2012. február 4., szombat

Havas hosszú futás a Margitszigeten - 2012. február 4.

Futás
táv: 10,7 km
idő: 1:12:56
seb: 8,8 km/h
tempó: 6:48 p/km
útvonal: sík rekortán (Margitsziget-kör)
cipő: Saucony

Margitsziget - a belső út

Egész héten rendkívüli időjárási helyzetről szóltak a hírek.
Rémséges hideget és hatalmas havat ígértek és figyelmeztették a jónépet, hogy aki csak teheti, halmozzon fel otthon élelmiszert, mert nem lesz ennivaló a boltokban. Az emberek megfogadták a tanácsot, mert az Auchan már csütörtökön ki volt fosztva a pékáruk terén. Teljesen megbolondult mindenki, miközben csak egy kis hideg volt a héten, még futkosni is lehetett.

Tegnap viszont tényleg őrült hideg volt és még hidegebbet mondtak, meg havat, pedig én már hetek óta a mai Szigetfutásra készültem lelkiekben, hogy életemben először futok két kört a Margitszigeten. A tegnapi extrém hidegben azonban lemondtam erről és bánatomban, hogy ma nem futhatok a terv szerint, magasról tojva a harcosok étrendjére, egész nap csak ettem.
Reménykedtem azért, hogy talán mégiscsak megérkezik a hó, mert akkor már nem lenne olyan őrült hideg, olyankor jó futni és akkor mégis megpróbálhatnám ezt a szigeti kőrözést.

Hó persze nem jött, viszont estére érezhetően enyhült a hőmérséklet.
Meg is beszéltük édesapámmal, hogy ő mindenképp menne, úgyhogy akkor én is csatlakozom hozzá, aztán lesz, ami lesz. A legnagyobb hidegre készülve bepakoltam arcmaszkot, mindenféle kendőt, alsónadrágokat a melegítő alá, hogy ne érjen meglepetés. A vonatnak is utánanéztem még előző este a neten, de ott is ezt találtam:


Nem túl biztató.
Azért ma reggel nekiindultunk és egész kellemes volt a hőmérséklet. Nem volt olyan szörnyen hideg, mint a héten. Ilyen időben egy kört biztosan le tudok futni, aztán majd meglátjuk mi lesz. Erőltetni nem kell semmit, nehogy a hidegben sérülés legyen a vége.
A Margitszigetre érve hó még mindig nem esett, teljesen száraz volt minden, nem is értettem, hogy mit kell az időjárásból ekkora cécót csinálni, nincs semmiféle rendkívüli helyzet, -7 fok volt hó nélkül és ennyi. Átlagos, kellemes februári hőmérséklet.

Az állatkák is vígan válogattak a sportuszodánál kirakott etetőkből:

Szalonnázik a harkály
Közeledik egy mókus is

Ilyen egy mókus reggeli

A tervek szerint a Szigetfutásra most nem neveztem.
Sok túra esik majd az év többi hónapjának első szombatjára, úgyhogy sok futásra nem tudnék eljönni, de majd futok a teljesítménytúrákon, ha meg mégis ráérek, akkor kijövök én is édesapámmal és csak úgy futok egy jót.
Így készültem ma is. Kiszámoltuk, hogy nagyjából mennyivel hamarabb induljak el, hogy a második körömet majd valamennyire apuval együtt fussam, mert ő ugye a Szigetfutás szerinti indulási ideje alapján indul majd.

Aztán megtörtént amire vártunk.
Miközben öltözködtem, készülődtem az uszoda előcsarnokában, el kezdett szállingózni a hó. Mire teljesen elkészültem, már szakadt a hó és egy-egy széllökés során vízszintesen esett. Remek futóidő.
Közben láttam, hogy mellettünk a padon egy nő nagyon figyel minket és mikor egyértelművé vált számára, hogy bizony futáshoz készülődünk, nem bírta tovább szó nélkül:
"- Elnézést, maguk tényleg futni fognak?"
"- Hát persze. Remek idő van, sokkal jobb, mint eddig a héten." - válaszoltam.
"- De esik a hó." - csodálkozott.
"- Igen, esik végre, erre vártam egész héten. Én csak akkor futok, amikor jól esik."
Még hüledezett egy kicsit, látszott, hogy nem tudja feldolgozni a történteket.

Édesanyám is elkísért minket, ilyenkor ő vigyáz a cuccainkra az usziban. Az évek során már ő is megedződött. Évekig hallgattuk ilyenkor, hogy "Ti nem vagytok normálisak", meg hogy "Tönkreteszitek magatokat", meg "Miért nem tudtok ilyen időben megülni a feneketeken?"...stb., most pedig nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: "Ne nézz fel futás közben, mert szemedbe vág a hó és vigyázz, hogy el ne csússz. Zsebkendőt is megvan?"
Már meg sem próbált lebeszélni róla, hogy ebben a hóviharban őrültködjek odakint.

Rövid bemelegítés és elindultam.
Tényleg nagyon zuhogott a hó, néhány perc alatt az egész futópálya porcukros volt, de szerencsére nem csúszott. Az uszodától a Margit hídig egész kellemesen futottam, de utána a pesti oldalon már tényleg ítéletidő tombolt. Durván fújt a szél, a hópelyhek az arcomba vágtak. Tényleg nem tudtam felnézni sem, de a hóban, ködben amúgy sem láttam semmit. Csak futottam, küzdöttem az elemekkel, de nem láttam előre semmit. Futók nem nagyon voltak most a pályán, de a szerelmespárok is hiányoztak a padokról. Még sosem láttam ennyire kihaltnak a szigetet.

Lassan teltek a km-ek, alig akart jönni az állatkert, ahol épp a gondozók a gólyákat etették. Furcsa látvány hóesésben ennyit gólyát látni. Szegények, nem épp nekik kedvez az időjárás.
Aztán alig akart jönni a többi rész, úgy éreztem, szörnyen lassan és nehezen haladok, pedig mire a hotelhoz értem, már kirajzolódott a ködben az Árpád híd alakja, de akkora szélvihar volt ezen a részen, hogy alig bírtam lépni. Vágott a jeges hó, már fájt a homlokom, az arcom tőle. Erősen elgondolkoztam, hogy akarom-e ezt a részt még egyszer, vagy ilyen időben megelégszem inkább egy körrel.

Megváltás volt ezek után az Árpád híd előtti fordító.
22 percnél fordultam és bár a budai oldalon sem volt jobb idő, valahogy nem volt annyira viharos, csak a hó esett rendületlenül. A futópályán a km jelzéseket már nem is lehetett látni, sőt a futópályát sem, csak emlékezetből mentem, hogy ott az aszfalt út mellett kell lennie. Már nem csak porcukros volt az út, már ropogott a lábam alatt a friss hó és így vihar nélkül egész fílinges volt. Tetszett. Tetszett, hogy a sok-sok futó közül, akik ilyenkor itt szoktak keringeni, most ahhoz az elithez tartozom, akik ilyen időben is idemerészkedtek.

Ezen az oldalon sem haladtam túl gyorsan, de élveztem a hóesést, a látványt és a futást.
Végül 36:40-es idővel értem vissza az uszodához, ami elég rossz eredmény, bár az időjárásra való tekintettel akár jónak is mondható. Édesapám már ott melegített és mondta is, hogy két perc múlva indul, úgyhogy majd utolér. Néhány szóban felvázoltam neki a sziget túloldalának időjárását, hogy készüljön fel rá.

Most már nem mentem a Margit hídig sem olyan lazán, mint az első körben. A Margitszigeten még egy méterrel sem futottam sosem többet egy körnél, úgyhogy ez most új helyzet volt.
Ismét ráfordultam a pesti oldalra, de most valahogy nem vágott annyira a szél. Lehet, hogy már megszoktam, de most néhány gyalogos is sétálgatott ezen az oldalon, persze nem a futópálya melletti járdán, hanem kivétel nélkül a futópálya tetszik mindenkinek, aztán lehet őket kerülgetni. Bicikliúton ilyenkor rájuk szoktam dudálni, nagyon idegesít.

Előkerült néhány futó is.
Mellettem is elfutottak néhányan, meg szembe is futottak bebugyolált futók, kivétel nélkül mindegyik szuper futódzsekiben és szűk, téli futónaciban, csak én nyomattam ilyen időben sufnituning szerkóban: melegítőnaci, joggingfelső és még egy rendes sapim sincs, csak fejpántban kóricáltam. Kicsit slampos voltam így a többi 'jól öltözött' futó között. Még édesapám is megjegyezte, hogy elég nyáriasan öltöztem, de kérem, ez nem nyárias, csak nem épp téli futásra tervezett hiperszuper öltözet. Szerencsére azon kívül, hogy furán néztem ki a lógó melegítőmben, más gond nem volt, mert nem fáztam, a szél nem fújt keresztül a göncömön, csak az ábrázatomat mardosták a viharos hószilánkok.

Végtelenül lassan telt megint ez az oldal.
Végig azt vártam, hogy édesapám mikor fog utolérni, illetve éreztem a hidegben a bal térdemet is. Szerintem nem szereti ezt a hideget, mert már a héten is éreztem, hogy kicsit fáj néhány km után, pedig most jól bekentem melegítőkrémmel is. Nem nyögök a fájdalomtól, annyira nem fáj, inkább csak aggódom kicsit, mert nagyon féltem a térdem: ha annak vmi baja lesz, akkor nagy gáz van. Annyira érzékeny terület és annyira nehezen tudják orvosok is újra futóképes állapotba hozni. Szóval, nem szerettem volna tovább erőltetni a térdem, nehogy valami baja legyen, de néhány km-rel a cél előtt sem szerettem volna feladni.

Eszembe jutott a ChiFutás könyvem.
Ugyan még mindig nem olvastam végig, de annyit már megértettem belőle, hogy helyes futótechnikával futva semminek sem szabadna fájni, mert nem jut terhelés a lábra. Eszembe jutott az a hámozós lépés és hogy megfelelő technikával a láb csak támaszt, de nem erőlködik, nem terhelődik. Gyorsan megpróbáltam megigazítani magam, a tartásom, a lábaim, de ezzel a hámozós lépéssel vannak gondjaim, mert valahogy mindig átmegyek olyan fura, pattogó lépésbe, ha ilyen módon emelgetni kell a lábaim. Most viszont ráéreztem, hogy mit is ért alatta a szerző. Ugyan a sarkaim nem emeltem annyira, de a lépések jól sikerültek. Kicsit előredőlve tök jól haladtam, tényleg kevésbé volt megerőltető és azonnal elmúlt a térdfájásom is. Végre ráéreztem, hogy mi is van, de ez most csak azért sikerült, mert a hóban kicsit csúszott az út és sikerült megfelelően kihúznom a lábaim magam alól, de egy sima, száraz aszfalton nem tudok így futni. Vagy majd belejövök?

Végre elértem ismét az Árpád hidat.
Kicsit lelassulva, kicsit elbambulva (elfelejtettem kanyarodni, futottam egyenesen le a futópályáról :-) ) fordultam rá a budai oldalra. Éreztem, hogy már eléggé fáradt vagyok, szét van esve a mozgásom és jól esne most már az uszodánál lenni, de megint kellemes, enyhe hóesés volt a szigetnek ezen a felén, úgyhogy hamar összeszedtem magam, a ChiFutás szerint rendeztem ismét a mozgásom és éreztem, hogy így könnyebb és gyorsabban haladok és egyáltalán nem érzem, hogy már a 9. km-t taposom.

Közben édesapám is utolért, váltottunk pár szót, de mondta, hogy ő most nem siet, sok ideje van még, mert nem akar olyan sokat javítani a januári eredményéhez képest, csak utánam szaladt ennyire. Úgyhogy otthagytam és a végét kicsit meghúzva, begyorsítottam még az uszoda előtt, aztán nekem vágtának tűnő, a valóságban szerintem csak gyors vonszolásnak látszó módon behúztam magam a célba.

Addigra már így nézett ki a futópálya:

Az uszoda mellett
Uszoda után a Margit-híd felé

Besétáltam az usziba, de nem is voltam annyira fáradt, mint gondoltam. Simán mentem, nem rogytam össze, nem volt semmi bajom, nem fájt semmim, csak mikor az uszoda előterének tükreiben megláttam magam, akkor nevettem egy jót: mivel nem sapi, hanem csak fejpánt volt rajtam, a fejem nem pántos részein egy kemény jégsapka képződött a hajamon a hóviharban. Nagyon jól néztem ki. ;-)

10,7 km, 1:12:56 tehát életem eddigi leghosszabb futása... Mert megérdemlem.

Részeredmények:
1. kör
táv: 5,35 km
idő: 36:40
tempó: 6:51 p/km

2. kör
táv: 5,35 km
idő: 36:16
tempó: 6:46 p/km
Eddig 10 km volt a leghosszabb táv, amit valaha egyszerre futottam.
Az edzéseim 9,6 km-ek voltak még fénykoromban, középiskolás koromban és 10 km-t futottam versenyen 2001 őszén egy női futóversenyen még a sérvem előtt. Az volt az utolsó futásom a gerincem sérülése előtte, azóta nem tudtam ennyit futni sosem és most 10 év elteltével nem csak hogy sikerült, de még túl is szárnyaltam. Annyira, de annyira boldog vagyok!

Édesanyámmal hazafelé a buszmegállóban
Esti hólapátolás Bundással

1 megjegyzés:

Winnie írta...

Hahó,

remélem csak a blogot pihenteted, s nem az edzést. :) Idetévedtem 1 év után újra, és bepótoltam a lemaradást. Még mindig inspiráló tudsz lenni, és érdekes. Folytasd, ha lehet. :)

Szép napot,
Winniee

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails