Hosszú az út...

Zajlik ám az élet: újabb orvos, újabb vizsgálatok.

(Nem szeretnék untatni senkit az egészségügyi problémáimmal, de azt hiszem meg kell osztanom ezeket is, mert szorosan hozzá tartozik, ahhoz, hogy miért nem kilométerekről és hihetetlen csúcsteljesítményekről számolok be most itt a blogon.)

A múltkori radiológiai vizsgálat után most a gasztroenterológia következett.
Szerdán voltam a doktornőnél, aki, mint említettem szintén vegetáriánus. Először furcsán nézett, hogy tejtermékeket sem fogyasztok, de átbeszéltük, hogy akkor miket eszem, miből fedezem a fehérjét és végül azt mondta, hogy ez így teljesen rendben van, ezzel nincs gond.


Átbeszéltük a tüneteimet, megvizsgált, megnyomkodta a hasam és megnézte az eddigi leleteimet is. Na, ennél a résznél estem hanyatt majdnem! Ugyanis ránézett a januári vérvétel leletemre és azonnal kérdezte, hogy miért csak most jövök ide, ha már akkor ilyen rosszul voltam. Mondtam is, hogy enyhe vashiánnyal küldtek haza akkor, úgyhogy eszem ágában sem volt gasztroenterológushoz menni. Ráadásul akkor még ezt a szót sem ismertem (kimondani pedig azóta sem tudom :-).
Majd a doktornő mélyen a szemembe nézett és mint akivel éppen a rákszűrés vizsgálat utáni pozitív eredményt közlik, úgy mondta:
"- Ez nem vashiány!... Nem fogod megúszni a vastagbéltükrözést, muszáj lesz azonnal elvégezni ezt a vizsgálatot!"
Hűha, bevallom, megijedtem egy kicsit. Nem csak a vizsgálattól, de ahogy mondta, az megrémisztett. Kiderült ugyanis, hogy a leleten néhány adat helyes értéke miatt nem lehet vashiányról beszélni, ez ugyanis valamilyen bélrendszeri probléma tipikus vérképe, amit állítólag minden orvosnak fel kéne ismernie és nem "csak enyhe vashiány"-legyintéssel továbbküldenie a futószalagon. Ehhez képest ez a doktornő volt a negyedik orvos, aki látta ezt a leletet és ő volt az első, aki felismerte, hogy ez nem vashiány. Egyből azt mondta, hogy álljak le minden vitaminkészítmény szedésével és ne szedjek több vasat sem, mert semmi probléma nincs a vasammal.

Ez teljesen megrendítő információ volt számomra.
Egyrészt örültem neki, mert akkor nincs semmi gond az étkezésemmel és újból nyilvánvalóvá válik, hogy vegánként sem kell tartani a vashiánytól. Másrészt megijedtem kicsit, mert a vashiányra bekapok néhány vaskészítményt és elmúlik, de ez az új felállás, hogy valami komolyabb bajom is lehet, ez már nem olyan szívderítő gondolat.

A vége az lett, hogy hó végére előjegyzett vastagbéltükrözésre, addig pedig ismételten el kell mennem egy vérvételre, mert a vizsgálathoz szükséges még néhány érték ismerete és egy friss lelet. Illetve előrebocsátotta addig is, hogy ne egyek tejtermékeket ill. teljes kiőrlésű dolgokat sem és kerüljem az erős fizikai igénybevételt, inkább pihenjek sokat, hogyha tehetem, ne terheljem a szervezetem még a sporttal is. Ugyanis ő már gyanakszik valamire, de nekem még nem mondott semmit, majd a tükrözéses vizsgálat után, hogyha beigazolódik a gyanúja. De legalább már gyanakszik valamire, mert a többi orvos csak a vállát vonogatta.
Addig se sportoljak... Remek. Éreztem én, hogy most nem megy és nem esik jól, de ha már az orvos is ezt mondja, hogy ne erőltessem!...

A mai napon tehát felkerestem ismét a háziorvost, hogy megint vérvételre szeretnék menni.
Csodálkozott is, mikor meglátott:
"- Hát nem lett jobban?"
Bizony nem, sőt, még rosszabb is azóta. Megmutattam neki a gasztroenterológus által írt vizsgálati lapot, aminek a tetején pontosan ekkora betűkkel és ennyi felkiáltójellel szerepel: "NEM VASHIÁNY!!!" Látszott az orvoson, hogy kicsit megrendült ettől a mondattól és felismerte, hogy ő tévedett még januárban, majd ő is ugyanúgy, ahogy a rákos beteggel közlik a pozitív eredmény, rám nézett és úgy mondta:
"- Bizony, ilyen súlyos tünetekkel tényleg szükséges a béltükrözés."
Súlyos tünetekkel? Azt hittem nem jól hallok! Ugyanezekkel a "súlyos tünetekkel" jártam itt januárban és akkor még enyhe vashiány volt?
Na, mindegy, megkaptam a beutalómat a vérvételre és kész.

Közben kiderült, hogy e hónap 3-tól (azaz még egy hete sem) megváltozott a vérvétel rendje. Most már előre be kell jelentkezni, nem lehet ám csak úgy odamenni. Még örültem is ennek, mikor hallottam, mondván, legalább nem lesz olyan kaotikus az egész, hátha így jobban működik majd a dolog. Amint hazaértem a háziorvostól, egyből hívtam a labort, hogy akkor szeretnék bejelentkezni vérvételre valamikor a jövőhétre, hogy elkészüljön a lelet a vizsgálatig. Hamar felvilágosítottak, hogy nem úgy van az: legkorábbi időpont, amit adni tud, az egy két hét múlvai időpont. Jó lesz-e? Hiába mondtam nemet, attól hamarabbi időpont még nem lett, úgyhogy kénytelen voltam elfogadni.

Hihetetlen, hogy két hetet kell várnom egy vérvételre!
Tóth Árpád után szabadon erre csak annyit tudok mondani: hosszú az út orvostól orvosig...

Túrázás (HALMI-DŰLŐ 12 teljesítménytúra) - 2010. május 2.

HALMI-DŰLŐ teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 12,40 km
Szintkülönbség: 50 m
Szintidő: 5 óra
Teljesített idő: 2,5 óra

Ez volt az "MVTE érem" harmadik túrája, vagyis inkább sétája az idén.
A táv a múltkori 40-eshez képest nagyon kellemes és pihentető volt, főleg, hogy a szintkülönbség sem említésre méltó, nem is viselt meg a dolog, csak délután már itthon szaladt fel a lázam ismét, de ezen már meg sem lepődök. A túra egyébként a 18. kerület erdejében kering végig a 12 km-en, így többször is áthaladtunk egy-egy kereszteződésen vagy útszakaszon.

Rövid táv lévén erre a kiruccanásra most befűztük édesanyámat is, de már az odautazás közben kiderült, hogy rossz napja van: nincs túl jól és nem is szeretett volna jönni, nincs is kedve az egészhez.
Reggel már fél 9-re odaértünk, de a nevezés csak 9-kor kezdődött. Ez a fél óra azzal telt, hogy miután negyed óráig hallgattuk édesanyám kávéhiánnyal kapcsolatos akklamációit, kerestünk neki a versenyközpont helyszínéül szolgáló Pestszentimrei Sportkastély területén valamilyen kávélelőhelyet és befizettük egy reggeli kávéra, hátha kicsit összeszedi magát.

Közben elintéztük a papírokat és a nevezéseket is, úgyhogy összekaptuk a cuccunkat meg édesanyámat is, hogy induljunk, de ő csak ült a kávéautomata mellett, hogy lehetne-e még egyet. Nem volt mit tenni, lehetett, de így elég valószínűnek tűnik, hogy ez a 12 km hosszabb ideig fog tartani, mint a múltkori 40-es.

Negyed tíz felé sikerült elindulni, de még akkor is csak egy újabb löket kávéval:


Néhány helyi kis utcán áthaladva értük el az erdőt, amelyben sárga és piros pötty nevű jelzések segítik a tájokozódást. Még sosem láttam ilyen jelzéseket, de azóta megtudtam, hogy ezek ott egyedi jelzések és a túra útvonalának kitalálója, Hartmann Mihály festette fel őket, hogy segítse a tájékozódást. Igaz, nekem nem igazán segített, lazán eltévedtem volna, bár nekem az egész erdő a szerteágazó ösvényeivel, útjaival egy labirintushoz hasonlított leginkább.
Viszont azt meg kell hagyni, hogy a jelzések szórakoztatásra igen alkalmasak, mert nagyon jót mulattam rajtuk. Ha épp nem fatörzsre festették, akkor kivágott fák rönkjeire, vagy kövekre és így pont úgy néztek ki, mint egy tükörtojás:


Fatörzsre sült tükörtojás - háttérben a szüleim és egy gyönyörű orgonabokor:


Volt ahol több tüktoj is jelezte a helyes irányt:


A tájékozódást számomra a helyi tornapálya jobban segítette a pöttyös jelzéseknél.
Igaz, nem pont a tornapálya útvonalán mentünk és nem is a pálya állomásainak sorrendje szerint, de minden állomás be volt számozva és így tudtam, hogy melyiknél járunk éppen. Sőt, annyira jópofa gyakorlatok és ábrák is voltak a kihelyezett táblákon, hogy a túraútvonal egyhangúsága ellenére én nem unatkoztam.
Ilyen és ehhez hasonló állomások voltak:


Itt például az első feladat az volt, hogy a rönkön meg kellett támaszkodni a képen is látható módon és a gyakorlat a következő: csípőlengetés. Na, ez nekem nagyon tetszett! Hogy ezeket ki találta ki, nem tudom, de nagyon szórakoztató volt az összes ilyen tábla. Mondanom sem kell, természetesen az összes gyakorlatot kipróbáltam és mivel a feladatokhoz mindenféle szerek és alkalmatosságok is tartoztak, így lógtam, csüngtem, guggoltam, tolódzkodtam, hol mit kellett éppen.
Édesanyám meg is jegyezte, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek. Ezt kaptam azok után, hogy anyák napja alkalmából reggel egy doboz marcipános macskanyelvvel állítottam be hozzá, ugyanis a marcipán a nagy kedvenc. Erre ezt érdemlem! :-)

Egyébként a tornapályán a kedvenc képem ezen az állomáson a második ábra:


Feladat: behunyt szemmel járás. Nagyon jó, de a kedvenc állomásom mégis ez volt:


Legalább látszik, hogy emberek (vagy valami olyasmik) itt is jártak. :-(

Az első ellenőrző pontot (továbbiakban ep) egyébként hamar elértük. 1,6 km-nél egyből az erdő szélén kaptuk a pecsétet, mielőtt még belevetettük magunkat a rengetegbe.
Egyébként az erdő maga nagyon szép volt. Tele volt gólyahírrel...


...és mindenfelé, ameddig csak elláttunk a turbolya virágzott:


Nagyon szeretem a turbolyát, úgyhogy rengeteget megettem útközben, míg egyszer csak egy vasúti sín mellett elértük a második ep-t 3,4 km-nél. Itt a pecsét mellé még egy smiley is járt az itinerre, meg egy piros csokitojás is ütötte a markunkat.
A vasúti sínen átkelve az erdő egy kivágott részén folytatódott a túra, ahol töménytelen mennyiségben jöttek szembe a tükörtojások, meg a következő ep-t jelző színes lógó izé:


A harmadik ep egyébként 5,7 km-nél ill. a 19. állomásnál volt, ahol pulzusszámlálás mellett kaptuk a pecsétet:


Nem sok esély van kirándulni ennyi ep között. Olyan sűrűn voltak, hogy szerintem többet álltunk pecsétre várva, mint amennyit sikerült túrázni egy kicsit. Viszont ahol sikerült, ott ilyen bolyhos volt az erdő:



Messziről olyan mintha havazott volna, ahogy nagy terület beborított ez a sok kis fehér szösz, de a túra vége felé megtaláltam a főbűnöst is:


Ez ontja ezt a rengeteg vattát.

A túra innen a tükörtojások után a piros pötty jelzésen folytatódott, amit nemes egyszerűséggel csak piros tojásnak hívtunk, hiszen nagyon hasonlított a második ep-n kapott csokitojásra. Feltűnő a hasonlóság, nem?


A piros tojás jelzés az egykori Olajipari Gépgyár mellett vezetett tovább.
Borzalmas, hogy most milyen állapotok vannak ott gyáron belül és gyáron kívül is. Például elhaladtunk egy kihelyezett frissítő állomás mellett is, de sajnos már ez sem üzemelt:


Viszont jól mutatja, hogy emberi lénynek nevezett kevésbé értelmes lények már erre is jártak.
A lényeg, hogy lépteinket megszaporázva gyorsan túltettük magunkat ezen a szakaszon, így hamar elértük a negyedik ep-t 8,8 km-nél, ahol még egy gyönyörű, jó borzas belga német juhász is jött velünk szemben. Nagyon sok kutyust sétáltattak itt az erdőben (gondolom, a helyiek), de az összes közül ez volt a kedvencem. Persze mindegyiket meg tudtam volna dögönyözni, de nem minden gazdi díjazza a lelkes rajongásomat.
Nem baj, a túra után itthon jól megszeretgettem a saját kutyuskámat, ő már ki van erre képezve, hogy ezt el kell tűrni tőlem.

Egész jó tempót mentünk egyébként a túra során, annak ellenére, hogy édesanyám mindig lemaradt, ezért a vége felé én már nem siettem, hanem fűnél-fánál megálltam fotózni. Próbáltam kihozni a kis gépezetemből, amit lehet, de szegény elég öreg már és az élesítés sem az erőssége, de azért igyekeztem.
Például az egyik tornapályás állomáson ilyen szerkezet fogadott bennünket:


Valaki még szívecskéket is festett rá. :-)
Tényleg jól nézett ki, legalább is jobban, mintha ezzel a festékkel a közterületi épületeket, járműveket firkálta volna össze az illető valahol a városban.
A színes padhoz tartozó feladat egyébként a következő volt: a tornaszer színes részére kellett ülni és a lábakat bokánál beakasztani az előtt futó gerendába és így hátradőlni 10x. Aki teljesíti bonusként szívecskelenyomatot kap a hátsójára. :-)

Ezután már csak természetet fotóztam. Ez a legjobb!
Egy jobb géppel talán még használható fotókat is lehetne készíteni.

Gyermekláncfű bozontos virágja:


Furcsa, különleges pipacsok. Még fehérben is volt.
Emlékeim szerint gyermekkoromban a pipacsok nem egészen így néztek ki, de úgy látszik most ilyenek. Vagy ez csak a közeli olajipari gyár miatti mutáció?


Szunyáló csigacsapat:


Az utolsó és egyben ötödik ep 10,5 km-nél egyébként ugyanaz volt, mint az első. Még a pecsét is.
Innen szintén városi kis utcákon találtunk vissza a Sportkastélyhoz, ahol édesanyámmal még pózoltunk egyet annak örömére, hogy sikerült mindkettőnknek ma sárgában jönnie:


Édesapám erre csak annyit mondott, hogy a kastélyt szerette volna fényképezni, de valami két bolond belenyújtózkodott a képbe. Van ez így. :-)

A célban a pecsétek és a jól megérdemelt oklevelek és kitűzők begyűjtése is megtörtént:


Majd rávetettük magunkat a megfáradt túrázóknak szánt finomságokra: volt kenyér, zsír, margarin, szalámi, savanyúság, sózott hagyma, üdítők, csokoládé, szóval, éhen halni nehéz volt.
Végül jóllakottan még készítettünk egy közös fotót:


Hazafelé a buszon még volt egy kis zűr a helyi lakosság körében, nehogy unalmas legyen az utazás. Egy nagyon jól nevelt, szelíd rottweiler kutyussal szállt fel egy hapsi a buszra a középs ajtónál, mert hátul már a lépcsőre nem lehetett állni, annyian voltunk.
Természetesen ezt egy néni sérelmezte, hogyha hátul nem tud felszállni a kutyával, akkor minek hoz kutyát a buszra és különben is egy ilyen állat nem való a buszra és azonnal szálljon le vele. Nagyon felhúzta magát, hogy egy kutya van a közelében, pedig tényleg elég jámbor kutyus volt. Még csak nem is nézett senkire, leült és nem csinált semmit. De a néni csak mondta a magáét, mire a közelben egy fiatal srác ezen úgy bepöccent, hogy először csak finoman, majd egyre durvábban kioktatta a nénit, végül annyira belemelegedett, hogy a vége az lett, hogy aki nem bírja elviselni a kutyát, az ne utazzon buszon.
Már mindenki őket hallgatta, szörnyű, hogy ezen hogy el tudtak vitatkozni, pedig a kutya és a gazdája akkor is ott fognak utazni, ha ezek mondják a magukét. Aztán a srác is csöndbe maradt, már csak a néni fújta a mondókáját.
Előttem ült egy idősebb bácsi is a buszon, ő végig mosolygott a bajsza alatt, néha még biztatta is a kutyát maga elé dörmögve, hogy harapja már meg ezt a nőt, hátha csöndbe marad. Végül a néni leszállt, úgy látszik nem bírta tovább a megpróbáltatásokat és előttem a bácsi mindegy summázva az esetet, rám nézett és csak annyit mondott: "Milyen ember az ilyen, aki még messziről sem tud egy ilyen jámbor állatot elviselni!"
Teljesen egyetértettem vele.

Úgy látszik nem fáradtunk el eléggé, mert hazafelé a metrón meg ránk jött az öt perc.
Igazából a keresztbe tett és egymás mellé felsorakozott lábainkon nevettünk, olyannyira, hogy édesanyám javasolta, fotózzuk is le. Íme:


Ez így persze már nem olyan vicces.
Mindenesetre édesapám kitalálta, hogy akkor már videózzuk is le, ahogy egyszerre mozgatjuk. Mondanom sem kell, a videofelvételen csak az látszik, ahogy összerugdossuk egymást. Persze az embereket már mind minket néztek és akkor ezek után kérdem én: ki az, aki rosszabb, mint egy gyerek???
Kedves szüleim, lássátok be: volt kitől tanulnom, örökölnöm az ökörségeket! :-)

In memoriam májusi Szigetfutás

Sajnos nem vagyok jobban.
Állandó hol alacsonyabb, hol magasabb hőemelkedés gyötör, ami már teljesen lemerített testileg és lelkileg egyaránt. A hasam továbbra is fáj, bár most nem annyira, mint 1-2 hete, de hason nem tudok aludni, nadrágot, harisnyát, szoknyát nem tudok felvenni, egyedül a kismama nadrágot tűröm meg valahogy. Merthogy ilyenem is van. A szörnyű kínjaim között muszáj volt beszerezni egyet, mert már semmit nem tudtam felvenni.

A nőgyógyász hasi ultrahangra küldött.
Bejelentkeztem, de csak május 11-re volt időpont a vizsgálatra és ez is több, mint egy héttel ezelőtt. Ez embertelen, hogy ennyit kell várni egy néhány perces vizsgálatra. Ráadásul, amíg meg nem vizsgálnak még azt sem tudják, hogy súlyos-e vagy sem, úgyhogy el tudom képzelni, hogy néhányan a várakozások alatt elpatkolnak. Legalább annál kevesebb a problémás beteg...
A férjemnek egy barátja viszont radiológus, így őt kértük meg és még tegnap megvizsgált délután, mikor ügyeletben volt. Szerencsére tudott segíteni és nem kellett kivárni ezt a több, mint két hetet.

Viszont nem talált semmit.
Azt mondta gyulladást nem lát, csak az emésztéssel van egy kis problémám, de egyáltalán nem vészes, úgyhogy menjek el egy gasztroenterológushoz, akivel majd átbeszéljük az étkezésemet és akkor rendben leszek. Ennek egyrészt örültem, hogy nincs komoly baj, másrészt nem örültem, hogy nincs eredmény, mert akkor mitől vagyok ennyire rosszul? Harmadrészt pedig szintén nem örültem, mert megint az étkezésemet piszkálják és erre allergiás vagyok. Tudom, hiszem és érzem, hogy ez a vegán életmód, amit folytatok, jó. Sőt, nagyon jó. Nem tudom, hogy mi lehet ez a furcsaság, amitől most szenvedek, de nem hinném, hogy az étkezésem okozza a problémát. Rengetegen élnek ilyen táplálkozáson a világban és pont én pusztulnék bele? Nem hinném.

Szerencsére van még régről egy gasztroenterológus ismerősöm, aki szintén vegetáriánus, őt fogom felkeresni. Azt hiszem, egy húsevő orvos rám nézne és annyit mondana, hogy egy jó húsleves biztosan rendbe tenne. Ja, az biztos, hogy minden gondom megoldaná, mert hamar átsegíteni az örök életbe.


Mindenesetre most ismét kénytelen voltam kihagyni a mai Szigetfutást. :-(
Édesapám ott volt. Sőt, még két napja is kérdezte, hogy akkor megyek-e, de muszáj volt nemmel válaszolnom. Hogy mennék? Gyenge vagyok, mint a harmat. Nem tudok futni még egy km-t sem, pedig annyira készültem, hogy ezen már ott leszek. Még a rajtszámom is előkerestem, leporoltam, mégsem kerülhetett sor a bevetésére...
Nagyon hiányzik a mozgás, főleg a közös edzések, versenyek hangulata. Így meg pláne, hogy tudom, hogy ismerőseim, rokonaim ott vannak és én nem mehetek... Azt hiszem, nem bírok ki még egy versenyt, sportrendezvényt itthon ülve!
Remélem, mihamarabb kiderítik, hogy mi bajom van, rendbe szednek és újra száguldhatok...

Futás, lógás - 2010. április 24.

Futás

táv: 1 km
idő: 6,5 perc
seb: 6,5 perc/km

Lógás
idő: 2 perc

Egész héten a helyi rendelőintézetben várakoztam.
Ahogy múltak piros betűs ünnepnapjaim, úgy enyhült a fájdalom az oldalamba és az alhasamba, így a nőgyógyászhoz próbáltam meg első körben bejutni. Tegnap végre sikerült, viszont az orvos nem talált semmit, úgyhogy továbbküldött más vizsgálatokra is, de ez majd a jövőheti program lesz.

Most, hogy nagy nehezen lábra tudok állni, mi mással is tölthetném az időmet, mint futással.
A fájdalom ugyan elmúlt, de a hőemelkedés maradt, viszont már annyira megszoktam, hogy észre sem veszem. Nem voltam ma még teljesen jól, de most már fogalmam sincs, hogy milyen az: 'teljesen jól' lenni. Valamibe meg kell halni, hát akkor, ha már választhatok, akkor legyen ez a futás.


Édesapám is jött, a tónál találkoztunk.
Előreengedtem, mondván, hogy majd elkullogok hátul. De amit műveltem azt nem hogy futásnak, de még kullogásnak sem lehet nevezni. Ismét ugyanazok a furcsa tünetek jelentkeztek már pár száz méternél, mint ami január 11-én, az utolsó futásomnál.
Alig vánszorogtam, semmi erőm nem volt, azt hittem sosem lesz vége az egy körnek. Nem is kínlódtam tovább, egy kör bőven elég volt. Még ezt is 6,5 perc alatt sikerült megtennem. Amúgy sem vagyok egy gyors futó, de ez elég gáz eredmény egy km-en. Még ha 10 km-t futnék ilyen átlaggal, talán elnézném, hogy a végére már fáradok, de tavaly például 6-7 km-en rendszeresen 5:40 és 5:50 közötti perceket futottam km-enként. Ez még szeptemberben volt...

Szóval, jövőhéten folytatom a doki sorozatot.
Igazából nem is érdekel mi bajom, nem foglalkoztat, hogy mi ez az egész, csak azt mondják meg, hogy mikor tudok újra futni és e cél érdekében megteszek bármit. A többi nem érdekel.

Vivicittá (helyett) láz

Ma volt a BSI által szervezett Vivicittá városvédő futás.
Már megbarátkoztam a gondolattal, hogy ezt idén ki kell hagynom, helyette viszont egy laza, ismerkedős, itthoni futást terveztem a kedvenc kis tavam körül. Péntekre időzítettem ezt a várva várt futást. Már annyira rákészültem, hogy még az étkezésemre is szigorúan figyeltem egész héten, nehogy valami nehezebb ételtől mégiscsak felszaladjon a hőemelkedésem, ahogy szokta. Minden rendben is volt egészen csütörtök estig...

Az élet megint másképp tervez.
Csütörtök este a már jól ismert hőemelkedéses gyengeség jelentkezett, de nagyon enyhe formában, úgyhogy nem is foglalkoztam vele - majd reggelre elmúlik.
Nem múlt el. Olyan vergődve, félholtan ébredtem, mint betegség idején, amikor az ember egész éjjel 38 fokos lázzal küzd. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, de annyi erőm nem volt, hogy a fürdőszobáig elmenjek.
A délelőtt folyamán megkezdődött nőiségem e havi piros betűs ünnepe is. Egy falatot nem bírtam enni egész nap, még egy almát sem bírtam magamba erőltetni, egy kevés vizet is alig ment le a torkomon olyan hányingerem volt.
Délutánra már zúgott az egész fejem, úgy szédültem, mintha egy felhőkarcoló tetejéről nézném a világot, majd 2-3 óra alatt 39 fok fölé szökött a lázam is és kályha módjára ontottam magamból a meleget. A cicáim rám is gömbölyödtek, de ezt már ők sem bírták sokáig, fél óra múlva mindkettő rohant hűsölni az előszoba hideg kövére.
Hamar elszaladt így a péntek futás helyett...

Szombatra elmúlt a lázam, maradt a jól megszokott hőemelkedés.
Közben pedig iszonyatos módon el kezdett fájni az oldalam. A tegnapi napot még nagy nehezen kibírtam, de ma már mozdulni sem tudok. Még a fetrengés sem megy, tényleg nem bírok mozdulni, miközben mások meg várost védve róják a kilométereket Budapesten. Ezt én nem bírom elviselni, futni szeretnék most már én is - de nagyon. Ehelyett az egész hasi részem fáj már, főleg az alhasi terület. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat, főleg ezen a területen nem. Gyerekként is hasfájós voltam, tiniként is sokat görcsölt mindenem a menstruáció alatt, de ez teljesen másmilyen fájdalom, mint amit eddig éreztem.

Ez már nem vashiány.
Itt már valami nagy bibi van, úgyhogy, ha esetleg majd lábra bírok állni, elvitetem magam egy orvosig, hogy mondjon valami okosat.

Ez lett hát a betervezett futásból.
Pedig hét elején már annyira jó erőben voltam, annyira jól éreztem magam, azt hittem végre búcsút mondtam ezeknek a különös elgyengüléseknek, láznak, erre a tervezett futásom idején újult erővel lobban fel. Mi lehet ez a furcsa kór?
És egyáltalán: hogy lesz ebből májusi Szigetfutás?...

Pilates, lógás - 2010. április 14.

Pilates
idő: 49 perc
(középhaladó+has+far blokk)

Lógás
idő: 2 perc

Ma ismét a pilates következett egy kis itthoni alapozó mozgás gyanánt.
Azt hiszem, a dvd-ken található összes blokk közül ez a középhaladó a legnehezebb. Még a haladó programnál is nehezebbnek találom, ez tényleg megizzaszt, mert csupa erőgyakorlatból áll. Nem egy-egy izomcsoportot átmozgató, hanem az egész testet igénybe vevő erőnléti gyakorlatok sorozata ez a blokk. Bevallom, ez nem igazán nekem való, de nagyon hasznos, csak kicsit megszenvedek vele mindig. Ezt tökéletesen még sosem sikerült végigcsinálnom.

Azért ma megpróbálkoztam vele, de számítottam rá, hogy nem ma fogom a legtökéletesebben elvégezni. Ugyan viszonylag jól ment, de azért jobbra számítottam. Ismét éreztem azt a furcsa erőtlenséget, amire a böjt előtt is már sokat panaszkodtam és ez kicsit megnehezítette a gyakorlatok helyes kivitelezését. Remélem, ez a különös gyengeség csak átmeneti és csak a gyakorlatok nehézsége miatt volt. Nagyon sok vasat beszedtem már és a böjt óta nagyon jól vagyok, úgyhogy remélem, nem üti fel a fejét ismét ez az állapot.

A mozgás egyébként nagyon jól esett és teljesen a fejembe vettem, hogy pénteken megpróbálom a futást ismét. Holnapra pihenőnapot tervezek, pénteken pedig uccu neki! Csodás idő van már, alig várom, hogy megint száguldozzak a tóparton. Jaj, de jó lesz...

Bebiciklizés a Magyar Kerékpárosklub szervezésében

„Bringával járnál a városban, de nincs mindenhol bicikliút és félsz az autók között? Nem ismered a KRESZ-t? Gyere el a Magyar Kerékpárosklub Belvárosi területi szervezete által indított Bebiciklizés akciójára!”

Ezekkel a szavakkal indítottuk útjára kezdeményezésünket, melynek során a kevésbé gyakorlott biciklistákat szeretnénk rövid elméleti és gyakorlati oktatás révén több bátorsággal felvértezni és ezzel hozzájárulni a kerékpározás mint mindennapi közlekedési alternatíva elterjedésének elősegítéséhez és kultúrájának széles körben történő megteremtéséhez.

Az ingyenes program egyszerre népszerűsíti a kerékpározást, ülteti el a kulturált együtt-közlekedés gondolatát a fejekbe és eközben biztonságos biciklizésre is nevel.


Miből áll a program?

Hétvégenként az egyik nap kora délutánján az Arany János utcai metró megállótól 2-2 gyakorlott túravezető klubtagunk 5 fős csoportokat vezet végig a belvárosban. A túraútvonalat úgy alakítottuk ki, hogy több belvárosi kerületet érintve, egy kezdő biciklista számára legalapvetőbb kerékpáros közlekedési szituációkat bemutassa. Nem titkolt célunk tudatosítani, hogy a biciklinek mint járműnek az úttesten a helye, ezért mutatjuk be, hogy a járdát a gyalogosoknak meghagyva, folyamatos odafigyeléssel és kis gyakorlással bárki biztonsággal tekerhet a forgalomban. Az út során a legfontosabb pontokon megállnak, amikor a túravezető elmagyarázza az odavonatkozó szabályokat és a résztvevőkkel átbeszélhetik a konkrét helyzeteket, személyes tapasztalataikat, a felmerülő kérdéseket.

Aktuális időpontokról a Magyar Kerékpárosklub Bebiciklizés aloldalán lehet tájékozódni.

További infók a MK oldalán.

Szöveg innen.
Fotó innen.

Gerinc-streching - 2010. április 13.

Gerinc-streching
idő: 20 perc

Ne ijedjetek meg, ha nem ismeritek ezt a mozgásfajtát, ugyanis ezt most találtam ki - vagy pár hete már érlelem a gondolatát magamban.
Mint azt már többször említettem, a streching DVD-imről nagyon hiányolom a gerinc hatékonyabb nyújtását, átmozgatását. Persze mondhatnátok, hogy az már gerinc-torna és ezt miért a strechingtől várom, de a gerinc nyújtása egyáltalán nem elhanyagolható, sőt, én azt hittem, hogy egy profi módon felépített 50 perces streching program a gerinc nyújtására épül, hiszen számomra ez lenne az alap, mert az egészséges gerincből indul ki minden fajta mozgás...

A gerinc fontosságáról egy januári bejegyzésemben már írtam a gravitációs keret kapcsán, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egészségünk elsősorban a gerinc egészségétől függ. Ha gerincünk rendben van, jól működik, egészséges, rugalmas, akkor a testünk is jól működik, egészséges és rugalmas. Úgy is mondhatnánk, hogy a gerinc a legfontosabb szervünk, hiszen indul ki minden.
Legtöbb és legfontosabb ízületek a gerinc csigolyái között található ízületek. Megóvásuk létfontosságú, hiszen rengeteg ideg innen indul és ide érkezik. Ha bármi gikszer van a gerinc ízületeivel, porckorongjaival, az rengeteg egyéb problémát von magával.

Gerincünk egyben a testünk váza, tartóoszlopa is. Ha ez az oszlop sérül, roskadozik az egész épület. Hiszem, hogy a húsevés mellett az ember másik nagy hibája a teste ellen a felegyenesedés volt, mert ezzel nagyon sok súly és teher hárult a deréktáji szakaszra. Ez rengeteg gerincproblémát vont magával, főleg a deréktáji szakasz érzi meg ennek következményeit, amit még súlyosbítunk a mozgásszegény életmóddal és a napi 8-10, vagy akár 12 órát számítógép előtt töltött munkaórával. Ilyenkor nem csak az alsó csigolyák terhelődnek, de egy természetellenes, kényelmetlen, mozdulatlan állapotba kényszerítjük a gerincet hosszú órákra. Ezt még a nyaki csigolyák is erősen megsínylik, hiszen egy kényelmetlen, görcsös tartásba merevedve szenvednek egész nap, ahogy a képernyőre meredünk. Nemcsak a csigolyáknak ártunk ezzel, de a gerinc mellett futó és a gerincből kilépő sok apró izmot is terheljük, roncsoljuk így. Muszáj erre a kérdésre nagyobb hangsúlyt fektetni, mert egy kis odafigyeléssel sokáig megóvható a gerincünk.

Erre már csak hab a tortán, hogy nem mezítláb és nem természetes talajon járunk, hanem kemény talpú (lehetőleg minél divatosabb) cipőben és aszfalton mindenütt. Így minden lépés óriási megterhelés a gerincnek. Hiába a gerinc rugalmassága és a rugalmasságát fokozó S-alakú görbülete, hosszútávon ez mégiscsak megterheli szegényt a porckorongok egészségének rovására. Ez kezdődhet akár egy ártalmatlannak tűnő lúdtalppal is, ugyanis már ez aprócska elmozdulást von magával a medence területén, amit megérez a gerinc is, vagyis egész vázrendszerünket érinti a lúdtalp, így ennek kezelése sem elhanyagolható.

Ezt pedig tetézzük még azzal, hogy egészségünk érdekében sportolunk, futunk, aerobicozunk megfeledkezve a gerincünkről és néhány sporttal bizony szintén a gerinc ízületeit terheljük, pedig egy kis odafigyeléssel szintén sokat tehetnénk e fontos szervünk rugalmasságáért.

Fontos még megemlíteni a táplálkozást is, hiszen helytelen falánkságunk nem csak a keringési rendszerre, a szívre, a bélrendszerre, de az ízületekre is hatással van, beleértve a gerinc ízületeit is. Táplálkozásunkkal nagy mértékben hozzájárulunk gerincünk öregedésének felgyorsításához.
Ja, és a túlsúlyról is szót kell ám ejteni, bár azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Minél több kilót sikerült begyűjtenünk, annál több kiló csapódik, nehezedik a gerincre (is - a térdízületekről nem is beszélve) minden lépésnél. Minél több kilót cipelünk, annál jobban roncsoljuk a porckorongjainkat és annál nagyobb az esélye, hogy az amúgy is gerinc-idegen civilizált életmódunkkal még jobban tetőzzük a gerincünkre háruló problémákat.

Gerincünk a tartóoszlop.
Egy darabig terhelhető ugyan, de nem bír el mindent és egyszer csak összeroppan, de ezt inkább ne várjuk meg. Visszafordíthatatlan károkat okozhatunk ezzel magunknak. Egyébként ha egy kicsit lelki és spirituális oldalról közelítjük meg a gerinces-kérdést, akkor is láthatjuk, hogy mennyire fontos ízületcsoportról van szó.
Azt szokták mondani, hogy a hosszú ideig cipelt lelki problémák nyilvánulnak meg a gerincbetegségekben, hogy a nagy lelki terhet a gerinc sem bírja már cipelni, vagyis a lelki problémák egyik elsődleges testi megfelelője a gerincünk.
Fontossága a keleti tanításokból is kiviláglik, hiszen úgy tartják, hogy az egészséges gerinc a hosszú élet titka és hogy innen indul ki az élet. Ez valószínűleg az élet energiával, a pránával, vagy csível hosszható kapcsolatba, ugyanis a fő energiacsatorna a gerinc mentén halad. Vagyis az életenergia elsősorban a gerincben áramlik. Ha gerincproblémák miatt az energia áramlása itt elakad, akkor az életenergiánk akad el és jobb esetben csak megbetegszünk. Figyelemreméltó, hogy a csakrák (energiagócok) is mind a gerinc mentén találhatóak.
Ezért is helyez a jóga elsősorban a gerincre ekkora figyelmet, mert ez a mozgás és az élet központja is. Életünk tartóoszlopa.

A fentieket egyébként a saját bőrömön (gerincemen) kellett kitapasztalnom, valószínű ezért is érdekel ennyire ez a téma. Lehet, hogy én sem foglalkoznék a gerincemmel, ha nem lenne muszáj, így viszont megértettem, hogy mennyire fontos és milyen kevés odafigyeléssel karbantartható. Biztatnék mindenkit, ne hanyagolja el a gerince figyelmét. Írok majd egy külön bejegyzést a gerincnek jóleső mozgásokról és a mindennapi életben alkalmazható apró trükkökről is, amikre odafigyelve sokáig egészségben tarthatjuk gerincünket és ezáltal egész testünket.

Nos, ennyi bevezető után elárulom, hogy most mit találtam ki.
Régen nagyon sokat jógáztam, abban is rengeteg gerincnyújtó gyakorlat szerepelt. A pilatesben úgyszintén sok a gerincet nyújtó, megmozgató, erősítő gyakorlat. A gerinc-torna szintén egy lightos, a gerinc egészségét szolgáló mozgásforma.
Ennek a három mozgásfajtának a mozdulataiból, gyakorlataiból, elemeiből szeretnék egy gerinc-streching nevezetű gyakorlatsort összeállítani, amiben rengeteg nyújtó gyakorlat szerepelne a gerinc alsó, középső, felső és nyaki szakaszát egyaránt érintve. Egy olyan mozgássort szeretnék felépíteni tehát, ami figyelembe veszi a gerinc természetes mozgását, mozgásigényét és ez alapján mozgatja át, úgy hogy egészséges, rugalmas, hajlékony és mozgékony maradjon mindenféle megerőltetés nélkül, de mindenképpen fontos, hogy mozgassuk és használjuk a gerinc ízületeit is, úgy ahogyan a könyökünket, vagy a térdünket használjuk.

Hihetetlen mozgástartománya van ám a gerincnek egyébként, amiről ma már nem is tudunk, mert legtöbbször azt hangoztatjuk, hogy ehhez már túl öreg vagyok, vagy nem vagyok elég hajlékony. Ugyan már! A gerincet fiatalon kell tartani és akkor a testünk is fiatal és rugalmas marad. Csak elgémberedett a gerincünk, de egy kis tornával újra mozgásba hozható. Ehhez szeretnék egy minden szempontot átfogó gyakorlatsort összeállítani, ami bárhol, bárkinek végezhető lenne. Egy olyan egyszerű gyakorlatsorról álmodom, amihez nem kell DVD, nem kell a tv, vagy a számítógép előtt tornázni, hanem fogom a tornamatracom, kimegyek a teraszra, vagy a kertbe és a felkelő nap cirógató sugarainak melegében életet lehellek a gerincembe is.

A mai gerinc-streching egyébként csak egy kezdeti próba volt, de jól sikerült, megvan a mozgássor alapja és ezt még bővíteni fogom könnyebb, nehezebb gyakorlatokkal egyaránt, hogy legalább egy fél órás sorozat legyen belőle, de jó lenne akár egy 40-50 perces gyakorlatsor is, attól függően, hogy éppen mennyi időm van rá. A gyakorlatsort magamon kísérletezem ki és ha megvan egy minden szempontból tökéletes gerinc-streching, akkor természetesen majd közzéteszem.

Pilates, streching - 2010. április 12.

Pilates
idő: 23 perc
(kezdő blokk)

Streching
idő: 50 perc

Mindkét mozgás nagyon jól esett most.
A pilates is jól ment a múltkori próbálkozásaimhoz képest és a streching is jól átmozgatott, teljesen felfrissültem tőle és nem fárasztott úgy le ez a több, mint egy óra mozgás, mint néhány hónappal ezelőtt.
De jó lenne újra belelendülni a mozgásba és kicsit összeszedni magam!

Közben pedig olyan remekül vagyok így a böjt után, hogy azt dédelgetem magamban, hogy a hét vége felé elmerészkednék újra futni. Csak kipróbálnám néhány km-rel, hogy hogy megy. És talán, ha nem pusztulok bele és nem is esem össze ismét, akkor talán már rajthoz állhatnék a Szigetfutás májusi futásán...

Túrázás (TOJÁS 40 teljesítménytúra) - 2010. április 5.

TOJÁS 20/30A/30B/40 teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 38,925 km
Szintkülönbség: 1350 m
Szintidő: 10 óra
Teljesített idő: 9 óra

Ez a túra az "MVTE érem" második túrája, úgyhogy ha érmet szeretnénk, márpedig édesapámmal elhatároztuk, hogy idén szeretnénk, akkor a részvétel kötelező.
Bevallom, sok reményt nem fűztem ehhez a túrához, főleg így a múltheti szenvedős 20-as után. Igaz, néhány napja már véget ért a böjtöm, de egészen az utolsó pillanatig (sőt, még akkor sem) nem tudtam dönteni, hogy melyik távot válasszam.
Lassan öt éve is van szerintem, hogy minden húsvéthétfőn hátrahagyva a locsolókat inkább ezt a túrát részesítjük előnyben egész családostul (szüleim, öcsémék, férjem és én), de eddig mindig a 20 km-es távot teljesítettük, már csak azért is, mert annak a solymári célja pár utcányira van szüleim lakhelyétől.
Idén azonban a már megszokott családi program kicsit felbomlott, ugyanis édesapámmal csak ketten maradtunk, akik most is mennénk. Ez még hagyján, de édesapám néhány hete azzal a hajmeresztő ötlettel állt elő, hogy ő bizony akkor a 40 km-es távot választja, én pedig csatlakozzak hozzá egy másik távon ahol szeretnék, addig ameddig szeretném. Persze először dolgozott bennem az önbizalom és kijelentettem, hogy akkor én is a 40 km-re megyek, de kicsit belegondolva a januári 20-ast is alig bírtam. Na, nem baj, majd most!
Mikor kicsit kijózanodtam, akkor felfogtam, hogy a szintidő 40 km-en 10 óra és mi ennek fele alatt teljesítettük a 20 km-t januárban. Ha még fáradunk is útközben, akkor lehetetlen a dolog. Végül a múltheti túrától tettem függővé, hogy melyik távot választom majd: az egyik 30-ast, vagy a 40-est. Édesapám teljesen elképedt, mikor ezt meghallotta: ő azt hitte, hogy a 20 és a 30 km között vacillálok. Igen, lehet, hogy ez lett volna a normális, de bizony, ha ő 40 km-t megy, akkor nekem is meg kell próbálnom. Hiába, a versenyszellem...

Ennek ellenére még a múltheti túra után sem tudtam, hogy melyik távot válasszam.
Tisztában voltam vele, hogy így böjt után vashiányosan nem nekem való ez az egész, talán nem is kéne erőltetnem a dolgot, de olyan jó lenne megint túrázni egyet és végre itt a lehetőség, hogy most egy kicsit többet menjek, mint az állandó 20 km. Igen, eddig minden teljesítménytúrán ennyit mentünk, most végre mehetnék többet is, végre kicsit kipróbálhatnám magam más távon is. Végül osztottam, szoroztam és abban maradtam magammal, hogy elindulok apuval a túra elejétől a 30A távon, ami tulajdonképpen 26 km és így Solymáron végzek, ahová a férjem majd értem is tud jönni. Ez épphogy csak kicsit több km, mint a szokásos, elég teljesíthetőnek tűnik. Persze benne volt a pakliban az is, hogy a Városmajorban történt nevezéssel még útközben is eldönthetem, hogy a 30A vagy a 40-es távot választom. Ha akarom, Solymáron kiszállhatok, ha bírom, továbbmehetek. Ez így már tetszett.
Persze tudtam, hogy nem bírok Solymárról még13 km-t menni Telkiig, de legalább megvolt a lehetőség, ha valami csoda folytán esetleg időben odaérünk és az erőm és a szintiidő is megengedi, hogy tovább vonszoljam magam. Ez csak álom volt, de legalább ott lebegett a fejem felett, hogy lehetséges, ha akarom.
Apunak is és férjemnek is jeleztem tehát, hogy Solymárig megyek...

Reggel az elmúlt napsütötte hét ellenére szörnyű időre ébredtünk.
Lógott az eső lába, de nagyon. Ilyenkor az embernek normális esetben felkelni sincs kedve, nemhogy túrázni. Tényleg nagyon nehezen keltem és egy kicsit magamba is szálltam: nagyon nagy szám van, mikor arról kell beszélni, hogy ennyi meg ennyi km-t megyek, de most teljesen olyan érzésem volt, hogy még a 26 is nagyon nehezen fog menni. Örülök, ha Solymárig eljutok valahogy.

Városmajorban már reggel hétkor neveztünk is.
Felnyaláboltuk a kapott croissanokat, narancsleveket és az itinereket, majd nekivágtunk a túrának. Az eső csak óvatosan szemerkélt, egyáltalán nem volt vészes, viszont hideg sem volt, kellemes volt a levegő, úgyhogy ez pont kiránduló idő volt.

Az előző túrák gyakorlatából már meg sem lepődtem, hogy egyből felfelé indultunk.
Nem is akárhogy! Egyből néhány lépcsősoron és falnyi magasságú és meredekségű kis utcákon kellett felbotorkálnunk az első ellenőrzőpontig (továbbiakban: ep) a Martinovics-hegyre. Még csak 1,3 km-t jöttünk 105 m szintkülönbséggel, de már elég volt. A kilátás a hegyről viszont mindenért kárpótolt. Igaz, kicsit felhős, ködös volt a város, de annyira szép rálátás nyílt Budapestre. Nem is szeretem igazán a várost, ritkán is van alkalmam így látni, de ez most lenyűgözött.

A nagy csodálkozás után folytattuk utunkat.
Bár sokat nem csodálkozhattam, mert édesapám ugyan szóban nem sürgetett, de láttam rajta, hogy nagyon mehetnéke van. Meg is értem: ha még a mai nap Telkibe szeretne érni, akkor tényleg menni kell. Itt jöttem rá, hogy jobb, ha összeszedem magam és tartom a lépést, mert szigorú szintiidő van és ha már most elcsúszunk, akkor a vége felé kell majd nagyon rohanni. Inkább most a kényelmes szakaszokon szedem a lábam, minthogy ebédidőben ne tudjak majd nyugodtan megenni egy szendvicset, csak kutyafuttában egy hegynek felfelé kapaszkodva.

Szóval, összekaptam magam, lehúztam megint néhány kortyot a mézes vasszirupomból és nekilódultam. Már nem is csodálkoztam azon, hogy még mindig felfelé megyünk. Egymás után jöttek a hosszabbnál hosszabb lépcsősorok, amiknek még a végét sem lehetett látni, de jó tempóban mindenféle fújtatás és rosszullét nélkül vettem az akadályokat. Mellettem apu már morgolódott kicsit, mikor újabb lépcsősorok kerültek elő: "Már megint? Most már kezd kicsit unalmas lenni." Érdekes módon én élveztem: ha már felfelé kell menni, akkor inkább lépcsőn, mert egy erős emelkedőn valahogy nehezebb feljutni szerintem.
Hiába néztük az itinert is, hogy várhatunk-e valami változatosságot, minden második szóként a lépcső szerepelt benne, úgyhogy ha nem tudtuk pontosan merre is kell továbbmenni, de volt egy lépcső a közelben, akkor egyértelmű volt, hogy arra.

Állítom, hogy már Budapest összes lépcsősorán felmentünk, mire elértük a Széchenyi-emléknél található második ep-t, ahol a szervezők között kószált egy idősebb férfi is.
Azt tudni kell, hogy mióta édesapám értesült a Julianus túra díjazásáról, a botcímkéről (ahová mint kiderül, csak ezért kellett elmennünk), azóta teljesen botcímke-megszállott lett. Múlthéten végre megkaphatta az első, áhított botcímkéjét és mostanra már fel is applikálta a túrabotjára.
Ez csak azért érdekes, mert a fentebb említett férfi egyből kiszúrta a dolgot és már jött is ismerkedni:
"-Hű, de szép botcímke! Csak nem a Julianusról?"
Én köpni-nyelni nem tudtam! Kb két hete hallottam először ezt a szót, hogy botcímke és egy héttel ezelőtt láttam először ilyet, valaki meg már így felismeri, de már azt is, hogy honnan van. Régi motoros lehetett az öreg. Mindenesetre apu nagyon büszkén feszített a botcímkés botjával. Mondtam is neki a sok lépcsőmászós morgása után:
"-Na, látod, már megérte idáig felmászni: egyből megdicsérték a botcímkédet!"

Ilyen nagyszerű és hihetetlen élmények és egy kis vasszirup elcuppogása után, meglepő módon ismét felfelé folytattuk utunkat és a fogaskerekű, majd a gyermekvasút végállomása mellett elhaladva elérkeztünk Normafához, ahonnan a 20 és a 30B távja indul és ahonnan mi is indultunk évekig, most pedig már jöttünk 7 km-t felfelé érintve a város összes lépcsősorát és mégsem érzem, hogy fáradnék. Nagyon jó erőben voltam. Csodálkoztam is, hogy most milyen remekül megy a túrázás és tempóban is nagyon jól haladtunk hiába felfelé jöttünk.

Normafától viszont már kellemes lankákon ereszkedtünk lefelé, úgyhogy el is fogyasztottam néhány banánt menet közben kényelmesen. A Disznófő-forrásnál található harmadik ep-t elhagyva is még kellemesen haladtunk lefelé, ráadásul innen Solymárig már a kisujjunkban van a terep, mert bejártuk már néhányszor.
A libegő alatt elhaladva hamarosan ismét a városi betondzsungelben haladtunk egy darabon, közben elértük az egykori Hárs-hegyi campinget. Emlékezetből tudtuk, hogy itt is van egy ep, de nem láttunk sehol senkit, míg egy ott parkoló autóból ki nem integettek nekünk, hogy ott adják a pecsétet.
Mi ezt az ep-t egyébként csak csokitojásos ep-nek hívjuk, mert minden évben itt szokták meglepni a túrázókat egy kis csokitojással. Meglepetés ennek ellenére most is volt, mert akkora hatalmas tojást kaptunk, hogy alig fért a tenyerembe. Ráadásul úgy meglepődtem, hogy még hangosan csodálkozni is sikerült:
"-Jé, mekkorát tojt a nyúl!" - na, ez nagyon tetszett a szervezőknek, mert jót mosolyogtak rajta, bár valószínűsíthetőbb, hogy inkább csak kinevettek, hogy ilyen gyerekesen ámulok egy hatalmas piros tojáson.
Persze ez is tejcsoki volt, úgyhogy ment a hátizsákba a többi szerzemény mellé: a férjem örül neki és ő majd jóízűen elfogyasztja.

Egyébként teljesen érthető, hogy a negyedik ep emberei egy autóban bújtak meg, ugyanis az eső még mindig szemerkélt. Persze még mindig nem volt vészes, szinte alig éreztük, kapucni sem kellett és nem is áztunk el. Néhol még ez a kis szemerkélés is elállt, úgyhogy nem panaszkodhattunk, remek idő volt a beharangozott zuhogó esővel szemben.

Ismét meghúztam kicsit a vasutánpótló, oxigént biztosító szirupot, majd az ep-t elhagyva még mindig kényelmes, ereszkedő szakaszon haladt a túra.
Mentem is, mint a gép. Fogalmam sem volt, honnan van ennyi erő bennem, de ha már volt, akkor használtam is, úgyhogy jó tempósakat léptem. Édesapám nem is értette, hogy mi bajom, csak rohant utánam, próbált követni, még viccesen meg is jegyezte:
"-Milyen csodaszert iszol? Adjál már belőle nekem is!"
De nem lassítottam. Tudtam, hogy hamarosan megint felfelé kell mennünk: jó pár lépcsősor és egy hatalmas emelkedő vezet fel az Árpád kilátóhoz. Úgy voltam vele, hogy amíg ilyen jó a terep, addig haladjunk, aztán felfelé hagy vergődjek fel kényelmesen a saját tempómban, így nem veszítünk időt és jól is haladunk.

Kár volt ennyire előre gondolkozni.
A hűvösvölgyi villamos (ami emlékeim szerint 56-os volt sokáig, de most valami más furcsa számok függtek az ablakában, talán 61) Nagyhídi megállója alatt átkelve még elcsemegéztem egy hatalmas almát, majd jöttek is a lépcsők hamarosan.
Van belőlük bőven és elég meredek, magas lépcsőkről van szó, minden évben megküzdünk velük. Ahhoz képest most szépen haladtunk egyik lépcsősorról a másikra és mire észbe kaptam volna, hogy kezdek fáradni, már fent is voltunk a hegyoldalba a villamos feletti sziklán, ahonnan olyan szép kilátás tárul a város ezen részére. Itt jártunk már a januári túra alkalmával is, csak akkor a másik irányból közelítettük meg a dolgot.

Még a kilátóhoz vezető emelkedő előtt felhívtuk édesanyámat, hogy ne aggódjon miattunk, mert az idő szuper és még én sem ájultam el, úgyhogy csak semmi pánik, egyenlőre mindketten jól vagyunk és a vártnál jobb tempót megyünk. A vonal másik feléről érkezett információk azonban már nem voltak ennyire lelkesítőek: megtudtuk, hogy Solymáron reggel óta zuhog az eső. Nem szemerkél, nem esik, hanem zuhog. Hoppá!
Édesapám minden meteorológia érzékét elővéve felnézett az égre, figyelte, hogy mi honnan és merre megy, majd megállapította, hogy mire Solymárra érünk, addigra az eső már nem lesz ott, legfeljebb egy kis sárral lehet majd számolni. Elég optimista hozzáállás, de szerencsére nem meteorológus lett belőle, mert az időjárás nem igazolta ezen megfigyeléseit.

Elérkeztünk a már ismert emelkedőhöz, ami a kilátóhoz vezet.
Elég hosszú szakasz és ha nem is hirtelen, de elég kitartóan emelkedik, úgyhogy belőttem magam egy tempóra és nekiindultam. Csak úgy előztem le a lelkes túrázókat, édesapám meg csak caplatott utánam és rövid időn belül én csodálkoztam rá legjobban az Árpád-kilátó már jól ismert kapujára. Hihetetlen volt, hogy már fel is értünk!
Olyannyira, hogy észre sem vettük, hogy közben rákezdett az eső is. A kilátóba már úgy rohantunk be az eső elől a pecsétünkért, ugyanis itt volt az ötödik ep és a 15. km. Nagyon jól jöttünk idáig, de félelmetes belegondolni, hogy ez még csak a túra fele! Ráadásul a 40 km-hez képest ez még semmi. Újra megállapítottam, hogy bár jó erőben vagyok, örülök, ha Solymárig elmegyek.
Általában itt a kilátóban szoktunk ebédelni, pihenni kicsit, de most még nagyon korán volt ehhez, úgyhogy az ebédet halasztottuk, a pihenést úgyszintén. Olyan jó tempót jöttünk idáig, hogy nem akartunk most megállni, inkább megyünk, amíg tartani tudjuk ezt a sebességet.

A kilátót elhagyva nemsokára elértük a zsíroskenyér-pontot.
Minden évben a következő nagyobb emelkedő előtt a Szépvölgyi út mellett zsíros vagy margarinos kenyérrel, felvágottakkal, savanyúsággal és üdítővel várnak minket. Idén ez a menü két felállított pavilonnal is kiegészült és a kacsazsíros kenyeret majszoló túrázók ez alatt tömörültek az eső elől. Persze én itt is eltekintettem a fogyasztástól, de megvártam, míg apu magába töm egy kenyérkét.

Ismét kaptató következett, de most már olyan igazi, emberes esőben.
Sosem gondoltam volna, hogy a rajtam lévő kabát kapucniját valaha használni fogom (annyira béna), de most már muszáj volt ehhez a megoldáshoz folyamodnom.
Ráadásul nagyon zavart az eső. Sár ugyan még nem volt, legalább is nem volt vészes, de olyan nemszeretem dolog az, amikor egy emelkedőn kapaszkodok felfelé és közben a képembe esik az eső, miközben még 10 km-re vagyunk Solymártól. Úgy el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy ismét lefelé haladunk és a 18 km-nél már feltűnik a hatodik ep a Guckler sziklánál.

Kicsit feltorlódtunk itt néhányan, mert a pecsételő bácsi végtelenül lassú, jól átgondolt műveletté változtatta a pecsét tintába, majd az itinerre történő nyomását. Jó pár percet eltöltöttünk itt.
Igazából nem is a lassú pecsételéssel volt problémám, hanem azzal, hogy meg kellett állni. Még mindig nagyon jó tempót mentünk a zuhogó eső ellenére és nagyon rossz volt megállni. Illetve, pár perc álldogálás után már fáztam is, úgyhogy inkább rohantam volna tovább. Ráadásul esőben fázva ácsorogni rosszabb, mint túrázni.

Szóval, a pecsét sikeres, de cseppet sem egyszerű megszerzése után, előkaptam egy szendvicset és már haladtunk is tovább tartva a remek tempót, amit eddig jöttünk. Nekem fogalmam sem volt egyébként az időről, hogy mennyire tartjuk a szintidőt, csak azt éreztem, hogy nagyon jól haladunk, sokkal jobban megyünk, mint eddig túráink bármelyikén is. Édesapám volt az időfelelős, mondogatta is, hogy nagyok jók vagyunk, hogy rengeteg időnk van még, akár lassíthatnánk is, de ez utóbbihoz nagyon nem volt kedvem. Élveztem, hogy ilyen energiatúltengésem van és kezdtem reménykedni, hogy nagyon, de nagyon sok időnk marad még a Solymár-Telki szakaszra és akkor lehet, hogy megpróbálom én is...

Egyébként kedvenc ep-m ez a Guckler-szikla, mert egy nagyon jó szakasz jön utána.
A szintkülönbség ábra szerint lejtős szakaszról van szó, de inkább csak kellemes vízszintes terepnek érezni. A következő 8,5 km-en Solymárig nincs is több ep, az útvonal a Boróka büfétől elég egyhangú, az ember szinte azt sem tudja melyik részen jár. Még mi sem, hiába jártuk végig már sokszor és hiába ismerős a solymári erdő. Viszont pont ez a szakasz az, ahol kényelmes, széles és jól járható az út is, jól lehet haladni és beszélgetve, eszegetve vagy elmélkedve nagyon gyorsan elérhető a solymári kocsma, ahol a pecsételők leledzenek.

Most is így tettünk: megeszegettem a szendvicsemet és közben felhívtuk anyut ismét, hogy még mindig ne aggódjon, mert esik ugyan az eső, de nem vészes: nem áztunk még át (pedig dehogynem, csak nem éreztük) és sár sincsen, egész jól lehet menni. Na, az előző telefonos esetből tanulva, ezek azok, amiket nem kellett volna mondani, ugyanis a bezárt Boróka büfét (ami ilyenkor mindig nyitva szokott lenni és mindig iszunk is itt valamit) elhagyva szép lassan megkezdődött a cuppogva túrázás. A sár először csak sár volt, ami ragadt a cipőnkre rendesen, nehezítve a haladást, majd sártengerré változva először csak bokáig, majd Solymár felé közeledve már inkább térdig ért.
Majdnem elsírtam magam kínomban, mikor összeszedve minden bátorságomat le mertem nézni a cipőmre és láttam, hogy a méregdrága MBT cipőm, ami az egyetlen, amiben a gerincproblémáimmal futni és túrázni tudok, teljesen belesüllyed a sárba. Ki sem látszottak. Sokkoló volt.

Az út, amin mindig könnyűszerrel lehetett haladni, hiába volt kényelmes, széles és minden igényt kielégítő erdei túrasztráda, most olyan mocsaras volt, hogy nem tudtunk haladni. Minden lépést percekig kellett fontolgatni. Az út melletti aljnövényzettel is próbálkoztunk, ott legalább nem csúszott és nem volt saras, de a cserjék és a fák ágaitól haladásra az is alkalmatlan volt.
A kellemes, jó hangulatú és tempójú túrázás idáig tartott. Innentől inkább küzdelemmé és szenvedéssé alakult a menet. A jó szintidőnek lőttek, a cél inkább már csak az volt, hogy túljussunk ezen a szörnyű részen és legalább Solymárig elérjünk valahogy. Nagyon lelombozódtam, olyan remekül jöttünk idáig, olyan jól sikerül túra lehetett volna a mai és félúton ilyen kegyetlen módon beleszól az időjárás. Igazán kibírhatta volna az eső még egy kicsit!

Solymár felé közeledve azonban el kellett döntenünk: megyünk-e tovább, vagy Solymár legyen a cél, hogy a férjem jöjjön és hazavigyen minket. Azóta sem és akkor sem tudom, hogy mi motivált, de édesapámmal egyöntetűen megszavaztuk, hogyha elsüllyedünk is egy mocsárba valahol a sűrű erdő közepén, akkor is elmegyünk Telkiig. Fáradt nem voltam, egyáltalán nem éreztem az elmúlt km-erek súlyát, csak az eső zavart egy kicsit. Hívtuk édesanyámat, hogy milyen kívánságaink vannak, mit hozzon a férjem Solymárra nekünk. Gondoltunk száraz ruhára, új esőkabátra, cipőre, de végül egyik sem kellett. Nem éreztük, hogy átáztunk volna, másik cipőt meg felesleges összesarazni, ennivalónk is volt még, úgyhogy csak egy kis meleg vizet és teát rendeltünk.

Solymár előtt azonban tartogatott még nekünk meglepetést az eső áztatta turistaút.
A Szarkavár felé közelítve egy jó hosszú szakaszon már nem az erdőben, hanem a szántőföld mellett haladtunk. Itt annyira szétázott már az út, hogy járhatatlan volt. Az ember lábszárközépig süllyedt a sárba és nem lehetett továbblépni, ráadásul annyira csúszós és ingoványos volt már minden, hogy az egyensúlyozás képességét is latba kellett vetni a haladáshoz.
Így mindannyian a szántóföldön mentünk. Ezúton is elnézést azoktól, akiknek a vetését letapostuk, de ott egy fokkal jobban lehetett lépni, bár erősen egyensúlyozni itt is kellett. Szerencsére én nem estem, de haladtak el mellettem olyanok, akiknek az egész hátsó fele nyakig sáros volt.

Azt hittük, ennél rosszabb már nem lesz, pedig lett.
A Szarkavár melletti részen egy hosszú, agyagos úton lehet lejutni Solymár aszfaltútjaihoz. Mikor az ember azt hinné, hogy nemsokára jön a megváltás, akkor még előkerül ez az agyagos massza. Ez bizony cseppet sem issza be az esőt, ez csak csúszik, de azt nagyon. Ráadásul lejtős részről van szó, úgyhogy ha lett volna bennem egy kis kurázsi, seggre ülök és két perc alatt megoldódott volna a dolog. De nem, én talpon akartam lejutni, lehetőleg minél kevesebb agyagozással.

Az eső miatt képek nem igazán készültek a túra során, de ezt a részt meg kellett örökíteni.
Itt jómagam a szó szerint úszósapkává avanzsált kapucnimban:


Itt pedig édesapám a Szarka vár előtt a dicséretet bezsebelő túrabotjával:


Édesapám elég jól haladt ezen a részen a túracipőjében meg a gyönyörű botcímkével ellátott túrabotjával, de nekem esélyem sem volt. A cipőm nagyon csúszott, olyannyira, hogy nem is léptem, csak álltam és csúsztam lefelé, miközben még a saját tengelyem körül is forogtam a mocsár közepén. Egyetlen cél volt: talpon maradni. Először még jól mulattam ezen a helyzeten és magamon, hogy deszka és hó nélkül snowboardozhatok, de hamar lehervadt a képemről a mosoly, mikor átgondoltam, hogyha elesek, akkor itt nem lehet többet felállni, csak négykézláb, reménytelenül az agyagban tapicskolni. Ráadásul édesapám is előre ment, úgyhogy le sem tudja fotózni a nagy eseményt, ha mégis elesnék, úgyhogy kár kár az agyagba fetrengeni.
Kb. negyed órámba tellett, mire az útszéli cserjék közé (ezt viszont leginkább tényleg négykézláb) kikúsztam és sikerült egy formás, vastag botot találnom, amit evezőként vagy vasmacskaként (ahogy a helyzet épp megkívánja) használhatok a háborgó agyagtenger hullámai közt. Az eséseket ezzel igyekeztem megakadályozni ill. az egyensúlyozásban is hasznát vettem. Ja, és amikor megindult a csúszás, pörgés, akkor ezzel próbáltam megfékezni a lavinát, nem mindig sikerrel, ugyanis a szétázott, korhadt bot egy-egy ilyen bevetés alkalmával előszeretettel lett mindig 10-20 centivel rövidebb. Úgy törtek le belőle darabok, mintha kötelező lenne.
Mire nagy nehezen leevickéltem ebből a veszedelemből, már alig maradt 30-40 centi a botból. Legalább arra jó volt, hogy ijedelmemben belekapaszkodjak. :-)

A túra ezután már műúton vezetett a solymári ep-ig, aminek helye az itinerből nem volt egyértelműen megállapítható. Néhány évig a Lejtő kocsma szolgált a 20 km-es túra céljaként, tavaly viszont már a néhány száz méterrel arrébb található templom-téri kocsma. Most egyiknek a neve sem volt feltüntetve a túraleírásban, viszont törzsgyökeres solymáriak lévén az itiner részletes leírásából kiderítettük, hogy a Lejtő kocsmához kell mennünk. Hát bizony ez olyan volt, mint a lottó, azaz nem nyert. Nem volt ott egy lélek sem, így elkullogtunk a másik kocsmához.
Az itinert újra és újra elolvasva bizony nem mi tévedtünk, csak a túraleírás régi. Kedves Szervezők, ezeket az apróságokat, kérlek, frissítsétek, mert más ilyen kisebb hibát is találtunk a leírásban!

A szintidőnk a kisebb fennakadások ellenére is elég jó volt, úgyhogy 10 órán belül teljesíthetőnek látszott a dolog.
Miután a férjemet is a megfelelő kocsmába navigáltuk, átvettük tőle a meleg, jóleső folyadékot és néhány cuccunkat (a kapott tojásokat, enni- és innivalókat) rásóztuk, hogy ne kelljen továbbcipelnünk. Meg is lepődött szegény, hiszen ő azért jött, hogy engem hazavigyen, édesanyám már finom, meleg ebéddel is készült nekem. Ja, igen, elfelejtettünk szólni, hogy én is vagyok annyira őrült, hogy továbbmegyek.
Kicsit ettünk-ittunk, begyűjtöttük a pecséteket és az információkat a túra további szakaszáról, miszerint egy kis emelkedővel műúton fogunk kimenni Solymárról, átkelünk a Zsíros-hegyen és onnan már ismét műút vezet be Telkibe. Ez igen jól hangzott, úgyhogy nem aggódtunk.
Miután a férjemtől elköszöntünk, bizony akkor észleltük mindketten, hogy bőrig átáztunk. Minden réteg pulóver, esőkabát teljesen megszívta magát az esővel, izzadsággal és úgy fáztunk a továbbindulás előtt, hogy kész szerencse, ha ebből nem lesz holnapra megfázás, vagy tüdőgyuszi. Így átázva, fázva tényleg megijedtem egy kicsit, hogy ez nem játék, most a saját egészségemet veszélyeztetem, ha még további 13 km-t ebben a szakadatlanul szakadó esőben sétálgatok.
Megegyeztünk hát apuval, hogy akármilyen sáros, emelkedős szakasz is jön, tartjuk a megkezdett tempót, hogy ne fázzunk és megyünk, mint a gép, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Tényleg nem tudom, hogy milyen furcsa erő vagy motiváció vitt bennünket tovább bele ilyen őrültségbe, de felkerekedtünk ismét és mentünk.
A túra egésze során egyébként ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk 10-15 percre, amúgy végigcaplattuk az egész 40 km-t.

Az informáló ember elmondása alapján tényleg felfelé és tényleg műúton mentünk tovább.
A Zsíros-hegyi ep-ig következő 3 km 205 m-t emelkedett, úgyhogy volt itt is kaptató bőven, de már alig vettük észre. Sőt, örültünk is, hogy felfelé kell menni, mert így legalább nem fáztunk.
Solymárt elhagyva viszont a turistaút ismét orbitális sártengerré változott. Csúsztunk-másztunk a sárban. Főleg a nyolcadik ep előtt volt egy meredek szakasz felfelé, aminek már nem a meredekségével volt a baj, hanem a mocsárral, ami hömpölygött le róla. Ugyanúgy nézett ki, mint a solymári agyagút, a különbség csak annyi volt, hogy ezen felfelé kellett (volna) haladnunk. Nem volt egyszerű. Léptem egyet és visszacsúsztam hármat. Állva maradni ismét művészet, de elesni egyenlő a véggel. Itt nem lehet többet felállni, ráadásul a sárban fetrengve, csúszva sem a jó irányba haladnék, mint a solymári részen, úgyhogy ennek a lehetőségnek sincs értelme. Nincs mese, itt valahogy fel kell jutni. Egy-egy lépést tényleg hosszú megfontolások előzték meg.
Már a műutat elhagyva magamhoz ragadtam egy formás, praktikus kis botot. Igaz, elég hatalmas volt, úgy néztem ki vele, mint Mózes a nép előtt, de legalább nagy szolgálatot tett, főleg ezen a részen. Minden lépés után magam mögött kellett letámasztani, hogy ne csússzak vissza. Tulajdonképpen lépésről lépésre toltam fel magam valahogyan. Szörnyen kellemetlen volt.

A nyolcadik ep-nél történő pecsétbegyűjtés szintén.
Egy felállított sátorban egy kisfiú osztotta a pecsétet, míg apja a sátor előtt kiabálva és magából kikelve telefonált, hogy neki még mindig itt kell állnia ebben a borzalmas időben és hogy mennyire elege van. Nem tetszett a hapsi stílusa, de egyet kellett értenem vele. Tényleg elég kellemetlen lehet egész nap ott dekkolni ilyen időben.
Viszont mire a gyerkőcnek sikerült két pecsétet adnia, addig meg is uzsonnázhattunk volna. Nagyon sokáig álltunk ott a sátor mellett, mire kinyújtotta a lepecsételt itinereket. Megint el kezdtünk fázni, már rázott a hideg, alig vártam, hogy végre a beígért műúton elérjük Telkit.

Egyébként tényleg ez volt a cél előtti utolsó ep és az ep-t elhagyva tényleg műút következett, ráadásul lefelé vitt az út, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez bizony még Nagykovácsi és Telki az egy faluval arrébb van. Na, nem baj, az esőt már alig érezzük, műúton meg kibírható már ez a néhány (pontosabban 7) km.

Persze a solymári informáló hapsi hamar félreinformáló szörnyeteggé avanzsált a szemünkben, amint Nagykovácsiban néhány km bolyongás után ismét egy szétázott földút felé navigált minket az itiner. Azt hiszem, lelkileg ez volt a túra legnehezebb szakasza. Mikor azt hittük vége a cuppogásnak, sárban dagonyázásnak, akkor kezdődik ismét. Már az is mindegy volt, hogy hány km-t kell még menni, hogy eláll-e az eső végre vagy sem, hiszen annyira szétáztunk, hogy már nem jelentett volna semmit, ha nem esik, de az, hogy ismét a sárba ragadva küzdjünk a hátralévő km-ekkel, az igencsak megterhelő volt. Már édesapám is nehezen viselte ezt a részt:
"- Mondd csak, megismered azt a hapsit, aki ezt monda? Mert akkor Telkiben jól megverjük!"

Nagykovácsit még egy viszonylag széles, köves, járható úton hagytuk el, ami egy szembejövő hegy mellett el is kanyarodott és a hegy lábánál folytatódott tovább, az itiner és a turistajelzések viszont azt mutatták, hogy nekünk le kell térnünk erről a szuper Avenue-ról (sugárútról) egyenesen a hegynek felfelé tartó vízmosással tarkított, mocsaras, meredek turistaút javára. Édesapámmal felnéztük erre a borzalomra és az út közepén, ami tulajdonképpen az egész út volt, patak formájában hömpölygött lefelé a hegyről a sár, az agyag és minden egyéb.
Ez tényleg mélypont volt. A teljes 'már minden mindegy'-állapot. Itt tényleg én is azt gondoltam, hogy azt a félreinformáló hapsit megverjük, de igazából mi akartunk továbbjönni, úgyhogy magunknak köszönhetjük. Túl optimisták voltunk, hogy annál a solymári borzalomnál már nem jöhet rosszabb. Hát most jött.
Édesapám vett egy mély levegőt, sóhajtott egyet és úgy kérdezte a helyzet kilátástalanságára vonatkozóan, miután felmérte, hogy sehová sem lehet stabilan lépni:
"- Na, milyen ötleted van? Hol megyünk fel?"
Tényleg lehetetlen volt a helyzet. Mindenhol mély és csúszós dagonya volt az egész út. Itt még tíz bot sem segítene, ha tíz kezem volna, akkor sem.
"- Mondjuk itt a vízmosás közepén." - és már mentem is. Tényleg a hömpölygő patak közepén megcsillanó kis kövecskék látszottak a legstabilabbnak, úgyhogy azon mentünk fel. Itt éreztem meg először, ahogy a vízmosás hirtelen befolyik a cipőmbe, sőt a jéghideg víz átfolyik rajta és az eddig még száraznak hitt zoknim is egy merő víz lesz. Utólag kiderült, hogy a zoknim, a lábam már régen vizes volt, csak nem éreztem. Itt viszont a cipőmbe hirtelen beömlő vízmennyiség megéreztette velem a valóságot.

Ilyen körülmények között kapaszkodtunk fel a Telki-hegyre, majd Telki határáig szintén egy solymárihoz hasonló agyagsztrádán már gyakorlott, gerendán egyensúlyozó tornászlányokat megszégyenítő mozdulatokkal csúsztunk le. És most sem estem. Nagyon, nagyon büszke voltam magamra, pedig itt már egy agyagpatak is csordogált az út közepén!
Na, jó egyszer sikerült beletenyerelnem az agyagtengerbe Telki határában, mikor megláttam a műutat és örömemben el kezdtem nagyobbakat lépegetni.

Telkibe beérkezésünk után nem kevés bolyongással jutottunk el a Telki főútig, ahol már jelzés sem mutatta, hogy mi a szitu. Néhány iszonyúan mocskos, saras, hátizsákos fiúhoz csatlakoztunk, remélve, hogy ők tudják merre kell menni, mert mi még sosem jártunk itt. Mint kiderült, ők sem igazán tudták, valahogyan mégis jófelé mentek.
Az utolsó 600 m egy jó kis emelkedő volt (pontosabban 70 m szintkülönbséggel) még a végére a Telki templom mellett. A kaptató tetején hangzott el a nap bölcsessége az egyik általunk követett fiú tolmácsolásában:
"- Észrevettétek, hogy minden emelkedő tetején meleg van?"
Na, ezen már minden hideg és eső ellenére felszabadultan tudtam egy jót nevetni, mert már eljutott az agyamig, hogy minden fizikai és lelki erőmet felülmúlva, az időjárási viszontagságokat leküzdve teljesítettem egy olyan túrát, amit sosem gondoltam volna. Minden felkészülés nélkül szintidőn belül (pontosabban 9 óra alatt) legyalogoltam 40 km-t!

Nem volt egyszerű, de megtaláltuk a Telki Kerék kocsmát, ahol a büdös italszagú dohányfüstön átvergődve jutottunk el a szervezőkig. Vagyis csak én, mert apu az itinerét a kezembe nyomva csak a kocsmapultig jutott.
Begyűjtöttem a 10. pecsétet is az oklevelekkel és a kitűzőkkel:


Na, ne mondjátok, hogy ezért nem érte meg? :-)

Ezután már csak a férjemet vártuk a tiszta, száraz, puha, meleg ruhákkal.
Mire megérkezett, teljesen rám fagyott az átázott cucc, úgyhogy amint közeledett a száraz ruhákkal, már kaptam is ki a kezéből és rohantam a mocskos, szűk mosdóba átöltözni. Leírhatatlan pillanat újra meleg és száraz ruhában feszíteni, hát még beülni a meleg autóba és hazafelé a 20 perces út helyett baleset miatt másfél órát autózni. Na, de édesanyám főztjében már nem volt hiba. Az úgy volt jó, ahogy volt. Ki voltam rá éhezve veszettül.

Végezetül pedig egy sztárfotó a félig letisztogatott topánkámról:
(Megjegyzés: a zoknim ugyanígy nézett ki.)


Remélem, még sikerül valaha használhatóvá varázsolni, hogy jövőre talán szebb időben is kipróbálhassuk ezt a túrát.

Lógás - 2010. március 30.

Lógás
idő: 2 perc

Léböjtöm 5. napja van.
Kezdem összeszedni magam, kezd visszatérni az energiám és kezdem érezni a böjt jótékony hatásait is, de nagyobb sporteseményre most nem vállalkoznék.

Maradt a lógás, már úgyis régen csináltam (te jó ég, legutóbb másfél hónapja!).
A szombati túra és a tegnapi úszás után így a böjt során kitisztult gyomorral és fejjel valami fantasztikus jó volt lógni egyet. Annyira jól megnyújtott és felfrissített, hogy arra nincsenek szavak. Néha tényleg úgy érzem, hogy pár perc lógás ezen a csodamasinán felér egy fél órás intenzív strechinggel.

Úszás - 2010. március 29.

Úszás
idő: 35 perc
+ 2x10 perc szauna

A léböjtöm 4. napja van ma.
A délelőtt folyamán nagyon rosszul voltam, de délutánra már valamennyire rendeződött a helyzet, így ismét hétfő lévén felkerekedtünk édesapámmal úszni.

Sok reményt nem fűztem a dologhoz: ugyan múltkor ment az úszás valamennyire, de így, hogy 4 napja nem ettem és szombaton még a túrázás is meggyötört, lehet, hogy most nem igazán fog menni a dolog, de úgy voltam vele, hogy most nincs kötelezően előírt 20 km, mint szombaton, annyit úszok, amennyi jólesik, ha csak két hosszt, akkor annyit és kész, nem fogok nagy ügyet csinálni belőle. Különben is ajánlatos valami egyszerű, könnyű mozgás a böjt alatt, hogy kicsit használjuk az izmainkat, hogy ne abból épüljünk le böjtölés közben, illetve a mozgás serkenti a vérkeringést, ami nemcsak a fázás ellen jó, de a mérgek kiürülését és a méregtelenítő szervek munkáját is segíti.

Mire az uszodához értünk, már egész jól voltam.
Magam is csodálkoztam, hogy mekkora változás ez reggel óta. Sőt, még melegem is volt, pedig napok óta fáztam a böjt miatt. Még az arcom is kipirult. Mire átöltöztem, már határozottan éreztem, hogy melegem van és elég forró vagyok, de nemcsak az arcom, hanem már a combom is, a hasam is. "Ajjjaj, lázas vagyok"- ez volt az első gondolatom és lehet, hogy tényleg az voltam, de nincs ezzel semmi baj: a böjt során lehet hőemelkedésünk, vagy lázunk is, a szervezet ezzel is segíti a méregtelenítést, a gyógyulást, a védekezést a felszabadult mérgektől, úgy ahogy a betegségeknél. Mivel tényleg csak ilyen furcsa lázas állapotot éreztem, de nem volt egyáltalán semmilyen más bajom, így bemerészkedtem a vízbe. Nagyon hideg volt, még annál is jobban. Nem csak nekem, édesapámnak is.
Az első néhány hossz során éreztem, hogy kicsit gyengébb vagyok, mint általában, de ez hamar elmúlt és végül annyira belejöttem, hogy még meg is hajtottam a végén az utolsó néhány hosszt. Nagyon jót úsztam, idén még nem is ment ilyen jól (mivel most úsztunk másodszorra :-)! Még a vashiányomat sem éreztem most, mintha nem is lenne!
Hihetetlen, hogy négy nap nem evés után mire képes a szervezet! Mindig elcsodálkozom ezen, hogy milyen remekül vagyunk kitalálva és milyen jól működünk, ha hagyjuk. Szerintem ez fantasztikus!

Igaz, most csak 35 percet úsztam, mert az idő is és apu is sürgetett, bár még jól esett volna több is, de inkább mentem még szaunázni, hiszen nagyon jó kiegészítője ez a böjtkúrának a méregtelenítés szempontjából. Ha esetleg nem esne jól, bármikor kijöhetek.
A szaunában két idősebb férfi volt csak és akaratlanul is meghallottam, hogy miről beszélnek:
"-Nem szeretem a rezgős, cupákos húst, idén már sonkát sem vettünk, mert úgysem eszi senki." - mesélte az egyik férfi így húsvét közeledtével, majd folytatta: "Úgyhogy hétvégén is fokhagymakrémleveset csináltunk, utána meg grillezett patisszont ettünk."
Fogalmam sincs, hogy honnan szedett ilyenkor patisszont, de nagyot nyeltem a fokhagymára, aztán még nagyobbat a patisszonra. Hú, de megkívántam. Inkább beszélt volna a rezgős húsról, az nem zavart volna, de, hogy pont hagymáról! Persze aztán még részletezte a dolgokat, de csak mosolyogtam rajta: kibírtam a szombati túrát, túl vagyok egy kis úszáson is, négy nap böjtön, úgyhogy egy ilyen apróság, mint a fokhagymakrémleves, már nem ingat meg. (Pedig jaj, de szeretem a fokhagymát!)

A szaunázás nagyon jólesett, olyan jó volt ott ücsörögni a melegben, alig akartam kijönni. Néha kimásztam, lezuhanyoztam jó hideg vízzel, aztán sipirc vissza. Csudajó volt, de örülök, hogy ezt nem hagytam ki. Teljesen feldobódtam tőle, nemcsak testileg, de még lelkileg is segítette a böjtölést: minden mérgező gondolat, érzés elszállt belőlem abban a 20-30 percben.
A vashiányom pedig mintha felszívódott volna...