Szerettem volna mindenféle remek élményemet megosztani veletek a sportról. Hogy mennyi örömet képes adni egy jó futás, hogy mennyi csodával gazdagít egy-egy bicajozás, hogy milyen fantasztikus és ösztönző tud lenni egy-egy közös edzés, vagy sportrendezvény ismeretlen ismerősökkel. Örömfutásokat szerettem volna lejegyezni ide, nem pedig lógásokat. Szigetfutásokról szerettem volna írni tavaszi széllel, esővel, napsütéssel. Ehelyett nemcsak a februárit, de elég valószínű, hogy a márciusi Szigetfutást is ki kell hagynom, miközben a polcon belepi a por a rajtszámom. :-(
Szerettem volna írni arról, hogy én hogyan csinálom, hogyan, hol és mennyit edzek, hogy milyen kevés profi szerkóval is lehet komolyan sportolni, ha van lelkesedés. Szerettem volna írni nektek a sport és az egészség kapcsolatáról, a sport testi-lelki hatásairól, az én sporttörténetemről. Mert van erről mit írni. Hosszú és rögös út volt, amíg eljuthattam idáig, hogy... hogy megint itt tespedek a négy fal között és sportmegvonási tüneteim között már szerepel az is, hogy legszívesebben a falat kaparnám kínomban. Mert hiába érzem a lendületet és lelkesedést magamban, ha a mosdóig nem tudok elmenni úgy, hogy ne kapaszkodjak meg minden ajtófélfában.
Nagyon megvisel ez a dolog.
Nem az, hogy állandóan szédülök, állandóan lázas vagyok és szüntelenül remeg kezem-lábam. Ezt el lehet viselni, sőt, meg is lehet szokni. Azt nehéz elviselni, hogy az egészséges táplálkozás és a sport híveként most itt tartok és nem tudok segíteni magamon. Nem tudok mit tenni. Az ételnek, aminek táplálónak, könnyűnek és éltetőnek kéne lennie, most lehúz. Bármit eszem, rosszabbul vagyok, mert az emésztés még azt a kevéske vért is elvonja az agyamból és a végtagjaimból, ami ott van. Borzasztóan érzem magam minden evés után, akármilyen egyszerűt eszem is. Már enni sem merek.
Annyi energiám volt, mióta vega lettem, most pedig a kezem alig bírom felemelni. Evés után szinte megmozdítani sem tudom. Van, hogy még a beszéd is nehezemre esik. Ez nem állapot. De nem ez az állandó testi kínlódás visel meg, hanem hogy ezt lelkileg nem tudom feldolgozni.
Én, aki világéletemben sportoltam, most még menni sem tudok. Legalább menni tudnék. Legalább sétálgatni tudnék ott, ahol futni szoktam, de az sem megy.
Ez a helyzet pedig egyenes arányos az evéssel.
Érdekes kapcsolat van a sport és az evés között - legalább is nálam. Ha rendszeresen sportolok, rá sem bírok nézni az egészségtelen ételekre, még az édességekre sem. Most pedig le sem tudom venni a szemem róluk. Mindent megeszek, ami az utamba kerül (persze csak azt, ami a vegánságomba belefér). Szépen ki is gömbölyödtem: 5 kg-t szedtem fel az utóbb néhány hónap vergődésében. Ez pedig még jobban megvisel, mert így nem igazán érzem jól magam. Ördögi kör ez...
De hogyan jutottam idáig?
Így visszaemlékezve már augusztusban voltak tüneteim. Persze elég enyhék, úgyhogy csak azt hittem, hogy túledzettség, vagy egy kis vitaminhiány. El kezdtem vitaminokat szedni és hosszabb pihenőket tartottam a sportban. Igyekeztem figyelni a táplálkozásomra is, hogy ne egyek semmi olyat, amit nem kéne, hogy miharabb regenerálódjak.
A mindennapi életben nem is voltak tüneteim, csak a futás és a pilates kezdett egyre nehezebben menni és nem esett jól. A szokásos emelkedőkön egyre nehezebben ment fel a bicikli és egyre többször lett izomlázam, pedig nem szokott. Persze a vashiánytól lehet ez is, hiszen terhelés közben nem jut elegendő oxigén az izmokba. Éppen ezért nem erőltetek most semmiféle mozgást, mert nemcsak erőm nincs hozzá, de felesleges is így edzeni.
Természetesen hamarabb is észbe kaphattam volna, hogy ez vashiány, de a tünetek alapján, nem gondoltam rá, míg oxigénhiányos állapotban össze nem estem a tónál. Most már mindegy!
Sokan okolják emiatt a táplálkozásomat.
Még a doki is ezt említette, hogy bizony a vega táplálkozás!... Persze, könnyű ezzel példálozni, de érdekes módon, jó néhány évvel ezelőtt, amikor még húst ettem hússal az otthoni koszton, akkor is vashiányos voltam. Na, most akkor mi van? Egyébként pedig a környezetemben is a legtöbb nő vashiányos (persze enyhébb formában) és egyikük sem vegetáriánus. Semmi összefüggést nem látok tehát a két téma között, állítom, hogy ezt csak a nagy húsevők és vega-ellenzők találták ki. :-)
És hogy ez meddig tart?
Sokáig. A vas nehezen épül be, azon belül is vashiány esetén kiürülnek a szervezet vasraktárai és a vaspótlás megkezdésével először ezek töltődnek fel. Ez jó néhány hónap és addig semmiféle javulás nem érzékelhető. Amikor a szervezet feltöltötte ezeket a raktárakat, akkor kezdődik csak meg a javulás. Nem tudom, mennyire voltam kiürülve, de még biztosan van néhány hónapom, mire bármi is történik.
Mindenesetre az elmúlt hónapban már több tonnányi vasat nyeltem le, lassan mágnesezhető leszek.
Nos, itt tartok.
Próbálok nem keseregni és előre nézni, de a futások még elég kilátástalannak tűnnek. Azt hiszem, a tavasz hamarabb fog érkezni, mint ahogy a vasraktáraim megtelnek. Közben pedig szépen gömbölyödöm a kínomban evéstől.
A legtöbb, amit tenni tudok, hogy csendben álmodozom a legutóbbi futásaimról...
Amikor még jólesett a mozgás. Amikor még Bundással megállás nélkül róttuk a köröket a tó parton, miközben a felkelő nap fénye meg-megcsillant a víz tükrén. Futás után kutyusomat mindig beengedtem még pancsolni egy kicsit a tóba, ez a futás megkoronázása volt számára, úgyhogy legtöbbször boldogan, kellemesen elfáradva baktattunk haza, ahol már vártak a délelőtti gyümölcsök: dinnye, banán, alma. Mindig együtt csemegéztünk belőle, ugyanis Bundás is nagyon szeret mindenféle gyümölcsöt (és zöldséget is).
Egy-egy ilyen futás alkalmával 6-7 km-eket futottunk, de volt, hogy olyan könnyen ment, hogy 8-at is lenyomtunk. Kiskutyám is egyre jobban bírta.
Szeptember közepén ráadásul egy csodás esemény történt: több év kihagyás után először vehettem részt ismét futóversenyen, a BSI éjszakai futóversenyén. Az idő is remek volt és a futás is nagyon jól esett, jó tempóban sikerült teljesítenem a 6,5 km-t.
Ugyan a szüeim nagyon aggódtak értem, nehogy bármi bajom legyen a tömegben. Édesanyám először nem is akart elengedni, végül belátta, hogy nem tud tartóztatni: annyira belelkesedem egy-egy ilyen futórendezvénytől.
Viszont édesapám nem engedett egyedül futni. Javasolta, hogy fussunk együtt. Hiába mondtam, hogy én nem tudom az ő tempóját futni, nekem az túl gyors, ha meg ő marad velem, akkor hozzá szeretnék majd igazodni és nem a saját tempómat fogom futni, amitől hamar kiterülök. Hajthatatlan volt, úgyhogy végig mögöttem futott, a nyomomban haladt és szemmel tartott nehogy valami bajom legyen.
Nem lett, nagyon kellemes és felemelő futás volt, ezután viszont szép lassan kezdtem leépülni; októberben, novemberben már az 5 km lefutása is nehezen ment.
Ennek ellenére bevállaltam a novemberi 6É futást
Annyira jól összejött minden, hogy el tudjunk menni, édesapám is régóta szeretett volna bevállalni egy ilyen éjszakai villamosozást, úgyhogy mentünk. A kellemes tempónak köszönhetően minden gond nélkül sikerült is teljesítenem a 8,6 km-t. A fenti kép a célba érkezéskor készült. Jómagam is ott feszítek a hátsó sorban és jobbról a második vigyorgó képű volnék én. De jó is volt!
Ezután még próbálkoztam néhány kör futással november második felében, de akkor már olyan kínszenvedés volt a futás, hogy 3 km után úgy éreztem, hogy megszakadok belé, ha még egy lépést meg kell tennem, így nem erőltettem. Ugyan semmiféle tünetem nem volt, egyszerűen csak nem ment a dolog - Bundás hiába húzott. Pont ezért nem is gondoltam vashiányra. Úgy voltam vele, hogy majd tavaszra összeszedem magam és újra megy majd minden, mint a karikacsapás.
Jelenleg 10 km-ről álmodozom...
Jó pár évvel ezelőtt egy szép őszi napon már sikerült egy 10 km-es versenyt teljesítenem, ami után néhány év kényszerpihenő következett, így nem tudtam folytatni. Csak úgy, mint most...
Talán áprilisban, májusban újra szaladgálhatunk Bundással, miközben az ébredező fák lombjai vígan hajladoznak majd a tó felett a friss tavaszi szellőben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése