Futás esőben, szélben, jégen, avagy futó kaland a javából - 2012. január 19.

Futás

táv: 8,6 km
idő: 1:08:49
seb: 7,5 km/h
tempó: 7:59 p/km
útvonal: enyhén szintes terep és aszfalt vegyesen (Tókerülgetős)
cipő: Saucony

Na, a mai futás tényleg igazi futó kaland volt!
Ma is úgy indult a reggel, mint a többi futós reggel: amint kipattan a szemem, felkúszom az ágy fölötti ablakba és meglesem, milyen az idő, hogy mire felöltözöm lelkileg is rákészüljek az éppen aktuális helyzetre. Most kivételesen majdnem ugyanazt láttam az ablak másik oldalán, mint tegnap: fehérség mindenütt, de nem esik semmi. Ez most vagy azt jelenti, hogy annyira hideg van már, hogy nem esik a hó és akkor jól be kell öltözni és a képem is le fog fagyni és kell valami sál, vagy maszk az arcom elé, vagy pedig azt jelenti, hogy plusszok vannak odakint és minden olvad és akkor minden lucskos, kásás, saras és undorító. Most egyikhez sem volt kedvem.

Igazából nem is ma lenne a heti hosszú futásom, de a holnap inkább pihennék a szombati túra előtt, ma meg elmaradt az első órám, így később kell mennem dolgozni és addig ráérek szaladgálni. Az időjáráson kívül tehát minden körülmény a mai futásnak kedvezett.

 Az új útvonal

Összeszedtem hát magam és kimentem felmérni, hogy nagyon mínusz vagy nagyon plusz van-e. Hát nagyon plusz volt, lehetett hallani, amint olvadt a hó és mire felöltöztem a szokásos tavaszias szerelésbe, derekamon a széldzsekivel, addigra már az eső is eleredt. Megfordult a fejemben, hogy inkább nem megyek sehová, de a héten még csak egyszer futottam a vasárnapi túra miatt és nagyon gáz lenne a hetet 4 km futással zárni. Különben is kemény vagyok, profi és kitartó, úgyhogy gyerünk futni! Na jó, a kíváncsiság hajtott, mert mára kinéztem egy új útvonalat a környéken és szerettem volna felfedezni. Attól még utálom az esőt, de nézzük a jó oldalát: legalább olvadt és ha mocsár is van a földutakon, legalább nem csúszik a tegnapi eljegesedett hó.

A Tókerülgetős útvonal szinttérképe

Vagyis ezt hittem egészen addig, amíg az utcánk végén le nem kanyarodtam a tó felé egy hótól fehérlő földútra. Amint leléptem a műútról, megindult alattam a talaj: olyan profi jógázókat is megszégyenítő jógapózokat mutattam be hirtelen a talpon maradás érdekében, hogy szerintem az éppen arra járó teherautós azóta is ezen röhög. És akkor még nem is futottam, épp csak gyalogoltam le a tett helyszínére. A tóhoz levezető út még meredekebb, ott az útszéli bokrok szúrós ágaiba kapaszkodva találtam menedéket, de enyhén röhejes volt, ahogy éppen a futáshoz "igyekeztem". Mindegy, már nem fordulok vissza. Bele kell törődnöm, hogy tél van és az ilyen. Hálás lehetek, hogy eddig remek időnk volt. Mikor kinéztem azt a március végi terepfutó versenyt, már tudtam, hogy a téli felkészülés nem leányálom, de ha ott akarok lenni, akkor most vitézkedek egyet ebben az időben is.

Bemelegítésnek elég is volt ez a rövid kaland a tóig, a szívem majd kiugrott ettől az izgalomtól, hogy minden harmadik lépésnél megingott alattam a világ. Szerencsére a tópart nem volt úgy letaposva, hogy jeges legyen, csak kicsit olvadt és olyan kásás volt. A lehetőségekhez képest tökéletes. Szép lassan, megfontoltam elindultam. Tényleg nagyon lassan. Eddig szégyelltem ilyen sebességgel futni, de most a cél, azaz a talpon maradás érdekében ezt választottam, meg azért is, hogy végig tudjam futni a távot, mert évek óta nem futottam ennyit. Tulajdonképpen nem is volt ez a tempó olyan lassú, hanem pont kellemes ahhoz, hogy kényelmesen szaladgáljak, mert még az első emelkedőn, a Mátyás király utcán is simán felfutottam. Igaz, közben ismét bemutattam egy jégen táncoló jógit, miközben tényleg majdnem úgy pofára estem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem egy pillanatra úgy megijedtem.
A Mátyás király utcán felfutva jobbra, majd balra fordulva a Hősök tere felé vettem az irányt. Itt inkább a pocsolyákon átszökellő gazella image-t választottam, hogy nehogy már az első km-eken ázzon be a cipőm, de sok esélyem úgysem volt, mert mindenhol kisebb-nagyobb tavak tarkították a járdát, az eső pedig rendületlenül szemerkélt. Ez tipikusan az a szemerkélés volt, amire az ember azt mondja, hogy szinte nem is esik, aztán 10 perc múlva valahogy mégis bőrig van ázva. Hát most is ez volt: szétáztatóan szemerkélt az a nyavalyás miközben a járdán pocsolyák hada sorakozott jeges, csúszós vidámságokkal tarkítva. Tiszta kaland így futni.

A Hősök tere előtt befordultam jobbra a Solymár utcába, ahol már egyszer futottam tavaly. Nagyon tetszett ez az utca. Igaz, enyhén emelkedik, de valamiért mégis jól futható és olyan hangulatos. A házak ritkán vannak, inkább nagyobb terek tarkítják és nincs nagy forgalom. Ráadásul az út a Rákóczi utcába torkollik, ami néhány háztömb után a tavakhoz lyukad ki. Ott csak átfutok a Bányató utcán és máris a Kacsa-tó felső részénél vagyok, ahol a Nyolcas útvonalamat is futom. Most is arrafelé mentem: végigfutottam a tó mellett, ahol már földút volt, de szerencsére jól futható. Kicsit havas, kicsit kásás, néhol jeges, de azért futható volt.

A tó másik felén a műutat elérve viszont nem jobbra a Nagy-tó felé vettem az irány, hanem balra futottam a betonon és egy rövid szakasz után balra a Sas utcán kanyarodtam fel. Erre még sosem jártam és igazából nem is akartam, mert láttam, hogy nagyon emelkedik, de más út nincs amerre ezt a Halas-tavat meg lehet kerülni, úgyhogy ez marad. Különben sem árt szokni az emelkedőket. Végül a riadalmam nagyobb volt, mint az emelkedő, mert simán megfutottam. A Sas utcán keringve kicsit végül felkanyarodtam a Fácán utca felé, amit mégsem értem el olyan könnyen, mint azt gondoltam. Nem csak rendesen felfelé kellett kapaszkodni, de egyszer csak véget ért az út is és egy kis helyi lépcsős ösvényen tudtam csak feljutni a következő utcába és csak onnan a Fácánba. Azt hittem közben eltévedtem, néhány percet bele is sétáltam a nagyon durva részeken, de örömmel vettem észre, hogy megvan a Fácán utca és innen már csak egyenesen el kell szaladnom a Bányató utcáig.

Na, ezt az egyenest nem sikerült megvalósítanom. Ez a Fácán úgy csúszott végig, hogy a futást feledve a talpon maradásért küzdöttem és korcsolyázó mozdulatokkal próbáltam haladni több kevesebb sikerrel. Jégpáncél borította az egész utcát. Még az útszélén sem volt semmi kapaszkodó, vagy füves, bokros rész, ahol próbálkozhattam volna. Nagyon durva volt. Itt már ha pocsolyát láttam, örömmel ugrottam bele, mert az legalább nem csúszott. Azt hittem, ennek sosem lesz vége és hogy ott fogok csúszkálni még este is, a gyerekek meg hiába várnak rám, mert a tanár néninek épp a jégen jutott eszébe futkosni.

Valahogy mégis elvergődtem a Bányató utcáig, de addigra a bal cipőm teljesen átázott, de nem érdekelt. Olyan öröm volt az aszfaltra lépni és biztos talajt érezni a lábam alatt, mint amikor az ember a Balaton átúszás után több óra lubickolás után először áll a saját lábára a parton. Itt a tavak felé elfutottam ismét a Kacsa-tó felső részéhez és az előbbi fél tókört megismételve most az aszfaltutat elérve jobbra fordultam és elszaladtam a Nagy-tóhoz. Sőt, meg is kerültem, bár ott is voltak húzós részek, ahol a jeges, emelkedős kis ösvényt a környező bokrok, fák ágaiba kapaszkodva Tarzan módjára sikerült abszolválni. Azért itt kicsit elgondolkoztam, hogy van-e értelme ennek a futásnak, de hát nem azért futunk mert értelme van, hanem azért mert jó. És ez most tényleg jó volt. Már az 5. km-nél tartottam és nem is voltam fáradt, nagyon jól bírtam a dolgot, tetszett az a sebesség, amit a futható részeken produkáltam. Nagyon jó tempó volt. Kár, hogy a jég itt-ott hátráltatott, lassított, de a többi részen nagyon jókat futottam.

A tavat megkerülve a tavak közti műúton folytattam utamat a Fecske utca irányában. Most nem balra kanyarodtam fel a Sas utcába, hanem azzal szemben jobbra a Sirály utcába fordultam be, amerre múlt héten mentem a nagy körömet. A Sirályon végig futva csúszva, úszva jutottam el a Vörösvári Vízművekhez, ahol most nem vetettem be magam balra az erdőbe, mint a múltkor, hanem a Vízművek előtt elfutva és utána jobbra kanyarodva egy kellemes földútra fordultam. Itt még sosem jártam, de szerencsére ez nem csúszott, úgyhogy örültem, hogy erre jöttem. Itt nem járt annyi autó, hogy jegesre súrolja, itt a füves részen egész jól lehetett haladni, igaz enyhén felfelé, de nagyon jól bírtam.

Mielőtt itt a házakat elértem volna, jobbra lekanyarodtam egy hasonló földútra, ami bevitt a Pataksor utcába, ahol már a jobb cipőmben is cuppogott minden, aminek inkább cipőn kívül lenne a helye. Szerencsére futás közben nem érezni az átázott cipőt, ha meg mégis, akkor annál gyorsabb futásra késztet, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen a kellemetlen kalandon.
A patakon átkelve elértem a halas utcákat, amik nemcsak halasak, de jegesek is voltak. Az Amúr utca beletorkollott a Harcsa utcába, amin lecsúszva visszajutottam a tavakhoz. Itt kezdett el fájni a csípőm ismét, de most a bal oldalon. Itt még sosem fájt, de gondolom a sok jeges mutatványtól, ahogy minden lépésnél kicsúszott alólam a lábam hátrafelé. Amint ugyanis kiértem az aszfaltra és rendesen tudtam lépni, el is múlt a fájdalom, úgyhogy megkerültem még finálé gyanánt a Nagy-tavat és így 8,6 km-rel a lábamban visszaértem a kezdőpontra. Az órámra nézve kicsit elhűltem az eredmény láttán, de hát ilyen időben nem álmodozunk PB-kről! Csúszva, úszva, mászva, ázva teljesített km-ek után szerintem ez is jó eredmény.

Az útvonal egyébként remek volt, vagyis az lesz, ha elolvad a jég. Változatos aszfaltos és terepes is, emelkedik, lejt is, tavas is, erdős is, meg lakott terület is van benne, sőt még gyártelep is. Jó kis útvonal és mivel itt kering a környéken, ha bárhol bármi bajom van közben, könnyen haza tudok sétálni. Az egyik tónál, amit többször érintek, melegebb időben még egy kis frissítőállomást is létesíthetek magamnak. Szóval, fogok még errefelé futni szerintem.

Felkaptam a széldzsekimet és hazabaktattam, miközben átázva, fázva, cuppogó cipőben caplatva fülig ért a szám: iszonyú jót futottam ugyanis. Az idő rákényszerített, hogy végre egy olyan tempót fussak, ami nem csak hogy nagyon kényelmes nekem, de a világból is ki tudnék így szaladni. Egyáltalán nem fáradtam el, nem fájt a lábam sehol és úgy éreztem, hogy tudtam volna még szaladgálni így néhány km-t, persze csakis jégmentes úton. Szerintem ment volna a 10 km is, de nem akartam erőltetni még, csak szép fokozatosan, de szerintem meg lesz a 10-es még januárban, vagy február elején tutira, ha visszatalálok ehhez a remek tempóhoz és az időjárás is megengedi. Utána pedig edzésképpen nyomathatom a 10-eseket márciusig.
És mit mondtam a Vértesi Minimaratonról? Ha kényelmesen megfutom a 10 km-t addig, akkor tuti nevezek és indulok a versenyen.

Ááá, de boldog vagyok, hogy ilyen szuper jót futottam.
Mióta vágytam már egy ilyen igazi futásra, ami nem görcsös, erőltetett, fájdalmas. Olyan jó volt ilyen lazán, könnyedén futni, tudtam közben nézelődni, elmélázni, nem a km-eket és a résztávokat számoltam magamban, hogy mennyit kell kibírnom a végéig. Végre megtérült az a rengeteg belefeccölt munka, az a sok veríték, amit tavaly szenvedések árán sikerült csak véghezvinnem. Végre találtam egy kellemes, jó futótempót, végre jól bírtam, végre nem fájt a tüdőm, végre nem akartam meghalni közben, végre jól vagyok és jól érzem magam. Végre tényleg igazán futottam! Végre, végre!
Tudtam, éreztem, hogy egyszer eljön a nap, amikor újra futni fogok úgy, mint régen. És ez a nap ma jött el, január 19-én! Ez az én kis saját PB-m, egy új mérföldkő az életemben aranybetűkkel beírva a naptáramba: VÉGRE ÚJRA FUTOTTAM!!!