Túrázás (HALMI-DŰLŐ 12 teljesítménytúra) - 2010. május 2.

HALMI-DŰLŐ teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 12,40 km
Szintkülönbség: 50 m
Szintidő: 5 óra
Teljesített idő: 2,5 óra

Ez volt az "MVTE érem" harmadik túrája, vagyis inkább sétája az idén.
A táv a múltkori 40-eshez képest nagyon kellemes és pihentető volt, főleg, hogy a szintkülönbség sem említésre méltó, nem is viselt meg a dolog, csak délután már itthon szaladt fel a lázam ismét, de ezen már meg sem lepődök. A túra egyébként a 18. kerület erdejében kering végig a 12 km-en, így többször is áthaladtunk egy-egy kereszteződésen vagy útszakaszon.

Rövid táv lévén erre a kiruccanásra most befűztük édesanyámat is, de már az odautazás közben kiderült, hogy rossz napja van: nincs túl jól és nem is szeretett volna jönni, nincs is kedve az egészhez.
Reggel már fél 9-re odaértünk, de a nevezés csak 9-kor kezdődött. Ez a fél óra azzal telt, hogy miután negyed óráig hallgattuk édesanyám kávéhiánnyal kapcsolatos akklamációit, kerestünk neki a versenyközpont helyszínéül szolgáló Pestszentimrei Sportkastély területén valamilyen kávélelőhelyet és befizettük egy reggeli kávéra, hátha kicsit összeszedi magát.

Közben elintéztük a papírokat és a nevezéseket is, úgyhogy összekaptuk a cuccunkat meg édesanyámat is, hogy induljunk, de ő csak ült a kávéautomata mellett, hogy lehetne-e még egyet. Nem volt mit tenni, lehetett, de így elég valószínűnek tűnik, hogy ez a 12 km hosszabb ideig fog tartani, mint a múltkori 40-es.

Negyed tíz felé sikerült elindulni, de még akkor is csak egy újabb löket kávéval:


Néhány helyi kis utcán áthaladva értük el az erdőt, amelyben sárga és piros pötty nevű jelzések segítik a tájokozódást. Még sosem láttam ilyen jelzéseket, de azóta megtudtam, hogy ezek ott egyedi jelzések és a túra útvonalának kitalálója, Hartmann Mihály festette fel őket, hogy segítse a tájékozódást. Igaz, nekem nem igazán segített, lazán eltévedtem volna, bár nekem az egész erdő a szerteágazó ösvényeivel, útjaival egy labirintushoz hasonlított leginkább.
Viszont azt meg kell hagyni, hogy a jelzések szórakoztatásra igen alkalmasak, mert nagyon jót mulattam rajtuk. Ha épp nem fatörzsre festették, akkor kivágott fák rönkjeire, vagy kövekre és így pont úgy néztek ki, mint egy tükörtojás:


Fatörzsre sült tükörtojás - háttérben a szüleim és egy gyönyörű orgonabokor:


Volt ahol több tüktoj is jelezte a helyes irányt:


A tájékozódást számomra a helyi tornapálya jobban segítette a pöttyös jelzéseknél.
Igaz, nem pont a tornapálya útvonalán mentünk és nem is a pálya állomásainak sorrendje szerint, de minden állomás be volt számozva és így tudtam, hogy melyiknél járunk éppen. Sőt, annyira jópofa gyakorlatok és ábrák is voltak a kihelyezett táblákon, hogy a túraútvonal egyhangúsága ellenére én nem unatkoztam.
Ilyen és ehhez hasonló állomások voltak:


Itt például az első feladat az volt, hogy a rönkön meg kellett támaszkodni a képen is látható módon és a gyakorlat a következő: csípőlengetés. Na, ez nekem nagyon tetszett! Hogy ezeket ki találta ki, nem tudom, de nagyon szórakoztató volt az összes ilyen tábla. Mondanom sem kell, természetesen az összes gyakorlatot kipróbáltam és mivel a feladatokhoz mindenféle szerek és alkalmatosságok is tartoztak, így lógtam, csüngtem, guggoltam, tolódzkodtam, hol mit kellett éppen.
Édesanyám meg is jegyezte, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek. Ezt kaptam azok után, hogy anyák napja alkalmából reggel egy doboz marcipános macskanyelvvel állítottam be hozzá, ugyanis a marcipán a nagy kedvenc. Erre ezt érdemlem! :-)

Egyébként a tornapályán a kedvenc képem ezen az állomáson a második ábra:


Feladat: behunyt szemmel járás. Nagyon jó, de a kedvenc állomásom mégis ez volt:


Legalább látszik, hogy emberek (vagy valami olyasmik) itt is jártak. :-(

Az első ellenőrző pontot (továbbiakban ep) egyébként hamar elértük. 1,6 km-nél egyből az erdő szélén kaptuk a pecsétet, mielőtt még belevetettük magunkat a rengetegbe.
Egyébként az erdő maga nagyon szép volt. Tele volt gólyahírrel...


...és mindenfelé, ameddig csak elláttunk a turbolya virágzott:


Nagyon szeretem a turbolyát, úgyhogy rengeteget megettem útközben, míg egyszer csak egy vasúti sín mellett elértük a második ep-t 3,4 km-nél. Itt a pecsét mellé még egy smiley is járt az itinerre, meg egy piros csokitojás is ütötte a markunkat.
A vasúti sínen átkelve az erdő egy kivágott részén folytatódott a túra, ahol töménytelen mennyiségben jöttek szembe a tükörtojások, meg a következő ep-t jelző színes lógó izé:


A harmadik ep egyébként 5,7 km-nél ill. a 19. állomásnál volt, ahol pulzusszámlálás mellett kaptuk a pecsétet:


Nem sok esély van kirándulni ennyi ep között. Olyan sűrűn voltak, hogy szerintem többet álltunk pecsétre várva, mint amennyit sikerült túrázni egy kicsit. Viszont ahol sikerült, ott ilyen bolyhos volt az erdő:



Messziről olyan mintha havazott volna, ahogy nagy terület beborított ez a sok kis fehér szösz, de a túra vége felé megtaláltam a főbűnöst is:


Ez ontja ezt a rengeteg vattát.

A túra innen a tükörtojások után a piros pötty jelzésen folytatódott, amit nemes egyszerűséggel csak piros tojásnak hívtunk, hiszen nagyon hasonlított a második ep-n kapott csokitojásra. Feltűnő a hasonlóság, nem?


A piros tojás jelzés az egykori Olajipari Gépgyár mellett vezetett tovább.
Borzalmas, hogy most milyen állapotok vannak ott gyáron belül és gyáron kívül is. Például elhaladtunk egy kihelyezett frissítő állomás mellett is, de sajnos már ez sem üzemelt:


Viszont jól mutatja, hogy emberi lénynek nevezett kevésbé értelmes lények már erre is jártak.
A lényeg, hogy lépteinket megszaporázva gyorsan túltettük magunkat ezen a szakaszon, így hamar elértük a negyedik ep-t 8,8 km-nél, ahol még egy gyönyörű, jó borzas belga német juhász is jött velünk szemben. Nagyon sok kutyust sétáltattak itt az erdőben (gondolom, a helyiek), de az összes közül ez volt a kedvencem. Persze mindegyiket meg tudtam volna dögönyözni, de nem minden gazdi díjazza a lelkes rajongásomat.
Nem baj, a túra után itthon jól megszeretgettem a saját kutyuskámat, ő már ki van erre képezve, hogy ezt el kell tűrni tőlem.

Egész jó tempót mentünk egyébként a túra során, annak ellenére, hogy édesanyám mindig lemaradt, ezért a vége felé én már nem siettem, hanem fűnél-fánál megálltam fotózni. Próbáltam kihozni a kis gépezetemből, amit lehet, de szegény elég öreg már és az élesítés sem az erőssége, de azért igyekeztem.
Például az egyik tornapályás állomáson ilyen szerkezet fogadott bennünket:


Valaki még szívecskéket is festett rá. :-)
Tényleg jól nézett ki, legalább is jobban, mintha ezzel a festékkel a közterületi épületeket, járműveket firkálta volna össze az illető valahol a városban.
A színes padhoz tartozó feladat egyébként a következő volt: a tornaszer színes részére kellett ülni és a lábakat bokánál beakasztani az előtt futó gerendába és így hátradőlni 10x. Aki teljesíti bonusként szívecskelenyomatot kap a hátsójára. :-)

Ezután már csak természetet fotóztam. Ez a legjobb!
Egy jobb géppel talán még használható fotókat is lehetne készíteni.

Gyermekláncfű bozontos virágja:


Furcsa, különleges pipacsok. Még fehérben is volt.
Emlékeim szerint gyermekkoromban a pipacsok nem egészen így néztek ki, de úgy látszik most ilyenek. Vagy ez csak a közeli olajipari gyár miatti mutáció?


Szunyáló csigacsapat:


Az utolsó és egyben ötödik ep 10,5 km-nél egyébként ugyanaz volt, mint az első. Még a pecsét is.
Innen szintén városi kis utcákon találtunk vissza a Sportkastélyhoz, ahol édesanyámmal még pózoltunk egyet annak örömére, hogy sikerült mindkettőnknek ma sárgában jönnie:


Édesapám erre csak annyit mondott, hogy a kastélyt szerette volna fényképezni, de valami két bolond belenyújtózkodott a képbe. Van ez így. :-)

A célban a pecsétek és a jól megérdemelt oklevelek és kitűzők begyűjtése is megtörtént:


Majd rávetettük magunkat a megfáradt túrázóknak szánt finomságokra: volt kenyér, zsír, margarin, szalámi, savanyúság, sózott hagyma, üdítők, csokoládé, szóval, éhen halni nehéz volt.
Végül jóllakottan még készítettünk egy közös fotót:


Hazafelé a buszon még volt egy kis zűr a helyi lakosság körében, nehogy unalmas legyen az utazás. Egy nagyon jól nevelt, szelíd rottweiler kutyussal szállt fel egy hapsi a buszra a középs ajtónál, mert hátul már a lépcsőre nem lehetett állni, annyian voltunk.
Természetesen ezt egy néni sérelmezte, hogyha hátul nem tud felszállni a kutyával, akkor minek hoz kutyát a buszra és különben is egy ilyen állat nem való a buszra és azonnal szálljon le vele. Nagyon felhúzta magát, hogy egy kutya van a közelében, pedig tényleg elég jámbor kutyus volt. Még csak nem is nézett senkire, leült és nem csinált semmit. De a néni csak mondta a magáét, mire a közelben egy fiatal srác ezen úgy bepöccent, hogy először csak finoman, majd egyre durvábban kioktatta a nénit, végül annyira belemelegedett, hogy a vége az lett, hogy aki nem bírja elviselni a kutyát, az ne utazzon buszon.
Már mindenki őket hallgatta, szörnyű, hogy ezen hogy el tudtak vitatkozni, pedig a kutya és a gazdája akkor is ott fognak utazni, ha ezek mondják a magukét. Aztán a srác is csöndbe maradt, már csak a néni fújta a mondókáját.
Előttem ült egy idősebb bácsi is a buszon, ő végig mosolygott a bajsza alatt, néha még biztatta is a kutyát maga elé dörmögve, hogy harapja már meg ezt a nőt, hátha csöndbe marad. Végül a néni leszállt, úgy látszik nem bírta tovább a megpróbáltatásokat és előttem a bácsi mindegy summázva az esetet, rám nézett és csak annyit mondott: "Milyen ember az ilyen, aki még messziről sem tud egy ilyen jámbor állatot elviselni!"
Teljesen egyetértettem vele.

Úgy látszik nem fáradtunk el eléggé, mert hazafelé a metrón meg ránk jött az öt perc.
Igazából a keresztbe tett és egymás mellé felsorakozott lábainkon nevettünk, olyannyira, hogy édesanyám javasolta, fotózzuk is le. Íme:


Ez így persze már nem olyan vicces.
Mindenesetre édesapám kitalálta, hogy akkor már videózzuk is le, ahogy egyszerre mozgatjuk. Mondanom sem kell, a videofelvételen csak az látszik, ahogy összerugdossuk egymást. Persze az embereket már mind minket néztek és akkor ezek után kérdem én: ki az, aki rosszabb, mint egy gyerek???
Kedves szüleim, lássátok be: volt kitől tanulnom, örökölnöm az ökörségeket! :-)