Futás, túrázás - 2012. január 13.

Futás

táv: 8,2 km
idő: 60 perc
seb: 8,2 km/h
tempó: 7:16 p/km

Túrázás
táv: 7,8 km
idő: 1 óra 12 perc
seb: 6,5 km/h
tempó: 9:11 p/km

Összesen:
táv: 16 km
idő: 2 óra 12 perc
seb: 7,2 km/h
ütem: 8:14 p/km
útvonal: szintes terep és aszfalt (MyBalboa)
cipő: Saucony

A MyBalboa útvonal 16 km-e (zölddel jelölve ahol belesétáltam)

Napok óta kapar megint a torkom és olyan enyhén lázas állapotok törnek rám, ezért is tartottam tegnap teljes pihenőnapot, hogy rendbe jöjjek kicsit. Napok óta kapkodom befelé a nagydózisú vitaminokat, iszom a teát és ma reggelre tényleg jobb lett, de futni nagyon nem volt kedvem elindulni.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy menjek-e futni, vagy sem. Vágytam is menni, meg nem is. Végül mivel se hőemelkedésem, se torokkaparásom nem volt és még a nap is kisütött, nem volt más választásom: ha január közepén így süt a nap, akkor menni kell!

Egész héten erre a mai futásra készültem: végre megfutom az első szakaszát annak a 16 km-es távnak, amit múltkor már végiggyalogoltam és ami számomra a mérce egy terepfutáshoz: van benne hegy és emelkedő rendesen! El is neveztem MyBalboa-nak ezt az útvonalat. Én nem a János hegyi kilátónál lendítem a karjaim, hanem itt a Forrás utca elején, ahonnan hátranézve egész Solymár az ember lábai előtt hever, látszik az összes környékbeli falu, mögöttük a szántóföldek kopár alakjai és végül a Kevély és a Csobánkai hegyek hullámzó vonulatai. Gyönyörű és karlendítésre pont alkalmas hely. Az útvonal többi része pedig igen változatos útvonal: terepen is megy az út, meg aszfalton is, erdőben is, a falu határában is, hegyre fel és forráshoz le. Tényleg nagyon változatos és szép útvonal, ráadásul érinti a kedvenc helyeimet a környéken.

A MyBalboa szinttérképe

A térképen már kinéztem, hogy meddig kell elfutnom, ha olyan 6-7 km-t szeretnék futni, a táv többi részét pedig az eredeti terv szerint legyalogolom és ha ezt megteszem egyre tovább elfutva minden héten, vagy legalább kéthetente, akkor így folyamatosan nyomon tudom majd követni, hogy mennyit fejlődök 16 km-en. Ez jó kis edzés lesz a március végi terepfutó versenyhez.

Még otthon készítettem be övtáskába 2 dl vizet, egy banánt és a telefonomat, hogyha valahol bajom lesz, vagy megtámad egy kutya, vagy akármi, akkor legalább segítséget tudjak hívni. Így utólag már tudom, hogy bizony néhány forintot sem ártana ilyenkor vinni egy ekkora távra, de erről majd később.
Úgy öltöztem, ahogy eddig a héten mindig: egy vékonyabb és egy vastagabb technikai felső, egy cipzáras joggingfelső és a derekamra kötöttem egy vastagabb széldzsekit is, hogyha átváltok a futásból gyaloglásba, akkor is fagyási tünetek nélkül megússzam a mai akciót.

Otthon a szobába egy kis bemelegítés és már indultam is.
Szerencsére az első 1-2 km a teljesítménytúrákkal ellentétben itt most lefelé halad, úgyhogy az bemelegítésnek is jó. Elhagyva a vörösvári tavakat, letértem a Sirály utcába, ami már nem műút, hanem egy merő sár. Nem is emlékszem, mikor esett utoljára eső, ott meg állt a víz. Szlalomozva és szökkelve vészeltem át ezt a részt.
Az utca végénél a vörösvári vízművek felé kanyarodva vetettem be magam az erdőbe. Ez az az erdő, ami miatt múlt héten nem erre futottam, de jól tettem, mert most is hatalmas tavakat kellett kerülgetnem az úton. Elég mélyen fekvő erdő ez itt, úgyhogy a második része már kezd emelkedni, én meg már kezdtem nagyon szuszogni. Mielőtt elértem volna a vasúti síneket, muszáj volt egy pillanatra megállnom: alig futottam még 2 km-t, de már nagyon kivoltam. Jó nehéz így akadályokat kerülgetve terepen futni. Sokkal nehezebb, mint aszfalton futni még akkor is, ha az is emelkedik. Hogy lesz ebből terepfutó verseny???
Elgondolkoztam ott fuldokolva, hogy visszafordulok, mert kár ekkora kört mennem, ha már most nem megy, de aztán mégis a folytatás mellett döntöttem: bármi áron is, de ott kell lennem a Vértesi Terepmaratonon két és fél hónap múlva.
Pár perc pihenő után folytattam a futást, de mivel épp egy nagyon meredek emelkedő következett, néhány száz méter után gyors gyaloglásra váltottam. Reméltem, hogy legalább ezen az emelkedőn fel fogok tudni majd futni, de úgy látszik, még ez sem megy. Mire enyhült az emelkedés és újra futhattam volna, két hatalmas kutya feküdt az út közepén és nem mertem futni, mert úgy valahogy támadnivalónak néznek mindig. Nem tudom, miért vagyok számukra félelmetesebb futva, de sétálva észre sem vesznek, futva meg első számú ellenség leszek. Szóval, elsétáltam a kutyusok között és közben arra gondoltam, hogy milyen gazdijuk van ezeknek az állatoknak, akik ennyire tojnak a fejükre és ide kirakják őket? És milyen felelőtlen gazdik azok, akik ennyire tojnak az erre járókra? Lehet, hogy barátságos kutyusok, de ha épp engem támadnak meg valami miatt, akkor mi van?

A kutyusok utáni részen már becsülettel futottam.
A főúthoz érve jobbra kanyarodtam a bicajúton és bizony megfordult a fejemben, hogy itt végigfutok a Slötyig és onnan haza. Az is épp elég edzés lenne mára és úgysem megy ma valami jól a dolog.
Azért mégsem így tettem, hanem az optikánál befordultam balra a földútra. Ez már javában Solymárhoz tartozó terület és már javában húztam a belemet magam után, mert itt is enyhén emelkedik az út. Szerencsére a nagy halál előtt még a Tavasz utcába kanyarodva van egy kis lejtés, de utána felkanyarodva a Mészégető utcába, már nagyon gyilkos a dolog. Először csak enyhén emelkedik ez az utca, aztán már nagyon. Az volt a terv, hogy legalább az enyhe emelkedést megfutom valahogy, aztán lesz, ami lesz. Na, itt az enyhe emelkedős részen egyszer csak ismét farkasszemet néztem egy hatalmas, fekete kutyussal. Miért kódorognak lakott területen csak úgy jól tartott, szépen ápolt, gazdis kutyusok mindenfelé???

Kénytelen voltam megint sétálni, később meg már olyan durván emelkedik az út, hogy képtelen voltam visszaváltani futásra. Tempós gyaloglással értem fel a Mészégető utca tetejére, ahol egy kis ösvényen átfutottam az Átjáró utcáig, ahol az emelkedésen szintén sétáltam egy pár lépést és máris ott voltam a Forrás utca elején, de most itt nem volt Balboa-karlendítés, mert nem éreztem úgy, hogy megérdemlem, hogy megtettem a magamét. A Forrás utcán átfutva máris a Panoráma utcában voltam. Aszfaltos ugyan, de szeretem ezt az utcát. Néhol lejt, néhol emelkedik, de az ember itt észre sem veszi, hogy milyen a terep, mert nem lehet nem gyönyörködni a látványban, ahogy az ember az eléje táruló panorámában fut a hegy gerincén szinte a világ fölött. Lenyűgöző látvány.

Azért hiába álmélkodtam nagyokat, csak éreztem közben a lábamban, hogy egyre nehezebben megy a futás. Nem vagyok én még ekkora távokhoz, szintekhez szokva, itt pedig már gyűröm a harmadik hegyet és a 7. km-t. Innen viszont tudtam, hogy Budapest határáig lejt az út, úgyhogy addig mindenképpen szerettem volna elfutni. Közben pedig el kezdett szemerkélni az eső. Azzal nyugtattam magam, hogy már a táv felénél járok, dzsekim van, szóval, nem lesz semmi gond, ha elázok. Úgy éreztem, hogy már eléggé húztam magam még lefelé is, de az utca végén hősiesen lekanyarodtam az Anna kápolnához, ahol a szerény eső, hirtelen enyhe havazásba ment át. Még jó, hogy már csak a Rózsika utcán kell lefutnom az erdőig, onnan már gyalogolhatok és onnan már nem érdekel az időjárás, hogy eső vagy hó esik, mert akkor már megcsináltam, újra megfutottam egy számomra hosszú távot.

Nagyon fáradt voltam már és amíg a Rózsika utcán caplattam lefelé, a hó hirtelen átváltott jégdarába, majd nemsokára szélviharral társulva olyan jégdarabokat vágott a szél a képembe, hogy csak lestem. Néhány perc alatt itt már mindenféle esett, épphogy kis lovacskák nem potyogtak az égből. Nem esett jól ez a szeles-jeges buli az utolsó néhány száz méteremen. Nem elég, hogy a fáradtsággal küzdve nagyon kellett koncentrálnom, hogy rendesen tudjak lépni, még ez a vihar is dobál ide-oda az úton. Nem is tudtam a lépésekre koncentrálni, mert egyszer csak olyan fájdalom nyilallt a csípőmbe, hogy még néhány lépésnyit húztam magam, de utána nem láttam értelmét tovább erőlködni, úgyhogy az erdőig kb 6-7 méter híján nem jutottam már el futva. Nem baj, ez is szép teljesítmény tőlem. Örültem, hogy nehezen ugyan, de megvan.

Viszont ez az időjárás azért nem tetszett.
Itt van a buszmegálló az Anna kápolnánál, ahonnan Solymár lakótelepére eljutnék busszal, onnan hamarabb hazasétálnék, mint innen a fél környéket megkerülve. Csábított a gondolat, hogy ilyen havas, jeges, esős időben egy ekkora futás után már ne sétálgassak tovább, de mivel egy forint sem volt nálam, így nem akartam buszra szállni. Maradt a séta.

Mire lekanyarodtam az erdőbe, addigra már az eső zuhogott ismét.
Felöltöztem rendesen, de amint jobb lett a csípőm, nem bírtam magammal és újra és újra belefutottam a távba. Kíváncsi voltam, hogy egy kis gyaloglás után neki tudok-e rugaszkodni újra a futásnak. Ment a dolog és nagyon jólesett.
Közben az eső már szétáztatta az erdőt, mocsarakat kerülgettem ismét, de mire Solymáron a vasútállomásnál kikecmeregtem az erdőből már újra sütött a nap. Mi ez, valami időjárási bemutató? Kaptam ma mindenből, amiből csak lehet: napsütés, eső, jég, hó, szél. Már csak villámlás nem volt, meg cunami.

A vasúton átkelve a Pevdinél bevetettem magam a szántóföldekre.
Innen egy unalmas, hosszú és sunyi módon enyhén emelkedő szakasz következett a mezők és a száraz, elkorhadt szőlőültetvények között. Közben megeszegettem az otthonról hozott banánt. Nem igazán voltam éhes, de tanulva a múltkori eléhezéses esetből, jobbnak láttam inkább megenni azt a pár falat szénhidrátot. Jól esett.

Lassan beértem Vörösvárra.
Most nem voltam annyira kikészülve, mint a múltkor, de azért már vártam a végét és kíváncsi voltam a végeredményre is. Végül 2 óra 12 perc alatt teljesítettem a távot, ami a tavalyi 2 óra 28 perces időhöz képest remek eredmény. Sophiával sétálva ugyanez 3 óra volt.
Azért is örülök ennyire ennek az eredménynek, mert a március végi Camelbak Minimaraton 15,5 km-es távjának 2,5 óra a szintideje, tehát ha akkor is csak 8,2 km-t futnék, még akkor is maradna 18 percem szerencsétlenkedni. De addig még van két hónapom, addig még futok, amennyit tudok és remélhetőleg a táv nagy részét képes leszek futva teljesíteni és nem csak a felét.

A mai futás így utólag pedig nagyon jól esett, bár nem vagyok teljesen elégedett, hogy bele kellett sétálnom, de nem várhatom el magamtól két év kihagyás, betegeskedés, majd két hét futás után, hogy felfutok egy égig érő dombra!? Így is hosszú távot futottam magamhoz képest, mert évek óta nem voltam képes ekkora táv teljesítésére. Igaz, az időm nem a legjobb, nem szeretem a 7 perces feletti km-eket, de legalább van miért edzeni és van még mit fejlődni, van mit javítani. Milyen unalmas lenne a felkészülés, ha már most simán futnám a 16 km-t 5 perces kilikkel hegyen-völgyön át...