon a pilatest!
Igaz, órák után alig bírtam hazabiciklizni, úgy kikészültem mindig, de éreztem, hogy nagyon hatásos, hogy mennyivel jobban érzem magam tőle, az órák változatosak voltak, a gyakorlatok pedig összetettek.
Sajnos a téli vizsgaidőszak előtt lejárt a bérletem és már nem vettem újat, így maradtak ezek a dvd-k, hogy ne essek ki a gyakorlatból, amíg újra visszatérek ezekre az órákra.

Az említett pilates órákhoz képest a dvd-n található gyakorlatok viszont nem sokat érnek.
Azok után nagyon könnyűek és hiába csináltam már végig az összes dvd-t, nem is változatosak. Sok gyakorlat ismétlődik bennük többször is, pedig nagyon, de nagyon sok pilates gyakorlat van, erre a dvd készítésénél lehetett volna figyelni. Hiszen, akinek megvan mind ebből a sorozatból, az valószínű szeretne új gyakorlatokat kapni, vagy legalább is nehezebb gyakorlatokat.
Még a haladó dvd-n is nagyjából ugyanazok a gyakorlatok találhatóak, csak kardió formában előadva, tehát folyamatosan végezve. Így tényleg nehezebb, de nem változatos és nem ismerhetjük meg belőle jobban a pilatest, mint a kezdő dvd-n.

Egyébként nem szeretném lebecsülni ezeket a dvd-ket, mert kezdőknek igenis fantasztikus lehet. Aki még sosem sportolt, vagy nem edz rendszeresen, annak ez is kihívás és annak nyújt elég fejlődési lehetőséget ez a néhány film. Ezt onnan tudom, hogy a férjemet is néha sikerül rávennem a kezdő blokk elvégzésre és bizony küszködik rendesen néhány gyakorlatnál. Szóval, tulajdonképpen jók a felvételek, csak nekem elég egyszerűek, de azért használom őket, amikor épp nem ide a helyi órákra járok.

Például futás után levezetésnek szoktam egy-egy blokkot elvégezni, vagy ha nincs más, akkor néhány dvd-t végigtornázok egymás után és úgy már lehet érezni a hatását.
Most pedig, hogy nagyon, de nagyon régen pilates-eztem már a tél folyamán, így az újra belerázódáshoz kitűnő lesz ezeket ismét végigcsinálni.

Lógás - 2010. január 4.

2010-01-04T19:10:00.014+01:00

Lógás

idő: 2 perc

Igen, lógás...
Ugyanis van nekem a gerincem karbantartására egy csudajó kis gépem.
Gravitációs keretnek hívják és így néz ki:

Furcsa kis szerkezet ez, de aki még nem látott ilyet, annak elárulom, hogy így kell használni:

Persze kutya nélkül jobb, ha nem nevettet közben. :-)

És hogy ez mire jó?
Nagyon sok mindenre! Többek között csodálatos módon nyújtja, tehermentesíti a gerincet és a hátizmokat is. A csigolyák az egész napi terhelés, ülés, cipekedés után természetes módon rendeződnek és felfrissülnek, tehermentesülnek és megpihenhetnek kicsit. Vérellátásuk is növekszik. Az én beteg gerincemnek ez csodaszer, de egészséges embernek (ha még van ilyen) is nagyon jó, hiszen tudjuk, hogy az egészséges gerinc a hosszú élet titka, úgyhogy nem árt legalább napi néhány percet szánni rá.
Ezen kívül a sok evéstől és üléstől túlterhelt belső szervek is felfrissülnek, rendeződnek.
Ugyanakkor nagyon jó pihentető és relaxációs póz ez az általam csak lógásnak hívott póz. A jógában és sok más keleti mozgásformában is nagy hangsúlyt kap a fejenállás nemcsak a relaxáció miatt, hanem az egészségre gyakorolt hatása miatt is, ugyanis a fordított testhelyzet minden, de minden egészségügyi problémára gyógyír lehet, egész egyszerűen azért, mert az agy vérellátása növekszik és minden szerv és mirigy irányítása, központja ott van, ezáltal fokozódik az összes szervünk anyagcseréje, munkája, könnyebben tudnak dolgozni, regenerálódni. Javul ezáltal a hallás, a látás, a szaglás, de még az arcbőrünk is szépen kisimul, csökkennek a ráncok. Nagyon hosszan lehetne erről írni, hiszen tényleg nagyon sok mindenre jó, de egyenlőre legyen elég ennyi.
A lényeg, hogy a keletiek úgy tartják, hogy fordított testhelyzetben nem múlik az idő felettünk, vagyis amíg fejjel lefelé pihenünk megállnak az öregedési folyamatok. Már ez is elég elgondolkoztató.

Éppen a felfrissítő, vérkeringést fokozó és az egész testet "átmozgató" hatása miatt szoktam az edzéseimmel egy sorban vezetni a lógással töltött perceimet, hiszen ez is hozzátartozik a mindennapjaimhoz.
Miután a gerincemet egy-egy jóleső futással, bringázással terhelem, felüdülés a hátamnak néhány perc ezen a csodaszeren. Tény, hogy nem volt olcsó gép (pedig az enyém a képen látható legolcsóbb változat), de miután egy hétig jobbra-balra fetrengtem a hátfájástól és nem bírtam felkelni, beruháztunk rá. Már az első használat után jót tett és azóta is nagy becsben tartom. Azt hiszem, ha kétszer ennyibe került volna, akkor is megérte volna.

2010-es Szigetfutás rajtszám

2010-01-03T21:17:00.004+01:00

Ez ám a meglepetés!
Karácsonyra többek között ezt kaptam a szüleimtől:

Bizony, ez egy egész évre szóló rajtszám a Szigetfutás minden hónap első szombatján megrendezésre kerülő futásaira! :-)

Sajnos, évekig ki kellett hagynom ezt a rendezvényt is, mint azt összes többi futást (ennek miértjéről majd később mesélek), de tavaly augusztusban ismét ott lehettem, ismét lefuthattam a szigetkört és nagyon jól esett.
Ráadásul úgy látom, nincs megállás: szüleim jóvoltából most már idén is ott kell lennem minden futáson! :-)

Túrázás (BUÉK 20 teljesítménytúra) - 2010. január 2.

2010-01-02T17:48:00.004+01:00

BUÉK 20 teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 19,512 km
Szintkülönbség: 847 m
Szintidő: 6 óra
Teljesített idő: 4 óra 20 perc

Ez a túra egyből az "MVTE érem" első túrája.

Ma csak édesapámmal vágtunk neki az új év első teljesítménytúrájának. Január eleje lévén hűvös, ugyanakkor csodaszép időnk volt. Ezt mások is így gondolhatták, mert rengeteg résztvevő volt a mai túrán.
Szinte a nevezés megkezdésével egy időben már ott is voltunk a rajtnál Hűvösvölgyben, mégis csak 88-nak sikerült neveznem. Tényleg sokan voltunk.
Átvettük az itinert, az ajándék csokis croissant és narancslevet, amiket egyből apu táskájába rejtettem, majd a hűvösvölgyi parkolón átszelve nekivágtunk a Hármashatár-hegynek.
Jó kis év eleji bemelegítő túra ez: egyből a túra első négy km-e 350 métert emelkedik! A tüdőm, a szívem, de még a gyomrom sem volt már a helyén, mire elértük a Hármashatár-hegy gerincén az első ellenőrzőpontot (továbbiakban ep.). Míg édesapám pecsételtette az itinereket, addig én napfelkeltét fényképeztem:

Úgy látszik mégiscsak érdemes volt ide felmászni!
Tényleg nagyon szép kilátás nyílt a hajnali januári nap fényében fürdő városra, de sokáig nem gyönyörködhettem benne, mert édesapám már sürgetett, hogy menjünk tovább. Ezek szerint a rendezők gyorsabban pecsételnek, mint ahogy én fényképezek.

Utunkat folytatva a hegy másik oldalán ereszkedtünk lefelé, miközben képünkbe sütött a napocska, de nagyon élveztük. Olyan megnyugtató volt ez a napfény a téli, kopasz erdőben.
Amennyit másztunk felfelé az előbb, most annyit mentünk lefelé, míg kényelmes sétával el nem értük a húsvét hétfői TOJÁS túrákról jól ismert Árpád kilátót:

A kilátás a kilátóból (egy lézerkarddal kettészelve):

Furcsa volt ilyen fordított menetben teljesíteni ezt a szakaszt, így még sosem jártam erre, ezért még az Apáthy-sziklánál, a második ep-nél is csodálkoztam, hogy a másik irányból közelítjük meg ezeket az ismerős helyeket. Még egy kis ereszkedésben részünk lehetett a volt Hárs-hegyi campingig, majd ismét kaptattunk felfelé a harmadik ep-n át egészen a Nagy-Hárs-hegyig, a negyedik ep-ig. Most már tudom, miért Nagy-Hárs-hegy! Nekem most főleg nagy volt, meg a fejem is, mert elég nehezen másztam fel ide. Nem ment valami jól a túrának ez a fele. Szédültem, nyomott a fejem, alig láttam, nehezen kaptam levegőt, úgyhogy annyira szenvedtem, hogy a túra ezen részeire nem is igazán emlékszem. Csak ennyi maradt meg belőle:

Ez is csak azért, mert a nagy fuldoklásban a kaptató közepén egyszer felnéztem és ezt láttam. Nagyon tetszett, hogy a kietlen, kopár erdő mégiscsak zöld valamennyire, ahogy a borostyán befutja a fák törzseit.
Mire felocsúdtam, már az utolsó ep-nél jártunk, azt is csak azért vettem észre, mert a rendezők szaloncukorral kínáltak a Nagy-réten. Szerencsére ez nem azért nagy, mint az előző hegy. Ez tényleg nagy, de nem magas. Természetesen a szaloncukrok is apunál landoltak, én nem eszem ilyesmit, de azért kedves figyelmesség volt a szervezőktől, hogy a cél előtti utolsó km-en már szaloncukorral fordulhattunk a célegyenesbe.
A cél is Hűvösvölgyben volt, ahonnan indultunk, annyi különbséggel, hogy már virslivel, mustárral, kenyérrel várták a megfáradt túrázókat. No hát engem várhattak, mert igazán megfáradtam, de a virsli sem nyerő nálam, úgyhogy ez is ment apunak.
Íme, falánk édesapám széles vigyorral, ugyanis az egész túra alatt kettőnk helyett ette a kapott ajándékokat:

Igaz, apu nem virslikről álmodozott, hanem már az utolsó kilométereken valami gulyást emlegetett, hogy ő úgy tudja, egy jó kis gulyás lesz a célban. Már teljesen rákészült.
Ennek ellenére benyomott négy virslit, jóízűen megette, majd meg is jegyezte:
"- Jobb is, hogy nem a gulyásból kértem, az nem nézett ki valami jól."
Nem igazán értettem miről beszél, hiszen nem létesítettek reggel óta ipari konyhát a gyermekvasút jegypénztárából, hogy ennyi minden lett volna ott. Én bizony tényleg nem láttam gulyást sehol, csak virslit. Rá is kérdeztem, hogy hol látott gulyást, mire kiderült, hogy egy nagy fekete üstre gondol a virslik közelében valami gyanús lével. Így már mindjárt emlékeztem én is:
"- Tényleg jó, hogy abból nem kértél, az ugyanis a virslik főzővize volt!" - világosítottam fel aput, mire meg is nyugodott, hogy akkor nem maradt le semmiről.

A túra útvonala, az ep-ken gyűjtött pecsétekkel és az oklevél a kitűzőkkel:

Tényleg nagyon elfáradtam, a végén már alig vonszoltam magam, nagyon nehezen mozdult a lábam. Tény, hogy nagyon régen edzettem már. Lehet, hogy jövő héttől újra neki kéne állni a futásnak...

Amiről ez a blog szól...

2010-01-01T13:13:00.002+01:00

Mióta az eszemet tudom, szeretek sportolni.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal, hosszabb betegségekkel tarkítva teszem is ezt kb 10 éve, de bármi érjen is, mindig lehet folytatni, vagy éppen újrakezdeni.
A tavalyi évem szintén az újrakezdésről szólt, egy nagyon hosszú kényszerpihenő után újra futhattam, ezért úgy gondoltam történetemet, kalandjaimat mintegy edzésnaplóként blogban is megírom. Lesz itt elsősorban futás, túrázás, de biciklitúrák és úszások is előfordulhatnak, emellett pedig pilates-sel és streching-gel vészelem át a hűvösebb évszakokat, ha az embernek nincs kedve térdig érő hóban futni, vagy épp jégen biciklizni.

Leszögezem, sosem voltam sportegyesület tagja, sosem edzettem megszabott keretek közt. A sport hobbi volt és az is marad, úgyhogy teljesen amatőr vagyok, csak a sport szeretete és a lelkesedés az, ami visz előre és hajt egy-egy futóversenyre, teljesítménytúrára, vagy akár szervezett bringázásra, Öböl-és Balatonátúszásra.

Terveim szerint az edzések mellett tapasztalataimat, élményeimet, kérdéseimet, problémáimat is leírom akár felszerelésekkel, edzésekkel vagy akár versenyekkel, táplálkozással kapcsolatban is mindezt persze teljesen amatőr szinten, de annál nagyobb lelkesedéssel.