Túrázás (JULIANUS 20 teljesítménytúra) - 2010. március 27.

JULIANUS 20/30/50 teljesítménytúra
(Rendező: Ferencvárosi Természetbarát Egyesület)
Táv: 20,8 km
Szintkülönbség: 800 m
Szintidő: 6 óra
Teljesített idő: 5 óra

Ma ismét túráztunk és ismét 20 km-t, ahogyan januárban is.
Szuper, napsütötte időnk volt, úgyhogy tényleg kár lett volna otthon maradni.

Ezen a túrán idén vettünk részt először, sőt, ennek a szervezőgárdának sem voltunk még egyetlen eseményén sem, úgyhogy minden újdonság volt. Még az útvonal is, hiszen Nagymarosról mentünk Márianosztrára és itt még sosem jártunk gyalogosan.
Persze bicajjal már igen (naná, nincs olyan hely az országban, ahol bicajjal még ne jártunk volna), amikor Szobról tekertünk a határ szlovák oldalán Balassagyarmatig. Na, akkor kicsit eltévedve kerültünk Márianosztrára. De az erdő és a túraútvonal az tényleg az újdonság erejével hatott.

A nehezítés csupán annyi volt a januári túrához képest, hogy éppen a tavaszi léböjtkúrámat végzem és böjtölve még sosem kirándultam, főleg ennyit. Ma egyébként még csak a 2. böjti napom van, de azért tartottam a túrától egy kicsit, hogy lesz-e elég erőm végigmenni, illetve nem tudtam azt sem, hogy a vashiányom hogyan fog viselkedni ebben a helyzetben.
A túrára ezért a gyümölcsök és szendvicsek helyett rengeteg vizet, teát és mézzel kevert vasszirupot vittem magammal. Ez utóbbit lassan kortyolgattam el útközben, hogy adjon némi energiát, ha szükségem lesz rá.

A vonaton odautazás közben tudtam meg, hogy édesapám keresztfia is velünk tart, így hármasban vágtunk neki a túrának.
A nevezést a tömeg ellenére hamar sikerült elintéznünk és egy remek, jól áttekinthető, színes turistatérkép másolattal készült itinerrel kezdhettük meg a túrát:


Szerencsére a böjtből kifolyólag ma nem volt semmi gondom testileg, teljesen jól voltam, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a túra első 4 km-e jó meredeken halad felfelé (kapásból 480 m szintkülönbség erejéig) egészen az első ellenőrző pontig (továbbiakban ep). Hát azt a kaptatót nem kívánom senkinek! Legalább is így a böjt második napjára nem éppen ezt terveztem volna... Alig bírtam felmászni, már pár percenként megálltam pihenni, levegőt venni, vagy ahogy ott a többieknek fogalmaztam: "Csak szétnézek kicsit, olyan szép a Duna-kanyar."
Egyébként tényleg szép volt.

Túra közben ilyen rendezett, remek kis útjelző táblákkal találkoztunk és amíg ezeket böngésztem és fotóztam, addig is pihenhettem kicsit. :-)


De volt itt a táblák közelében még más is, amit pihenésképpen fotózni lehetett, csak hogy húzzam az időt, mielőtt továbbmegyek a jól belátható, soha véget nem érő, égig emelkedő turistaúton.
Ahogyan a képen a felső tábla is nagyon jól mutatja, hogy felfelé. Bár néhány fokos szöggel még lehetett volna feljebb állítani, hogy még jobban illusztrálja a valóságot.

Íme, a pihentető fotók a tavasz első színeiről:


Így értünk fel ezen a remek kaptatón a Julianus toronyhoz:


Itt volt a torony aljában az első ep, úgyhogy miután begyűjtöttük a jól megérdemelt pecséteket, még felmásztunk a toronyba is. Ha már ott vagyok, akkor ki nem hagyom, ki tudja mikor vonszolom fel magam megint ezen a szörnyű 4 km-en. Talán ha majd már mágnesezhető vaskészlet gyűlt fel a véremben, akkor lehet róla szó. Addig tuti nem.

Itt pedig jómagam édesapámmal a toronyban, háttérben pedig a Duna túlsó felén Visegrád a várral:


Nos, ilyen az ábrázatom két nap böjt és egy hegymenet után.

Utunkat erre folytattuk :-) :


Ezen a szép, színes nyilacskás fotón ugyan nem látszik, de a hosszú kaptató után már kikövetkeztethető, hogy ezután bizony lefelé mentünk. Először elég meredeken, majd kényelmes, enyhén, lankás terep következett. Ez már tetszett.
Szóval, igazából az első megpróbáltatás után már nem volt akkora gond. A tempóval ugyan voltak problémáim, mert a fiúk úgy mentek, mint a gép, még normál állapotomban is nehéz édesapámmal tartani a lépést, most meg pláne. Azért egy kicsit lassabb, nyugodtabb túrázásban is benne lettem volna, de nem szóltam egy szót sem. Inkább elcuppogtam a mézes-vizes vasacskámat, ami most tényleg nagyon jólesett. Jó, hogy vittem.

Így jutottunk el Török-mezőre a kulcsosházhoz, ahol a második ep lévén szintén telepecsételték az itinerünket.
A nagy pecsételések közepette előkerült két kutyus. Persze szokásomhoz híven egyből összepajtiztam velük, csakúgy, mint útközben az összes többivel, akikkel találkoztam. Éppen simogattam, ölelgettem őket, amikor az egyik asztaltól egy idős bácsi mondja nekem:
"- Ezek nagyon kuncsorgós kutyusok ám, mindenkihez odamennek hátha kapnak néhány falatot." - mire a nagyobbik kutyus, egy németjuhász az elmondottakat megerősítve már dugta is bele az orrát a táskámba.
"- Látja, mondtam." - folytatta a bácsi - "Ez mindent megeszik, még a kenyeret is, pedig azt a kutyák nem szokták."
"Dehogynem, az enyémnek az a kedvence." - gondoltam, de nem szóltam semmit, miközben a kutyus már fülig benne volt a táskámban.
"- Nyugodtan adjon neki pár falat kenyeret, meg fogja enni." - hallottam megint a bácsi hangját, ahogy próbáltam kiszedni a kutyát a táskámból.
"- Nincs nálam semmilyen kenyér." - feleltem, de láttam, hogy ezt senki sem hiszi el, hiszen a kutya már kiszagolta a finomságot, pedig a mézen kívül, ami zárt üvegben volt, tényleg semmi nem volt nálam.
"- Ugyan, adjon neki pár falatot, szereti a kenyeret nagyon!" - erősködött tovább az öreg és hiába mondtam még el néhányszor, hogy tényleg semmi nincs a táskámban, senki nem hitte el. Jó páran ültek még ott a környéken és már mindenki engem figyelt. Jó nagy feltűnést keltettem ezzel, hogy ilyen sóher vagyok és nem adok a kutyusnak egy falatot sem. Elég csúnyán néztek rám, úgyhogy felkaptam a hátizsákomat, megcirógattam még a kutyust, elköszöntem és gyorsabb arrébb álltunk.Valószínű sosem láttak még ilyen túrázót, akinél nincs se szendvics, se kenyér, se semmi. Most pedig láttak egyet és nem hitték el. :-)

A következő 5 km a szintkülönbséget ábrázoló ábra szerint enyhén emelkedett, de észre sem vettük. Vagy nagyon belejöttünk már a túrázásba, vagy tényleg csak nagyon kicsit emelkedhetett, mindenesetre minden gond és megerőltetés nélkül, kellemes sétával értük el a harmadik ep-t a Kóspallagi elágazásnál.
Ez nagyon szuper ep volt, ugyanis a szervezők kínáltak itt diót és almát is a megfáradt túrázóknak, amik a máshol megszokott zsíros kenyérhez képest számomra fejedelmi lakomát jelentettek. Ráadásul ezek nem akármilyen almák voltak ám! Miattuk majdnem a pecsétbegyűjtésről is megfeledkeztem! Nem azok a gyönyörű szép, felfújt, ízetlen télen kapható almák, hanem olyan igazi, pici, hibás héjú, de csodálatosan illatos almák várakoztak ott rám egy papírdobozban. Teljesen elaléltam az illatától! Hú, de finom lehet! Nagy lelkierő kellett, hogy ne harapjak bele mindjárt és még mondta is ott az ember, hogy vigyünk nyugodtan többet is, mert nagyon sok van. Nekem se kellett több, elhoztam néhány marékkal, hogy legalább levet készítsek belőle, ha már nem ehetem meg így a böjt során.

Innen már csak 4 km volt hátra Márianosztráig, de ahhoz bizony egy hegyen kellett átkelni és akármilyen kellemes sétával is teltek az utóbb km-ek, éreztem, hogy már fáradt vagyok. Utolsó korty vasamat elcuppogva és minden maradék erőmet összeszedve vágtam neki az utolsó szakasznak. Ha eddig eljöttem, akkor most már a végéig is elmegyek.
Így is lett. Szerencsére a túra végén már a fiúk sem voltak túl beszédesek, így egy kicsit sikerült befelé fordulnom. Az ébredező tavaszi természet és az üde, halvány zöld táj elterelte a figyelmemet a testi gyötrelmekről, a kilométerek nehézségeiről, így szinte észre sem vettem, hogy a völgyben már ott a cél.
Ennek ellenére nagyon jó volt beérkezni Márianosztrára.
Bevallom, azért vártam már a túra végét, bár nem különösebben voltam rosszul, szinte nem is éreztem közben, hogy két napja nem ettem, vagy vashiánnyal küszködök, csak kicsit gyengébb voltam a szokásosnál. Azért a vánszorgásomnak köszönhetően csak 5 óra alatt teljesítettük a távot.

Ez volt az útvonal (bár mi csak az 5 pontig mentünk), illetve az ajándékba kapott botcímke és az emléklap:


A túra 50 km-es része egyébként Márianosztráról még elmegy Nagybörzsönyig, majd a Koppány-nyergen és a Misa-réten át érkezik Szobra. Mondanom sem kell, ez még két hatalmas hegy megmászását jelenti, de öcsém keresztapja, aki már nagyon korán elindult, teljesítette az 50 km-t. Olyannyira, hogy hamarabb ott volt Szobon, mint a szervezők. :-)
Mi viszont Márianosztráról busszal érkeztünk Szobra. Nekünk most jó volt ez így...