Túrázás (TOJÁS 40 teljesítménytúra) - 2010. április 5.

TOJÁS 20/30A/30B/40 teljesítménytúra
(Rendező: MVTE)
Táv: 38,925 km
Szintkülönbség: 1350 m
Szintidő: 10 óra
Teljesített idő: 9 óra

Ez a túra az "MVTE érem" második túrája, úgyhogy ha érmet szeretnénk, márpedig édesapámmal elhatároztuk, hogy idén szeretnénk, akkor a részvétel kötelező.
Bevallom, sok reményt nem fűztem ehhez a túrához, főleg így a múltheti szenvedős 20-as után. Igaz, néhány napja már véget ért a böjtöm, de egészen az utolsó pillanatig (sőt, még akkor sem) nem tudtam dönteni, hogy melyik távot válasszam.
Lassan öt éve is van szerintem, hogy minden húsvéthétfőn hátrahagyva a locsolókat inkább ezt a túrát részesítjük előnyben egész családostul (szüleim, öcsémék, férjem és én), de eddig mindig a 20 km-es távot teljesítettük, már csak azért is, mert annak a solymári célja pár utcányira van szüleim lakhelyétől.
Idén azonban a már megszokott családi program kicsit felbomlott, ugyanis édesapámmal csak ketten maradtunk, akik most is mennénk. Ez még hagyján, de édesapám néhány hete azzal a hajmeresztő ötlettel állt elő, hogy ő bizony akkor a 40 km-es távot választja, én pedig csatlakozzak hozzá egy másik távon ahol szeretnék, addig ameddig szeretném. Persze először dolgozott bennem az önbizalom és kijelentettem, hogy akkor én is a 40 km-re megyek, de kicsit belegondolva a januári 20-ast is alig bírtam. Na, nem baj, majd most!
Mikor kicsit kijózanodtam, akkor felfogtam, hogy a szintidő 40 km-en 10 óra és mi ennek fele alatt teljesítettük a 20 km-t januárban. Ha még fáradunk is útközben, akkor lehetetlen a dolog. Végül a múltheti túrától tettem függővé, hogy melyik távot választom majd: az egyik 30-ast, vagy a 40-est. Édesapám teljesen elképedt, mikor ezt meghallotta: ő azt hitte, hogy a 20 és a 30 km között vacillálok. Igen, lehet, hogy ez lett volna a normális, de bizony, ha ő 40 km-t megy, akkor nekem is meg kell próbálnom. Hiába, a versenyszellem...

Ennek ellenére még a múltheti túra után sem tudtam, hogy melyik távot válasszam.
Tisztában voltam vele, hogy így böjt után vashiányosan nem nekem való ez az egész, talán nem is kéne erőltetnem a dolgot, de olyan jó lenne megint túrázni egyet és végre itt a lehetőség, hogy most egy kicsit többet menjek, mint az állandó 20 km. Igen, eddig minden teljesítménytúrán ennyit mentünk, most végre mehetnék többet is, végre kicsit kipróbálhatnám magam más távon is. Végül osztottam, szoroztam és abban maradtam magammal, hogy elindulok apuval a túra elejétől a 30A távon, ami tulajdonképpen 26 km és így Solymáron végzek, ahová a férjem majd értem is tud jönni. Ez épphogy csak kicsit több km, mint a szokásos, elég teljesíthetőnek tűnik. Persze benne volt a pakliban az is, hogy a Városmajorban történt nevezéssel még útközben is eldönthetem, hogy a 30A vagy a 40-es távot választom. Ha akarom, Solymáron kiszállhatok, ha bírom, továbbmehetek. Ez így már tetszett.
Persze tudtam, hogy nem bírok Solymárról még13 km-t menni Telkiig, de legalább megvolt a lehetőség, ha valami csoda folytán esetleg időben odaérünk és az erőm és a szintiidő is megengedi, hogy tovább vonszoljam magam. Ez csak álom volt, de legalább ott lebegett a fejem felett, hogy lehetséges, ha akarom.
Apunak is és férjemnek is jeleztem tehát, hogy Solymárig megyek...

Reggel az elmúlt napsütötte hét ellenére szörnyű időre ébredtünk.
Lógott az eső lába, de nagyon. Ilyenkor az embernek normális esetben felkelni sincs kedve, nemhogy túrázni. Tényleg nagyon nehezen keltem és egy kicsit magamba is szálltam: nagyon nagy szám van, mikor arról kell beszélni, hogy ennyi meg ennyi km-t megyek, de most teljesen olyan érzésem volt, hogy még a 26 is nagyon nehezen fog menni. Örülök, ha Solymárig eljutok valahogy.

Városmajorban már reggel hétkor neveztünk is.
Felnyaláboltuk a kapott croissanokat, narancsleveket és az itinereket, majd nekivágtunk a túrának. Az eső csak óvatosan szemerkélt, egyáltalán nem volt vészes, viszont hideg sem volt, kellemes volt a levegő, úgyhogy ez pont kiránduló idő volt.

Az előző túrák gyakorlatából már meg sem lepődtem, hogy egyből felfelé indultunk.
Nem is akárhogy! Egyből néhány lépcsősoron és falnyi magasságú és meredekségű kis utcákon kellett felbotorkálnunk az első ellenőrzőpontig (továbbiakban: ep) a Martinovics-hegyre. Még csak 1,3 km-t jöttünk 105 m szintkülönbséggel, de már elég volt. A kilátás a hegyről viszont mindenért kárpótolt. Igaz, kicsit felhős, ködös volt a város, de annyira szép rálátás nyílt Budapestre. Nem is szeretem igazán a várost, ritkán is van alkalmam így látni, de ez most lenyűgözött.

A nagy csodálkozás után folytattuk utunkat.
Bár sokat nem csodálkozhattam, mert édesapám ugyan szóban nem sürgetett, de láttam rajta, hogy nagyon mehetnéke van. Meg is értem: ha még a mai nap Telkibe szeretne érni, akkor tényleg menni kell. Itt jöttem rá, hogy jobb, ha összeszedem magam és tartom a lépést, mert szigorú szintiidő van és ha már most elcsúszunk, akkor a vége felé kell majd nagyon rohanni. Inkább most a kényelmes szakaszokon szedem a lábam, minthogy ebédidőben ne tudjak majd nyugodtan megenni egy szendvicset, csak kutyafuttában egy hegynek felfelé kapaszkodva.

Szóval, összekaptam magam, lehúztam megint néhány kortyot a mézes vasszirupomból és nekilódultam. Már nem is csodálkoztam azon, hogy még mindig felfelé megyünk. Egymás után jöttek a hosszabbnál hosszabb lépcsősorok, amiknek még a végét sem lehetett látni, de jó tempóban mindenféle fújtatás és rosszullét nélkül vettem az akadályokat. Mellettem apu már morgolódott kicsit, mikor újabb lépcsősorok kerültek elő: "Már megint? Most már kezd kicsit unalmas lenni." Érdekes módon én élveztem: ha már felfelé kell menni, akkor inkább lépcsőn, mert egy erős emelkedőn valahogy nehezebb feljutni szerintem.
Hiába néztük az itinert is, hogy várhatunk-e valami változatosságot, minden második szóként a lépcső szerepelt benne, úgyhogy ha nem tudtuk pontosan merre is kell továbbmenni, de volt egy lépcső a közelben, akkor egyértelmű volt, hogy arra.

Állítom, hogy már Budapest összes lépcsősorán felmentünk, mire elértük a Széchenyi-emléknél található második ep-t, ahol a szervezők között kószált egy idősebb férfi is.
Azt tudni kell, hogy mióta édesapám értesült a Julianus túra díjazásáról, a botcímkéről (ahová mint kiderül, csak ezért kellett elmennünk), azóta teljesen botcímke-megszállott lett. Múlthéten végre megkaphatta az első, áhított botcímkéjét és mostanra már fel is applikálta a túrabotjára.
Ez csak azért érdekes, mert a fentebb említett férfi egyből kiszúrta a dolgot és már jött is ismerkedni:
"-Hű, de szép botcímke! Csak nem a Julianusról?"
Én köpni-nyelni nem tudtam! Kb két hete hallottam először ezt a szót, hogy botcímke és egy héttel ezelőtt láttam először ilyet, valaki meg már így felismeri, de már azt is, hogy honnan van. Régi motoros lehetett az öreg. Mindenesetre apu nagyon büszkén feszített a botcímkés botjával. Mondtam is neki a sok lépcsőmászós morgása után:
"-Na, látod, már megérte idáig felmászni: egyből megdicsérték a botcímkédet!"

Ilyen nagyszerű és hihetetlen élmények és egy kis vasszirup elcuppogása után, meglepő módon ismét felfelé folytattuk utunkat és a fogaskerekű, majd a gyermekvasút végállomása mellett elhaladva elérkeztünk Normafához, ahonnan a 20 és a 30B távja indul és ahonnan mi is indultunk évekig, most pedig már jöttünk 7 km-t felfelé érintve a város összes lépcsősorát és mégsem érzem, hogy fáradnék. Nagyon jó erőben voltam. Csodálkoztam is, hogy most milyen remekül megy a túrázás és tempóban is nagyon jól haladtunk hiába felfelé jöttünk.

Normafától viszont már kellemes lankákon ereszkedtünk lefelé, úgyhogy el is fogyasztottam néhány banánt menet közben kényelmesen. A Disznófő-forrásnál található harmadik ep-t elhagyva is még kellemesen haladtunk lefelé, ráadásul innen Solymárig már a kisujjunkban van a terep, mert bejártuk már néhányszor.
A libegő alatt elhaladva hamarosan ismét a városi betondzsungelben haladtunk egy darabon, közben elértük az egykori Hárs-hegyi campinget. Emlékezetből tudtuk, hogy itt is van egy ep, de nem láttunk sehol senkit, míg egy ott parkoló autóból ki nem integettek nekünk, hogy ott adják a pecsétet.
Mi ezt az ep-t egyébként csak csokitojásos ep-nek hívjuk, mert minden évben itt szokták meglepni a túrázókat egy kis csokitojással. Meglepetés ennek ellenére most is volt, mert akkora hatalmas tojást kaptunk, hogy alig fért a tenyerembe. Ráadásul úgy meglepődtem, hogy még hangosan csodálkozni is sikerült:
"-Jé, mekkorát tojt a nyúl!" - na, ez nagyon tetszett a szervezőknek, mert jót mosolyogtak rajta, bár valószínűsíthetőbb, hogy inkább csak kinevettek, hogy ilyen gyerekesen ámulok egy hatalmas piros tojáson.
Persze ez is tejcsoki volt, úgyhogy ment a hátizsákba a többi szerzemény mellé: a férjem örül neki és ő majd jóízűen elfogyasztja.

Egyébként teljesen érthető, hogy a negyedik ep emberei egy autóban bújtak meg, ugyanis az eső még mindig szemerkélt. Persze még mindig nem volt vészes, szinte alig éreztük, kapucni sem kellett és nem is áztunk el. Néhol még ez a kis szemerkélés is elállt, úgyhogy nem panaszkodhattunk, remek idő volt a beharangozott zuhogó esővel szemben.

Ismét meghúztam kicsit a vasutánpótló, oxigént biztosító szirupot, majd az ep-t elhagyva még mindig kényelmes, ereszkedő szakaszon haladt a túra.
Mentem is, mint a gép. Fogalmam sem volt, honnan van ennyi erő bennem, de ha már volt, akkor használtam is, úgyhogy jó tempósakat léptem. Édesapám nem is értette, hogy mi bajom, csak rohant utánam, próbált követni, még viccesen meg is jegyezte:
"-Milyen csodaszert iszol? Adjál már belőle nekem is!"
De nem lassítottam. Tudtam, hogy hamarosan megint felfelé kell mennünk: jó pár lépcsősor és egy hatalmas emelkedő vezet fel az Árpád kilátóhoz. Úgy voltam vele, hogy amíg ilyen jó a terep, addig haladjunk, aztán felfelé hagy vergődjek fel kényelmesen a saját tempómban, így nem veszítünk időt és jól is haladunk.

Kár volt ennyire előre gondolkozni.
A hűvösvölgyi villamos (ami emlékeim szerint 56-os volt sokáig, de most valami más furcsa számok függtek az ablakában, talán 61) Nagyhídi megállója alatt átkelve még elcsemegéztem egy hatalmas almát, majd jöttek is a lépcsők hamarosan.
Van belőlük bőven és elég meredek, magas lépcsőkről van szó, minden évben megküzdünk velük. Ahhoz képest most szépen haladtunk egyik lépcsősorról a másikra és mire észbe kaptam volna, hogy kezdek fáradni, már fent is voltunk a hegyoldalba a villamos feletti sziklán, ahonnan olyan szép kilátás tárul a város ezen részére. Itt jártunk már a januári túra alkalmával is, csak akkor a másik irányból közelítettük meg a dolgot.

Még a kilátóhoz vezető emelkedő előtt felhívtuk édesanyámat, hogy ne aggódjon miattunk, mert az idő szuper és még én sem ájultam el, úgyhogy csak semmi pánik, egyenlőre mindketten jól vagyunk és a vártnál jobb tempót megyünk. A vonal másik feléről érkezett információk azonban már nem voltak ennyire lelkesítőek: megtudtuk, hogy Solymáron reggel óta zuhog az eső. Nem szemerkél, nem esik, hanem zuhog. Hoppá!
Édesapám minden meteorológia érzékét elővéve felnézett az égre, figyelte, hogy mi honnan és merre megy, majd megállapította, hogy mire Solymárra érünk, addigra az eső már nem lesz ott, legfeljebb egy kis sárral lehet majd számolni. Elég optimista hozzáállás, de szerencsére nem meteorológus lett belőle, mert az időjárás nem igazolta ezen megfigyeléseit.

Elérkeztünk a már ismert emelkedőhöz, ami a kilátóhoz vezet.
Elég hosszú szakasz és ha nem is hirtelen, de elég kitartóan emelkedik, úgyhogy belőttem magam egy tempóra és nekiindultam. Csak úgy előztem le a lelkes túrázókat, édesapám meg csak caplatott utánam és rövid időn belül én csodálkoztam rá legjobban az Árpád-kilátó már jól ismert kapujára. Hihetetlen volt, hogy már fel is értünk!
Olyannyira, hogy észre sem vettük, hogy közben rákezdett az eső is. A kilátóba már úgy rohantunk be az eső elől a pecsétünkért, ugyanis itt volt az ötödik ep és a 15. km. Nagyon jól jöttünk idáig, de félelmetes belegondolni, hogy ez még csak a túra fele! Ráadásul a 40 km-hez képest ez még semmi. Újra megállapítottam, hogy bár jó erőben vagyok, örülök, ha Solymárig elmegyek.
Általában itt a kilátóban szoktunk ebédelni, pihenni kicsit, de most még nagyon korán volt ehhez, úgyhogy az ebédet halasztottuk, a pihenést úgyszintén. Olyan jó tempót jöttünk idáig, hogy nem akartunk most megállni, inkább megyünk, amíg tartani tudjuk ezt a sebességet.

A kilátót elhagyva nemsokára elértük a zsíroskenyér-pontot.
Minden évben a következő nagyobb emelkedő előtt a Szépvölgyi út mellett zsíros vagy margarinos kenyérrel, felvágottakkal, savanyúsággal és üdítővel várnak minket. Idén ez a menü két felállított pavilonnal is kiegészült és a kacsazsíros kenyeret majszoló túrázók ez alatt tömörültek az eső elől. Persze én itt is eltekintettem a fogyasztástól, de megvártam, míg apu magába töm egy kenyérkét.

Ismét kaptató következett, de most már olyan igazi, emberes esőben.
Sosem gondoltam volna, hogy a rajtam lévő kabát kapucniját valaha használni fogom (annyira béna), de most már muszáj volt ehhez a megoldáshoz folyamodnom.
Ráadásul nagyon zavart az eső. Sár ugyan még nem volt, legalább is nem volt vészes, de olyan nemszeretem dolog az, amikor egy emelkedőn kapaszkodok felfelé és közben a képembe esik az eső, miközben még 10 km-re vagyunk Solymártól. Úgy el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy ismét lefelé haladunk és a 18 km-nél már feltűnik a hatodik ep a Guckler sziklánál.

Kicsit feltorlódtunk itt néhányan, mert a pecsételő bácsi végtelenül lassú, jól átgondolt műveletté változtatta a pecsét tintába, majd az itinerre történő nyomását. Jó pár percet eltöltöttünk itt.
Igazából nem is a lassú pecsételéssel volt problémám, hanem azzal, hogy meg kellett állni. Még mindig nagyon jó tempót mentünk a zuhogó eső ellenére és nagyon rossz volt megállni. Illetve, pár perc álldogálás után már fáztam is, úgyhogy inkább rohantam volna tovább. Ráadásul esőben fázva ácsorogni rosszabb, mint túrázni.

Szóval, a pecsét sikeres, de cseppet sem egyszerű megszerzése után, előkaptam egy szendvicset és már haladtunk is tovább tartva a remek tempót, amit eddig jöttünk. Nekem fogalmam sem volt egyébként az időről, hogy mennyire tartjuk a szintidőt, csak azt éreztem, hogy nagyon jól haladunk, sokkal jobban megyünk, mint eddig túráink bármelyikén is. Édesapám volt az időfelelős, mondogatta is, hogy nagyok jók vagyunk, hogy rengeteg időnk van még, akár lassíthatnánk is, de ez utóbbihoz nagyon nem volt kedvem. Élveztem, hogy ilyen energiatúltengésem van és kezdtem reménykedni, hogy nagyon, de nagyon sok időnk marad még a Solymár-Telki szakaszra és akkor lehet, hogy megpróbálom én is...

Egyébként kedvenc ep-m ez a Guckler-szikla, mert egy nagyon jó szakasz jön utána.
A szintkülönbség ábra szerint lejtős szakaszról van szó, de inkább csak kellemes vízszintes terepnek érezni. A következő 8,5 km-en Solymárig nincs is több ep, az útvonal a Boróka büfétől elég egyhangú, az ember szinte azt sem tudja melyik részen jár. Még mi sem, hiába jártuk végig már sokszor és hiába ismerős a solymári erdő. Viszont pont ez a szakasz az, ahol kényelmes, széles és jól járható az út is, jól lehet haladni és beszélgetve, eszegetve vagy elmélkedve nagyon gyorsan elérhető a solymári kocsma, ahol a pecsételők leledzenek.

Most is így tettünk: megeszegettem a szendvicsemet és közben felhívtuk anyut ismét, hogy még mindig ne aggódjon, mert esik ugyan az eső, de nem vészes: nem áztunk még át (pedig dehogynem, csak nem éreztük) és sár sincsen, egész jól lehet menni. Na, az előző telefonos esetből tanulva, ezek azok, amiket nem kellett volna mondani, ugyanis a bezárt Boróka büfét (ami ilyenkor mindig nyitva szokott lenni és mindig iszunk is itt valamit) elhagyva szép lassan megkezdődött a cuppogva túrázás. A sár először csak sár volt, ami ragadt a cipőnkre rendesen, nehezítve a haladást, majd sártengerré változva először csak bokáig, majd Solymár felé közeledve már inkább térdig ért.
Majdnem elsírtam magam kínomban, mikor összeszedve minden bátorságomat le mertem nézni a cipőmre és láttam, hogy a méregdrága MBT cipőm, ami az egyetlen, amiben a gerincproblémáimmal futni és túrázni tudok, teljesen belesüllyed a sárba. Ki sem látszottak. Sokkoló volt.

Az út, amin mindig könnyűszerrel lehetett haladni, hiába volt kényelmes, széles és minden igényt kielégítő erdei túrasztráda, most olyan mocsaras volt, hogy nem tudtunk haladni. Minden lépést percekig kellett fontolgatni. Az út melletti aljnövényzettel is próbálkoztunk, ott legalább nem csúszott és nem volt saras, de a cserjék és a fák ágaitól haladásra az is alkalmatlan volt.
A kellemes, jó hangulatú és tempójú túrázás idáig tartott. Innentől inkább küzdelemmé és szenvedéssé alakult a menet. A jó szintidőnek lőttek, a cél inkább már csak az volt, hogy túljussunk ezen a szörnyű részen és legalább Solymárig elérjünk valahogy. Nagyon lelombozódtam, olyan remekül jöttünk idáig, olyan jól sikerül túra lehetett volna a mai és félúton ilyen kegyetlen módon beleszól az időjárás. Igazán kibírhatta volna az eső még egy kicsit!

Solymár felé közeledve azonban el kellett döntenünk: megyünk-e tovább, vagy Solymár legyen a cél, hogy a férjem jöjjön és hazavigyen minket. Azóta sem és akkor sem tudom, hogy mi motivált, de édesapámmal egyöntetűen megszavaztuk, hogyha elsüllyedünk is egy mocsárba valahol a sűrű erdő közepén, akkor is elmegyünk Telkiig. Fáradt nem voltam, egyáltalán nem éreztem az elmúlt km-erek súlyát, csak az eső zavart egy kicsit. Hívtuk édesanyámat, hogy milyen kívánságaink vannak, mit hozzon a férjem Solymárra nekünk. Gondoltunk száraz ruhára, új esőkabátra, cipőre, de végül egyik sem kellett. Nem éreztük, hogy átáztunk volna, másik cipőt meg felesleges összesarazni, ennivalónk is volt még, úgyhogy csak egy kis meleg vizet és teát rendeltünk.

Solymár előtt azonban tartogatott még nekünk meglepetést az eső áztatta turistaút.
A Szarkavár felé közelítve egy jó hosszú szakaszon már nem az erdőben, hanem a szántőföld mellett haladtunk. Itt annyira szétázott már az út, hogy járhatatlan volt. Az ember lábszárközépig süllyedt a sárba és nem lehetett továbblépni, ráadásul annyira csúszós és ingoványos volt már minden, hogy az egyensúlyozás képességét is latba kellett vetni a haladáshoz.
Így mindannyian a szántóföldön mentünk. Ezúton is elnézést azoktól, akiknek a vetését letapostuk, de ott egy fokkal jobban lehetett lépni, bár erősen egyensúlyozni itt is kellett. Szerencsére én nem estem, de haladtak el mellettem olyanok, akiknek az egész hátsó fele nyakig sáros volt.

Azt hittük, ennél rosszabb már nem lesz, pedig lett.
A Szarkavár melletti részen egy hosszú, agyagos úton lehet lejutni Solymár aszfaltútjaihoz. Mikor az ember azt hinné, hogy nemsokára jön a megváltás, akkor még előkerül ez az agyagos massza. Ez bizony cseppet sem issza be az esőt, ez csak csúszik, de azt nagyon. Ráadásul lejtős részről van szó, úgyhogy ha lett volna bennem egy kis kurázsi, seggre ülök és két perc alatt megoldódott volna a dolog. De nem, én talpon akartam lejutni, lehetőleg minél kevesebb agyagozással.

Az eső miatt képek nem igazán készültek a túra során, de ezt a részt meg kellett örökíteni.
Itt jómagam a szó szerint úszósapkává avanzsált kapucnimban:


Itt pedig édesapám a Szarka vár előtt a dicséretet bezsebelő túrabotjával:


Édesapám elég jól haladt ezen a részen a túracipőjében meg a gyönyörű botcímkével ellátott túrabotjával, de nekem esélyem sem volt. A cipőm nagyon csúszott, olyannyira, hogy nem is léptem, csak álltam és csúsztam lefelé, miközben még a saját tengelyem körül is forogtam a mocsár közepén. Egyetlen cél volt: talpon maradni. Először még jól mulattam ezen a helyzeten és magamon, hogy deszka és hó nélkül snowboardozhatok, de hamar lehervadt a képemről a mosoly, mikor átgondoltam, hogyha elesek, akkor itt nem lehet többet felállni, csak négykézláb, reménytelenül az agyagban tapicskolni. Ráadásul édesapám is előre ment, úgyhogy le sem tudja fotózni a nagy eseményt, ha mégis elesnék, úgyhogy kár kár az agyagba fetrengeni.
Kb. negyed órámba tellett, mire az útszéli cserjék közé (ezt viszont leginkább tényleg négykézláb) kikúsztam és sikerült egy formás, vastag botot találnom, amit evezőként vagy vasmacskaként (ahogy a helyzet épp megkívánja) használhatok a háborgó agyagtenger hullámai közt. Az eséseket ezzel igyekeztem megakadályozni ill. az egyensúlyozásban is hasznát vettem. Ja, és amikor megindult a csúszás, pörgés, akkor ezzel próbáltam megfékezni a lavinát, nem mindig sikerrel, ugyanis a szétázott, korhadt bot egy-egy ilyen bevetés alkalmával előszeretettel lett mindig 10-20 centivel rövidebb. Úgy törtek le belőle darabok, mintha kötelező lenne.
Mire nagy nehezen leevickéltem ebből a veszedelemből, már alig maradt 30-40 centi a botból. Legalább arra jó volt, hogy ijedelmemben belekapaszkodjak. :-)

A túra ezután már műúton vezetett a solymári ep-ig, aminek helye az itinerből nem volt egyértelműen megállapítható. Néhány évig a Lejtő kocsma szolgált a 20 km-es túra céljaként, tavaly viszont már a néhány száz méterrel arrébb található templom-téri kocsma. Most egyiknek a neve sem volt feltüntetve a túraleírásban, viszont törzsgyökeres solymáriak lévén az itiner részletes leírásából kiderítettük, hogy a Lejtő kocsmához kell mennünk. Hát bizony ez olyan volt, mint a lottó, azaz nem nyert. Nem volt ott egy lélek sem, így elkullogtunk a másik kocsmához.
Az itinert újra és újra elolvasva bizony nem mi tévedtünk, csak a túraleírás régi. Kedves Szervezők, ezeket az apróságokat, kérlek, frissítsétek, mert más ilyen kisebb hibát is találtunk a leírásban!

A szintidőnk a kisebb fennakadások ellenére is elég jó volt, úgyhogy 10 órán belül teljesíthetőnek látszott a dolog.
Miután a férjemet is a megfelelő kocsmába navigáltuk, átvettük tőle a meleg, jóleső folyadékot és néhány cuccunkat (a kapott tojásokat, enni- és innivalókat) rásóztuk, hogy ne kelljen továbbcipelnünk. Meg is lepődött szegény, hiszen ő azért jött, hogy engem hazavigyen, édesanyám már finom, meleg ebéddel is készült nekem. Ja, igen, elfelejtettünk szólni, hogy én is vagyok annyira őrült, hogy továbbmegyek.
Kicsit ettünk-ittunk, begyűjtöttük a pecséteket és az információkat a túra további szakaszáról, miszerint egy kis emelkedővel műúton fogunk kimenni Solymárról, átkelünk a Zsíros-hegyen és onnan már ismét műút vezet be Telkibe. Ez igen jól hangzott, úgyhogy nem aggódtunk.
Miután a férjemtől elköszöntünk, bizony akkor észleltük mindketten, hogy bőrig átáztunk. Minden réteg pulóver, esőkabát teljesen megszívta magát az esővel, izzadsággal és úgy fáztunk a továbbindulás előtt, hogy kész szerencse, ha ebből nem lesz holnapra megfázás, vagy tüdőgyuszi. Így átázva, fázva tényleg megijedtem egy kicsit, hogy ez nem játék, most a saját egészségemet veszélyeztetem, ha még további 13 km-t ebben a szakadatlanul szakadó esőben sétálgatok.
Megegyeztünk hát apuval, hogy akármilyen sáros, emelkedős szakasz is jön, tartjuk a megkezdett tempót, hogy ne fázzunk és megyünk, mint a gép, hogy minél hamarabb túl legyünk rajta. Tényleg nem tudom, hogy milyen furcsa erő vagy motiváció vitt bennünket tovább bele ilyen őrültségbe, de felkerekedtünk ismét és mentünk.
A túra egésze során egyébként ez volt az egyetlen hely, ahol megálltunk 10-15 percre, amúgy végigcaplattuk az egész 40 km-t.

Az informáló ember elmondása alapján tényleg felfelé és tényleg műúton mentünk tovább.
A Zsíros-hegyi ep-ig következő 3 km 205 m-t emelkedett, úgyhogy volt itt is kaptató bőven, de már alig vettük észre. Sőt, örültünk is, hogy felfelé kell menni, mert így legalább nem fáztunk.
Solymárt elhagyva viszont a turistaút ismét orbitális sártengerré változott. Csúsztunk-másztunk a sárban. Főleg a nyolcadik ep előtt volt egy meredek szakasz felfelé, aminek már nem a meredekségével volt a baj, hanem a mocsárral, ami hömpölygött le róla. Ugyanúgy nézett ki, mint a solymári agyagút, a különbség csak annyi volt, hogy ezen felfelé kellett (volna) haladnunk. Nem volt egyszerű. Léptem egyet és visszacsúsztam hármat. Állva maradni ismét művészet, de elesni egyenlő a véggel. Itt nem lehet többet felállni, ráadásul a sárban fetrengve, csúszva sem a jó irányba haladnék, mint a solymári részen, úgyhogy ennek a lehetőségnek sincs értelme. Nincs mese, itt valahogy fel kell jutni. Egy-egy lépést tényleg hosszú megfontolások előzték meg.
Már a műutat elhagyva magamhoz ragadtam egy formás, praktikus kis botot. Igaz, elég hatalmas volt, úgy néztem ki vele, mint Mózes a nép előtt, de legalább nagy szolgálatot tett, főleg ezen a részen. Minden lépés után magam mögött kellett letámasztani, hogy ne csússzak vissza. Tulajdonképpen lépésről lépésre toltam fel magam valahogyan. Szörnyen kellemetlen volt.

A nyolcadik ep-nél történő pecsétbegyűjtés szintén.
Egy felállított sátorban egy kisfiú osztotta a pecsétet, míg apja a sátor előtt kiabálva és magából kikelve telefonált, hogy neki még mindig itt kell állnia ebben a borzalmas időben és hogy mennyire elege van. Nem tetszett a hapsi stílusa, de egyet kellett értenem vele. Tényleg elég kellemetlen lehet egész nap ott dekkolni ilyen időben.
Viszont mire a gyerkőcnek sikerült két pecsétet adnia, addig meg is uzsonnázhattunk volna. Nagyon sokáig álltunk ott a sátor mellett, mire kinyújtotta a lepecsételt itinereket. Megint el kezdtünk fázni, már rázott a hideg, alig vártam, hogy végre a beígért műúton elérjük Telkit.

Egyébként tényleg ez volt a cél előtti utolsó ep és az ep-t elhagyva tényleg műút következett, ráadásul lefelé vitt az út, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez bizony még Nagykovácsi és Telki az egy faluval arrébb van. Na, nem baj, az esőt már alig érezzük, műúton meg kibírható már ez a néhány (pontosabban 7) km.

Persze a solymári informáló hapsi hamar félreinformáló szörnyeteggé avanzsált a szemünkben, amint Nagykovácsiban néhány km bolyongás után ismét egy szétázott földút felé navigált minket az itiner. Azt hiszem, lelkileg ez volt a túra legnehezebb szakasza. Mikor azt hittük vége a cuppogásnak, sárban dagonyázásnak, akkor kezdődik ismét. Már az is mindegy volt, hogy hány km-t kell még menni, hogy eláll-e az eső végre vagy sem, hiszen annyira szétáztunk, hogy már nem jelentett volna semmit, ha nem esik, de az, hogy ismét a sárba ragadva küzdjünk a hátralévő km-ekkel, az igencsak megterhelő volt. Már édesapám is nehezen viselte ezt a részt:
"- Mondd csak, megismered azt a hapsit, aki ezt monda? Mert akkor Telkiben jól megverjük!"

Nagykovácsit még egy viszonylag széles, köves, járható úton hagytuk el, ami egy szembejövő hegy mellett el is kanyarodott és a hegy lábánál folytatódott tovább, az itiner és a turistajelzések viszont azt mutatták, hogy nekünk le kell térnünk erről a szuper Avenue-ról (sugárútról) egyenesen a hegynek felfelé tartó vízmosással tarkított, mocsaras, meredek turistaút javára. Édesapámmal felnéztük erre a borzalomra és az út közepén, ami tulajdonképpen az egész út volt, patak formájában hömpölygött lefelé a hegyről a sár, az agyag és minden egyéb.
Ez tényleg mélypont volt. A teljes 'már minden mindegy'-állapot. Itt tényleg én is azt gondoltam, hogy azt a félreinformáló hapsit megverjük, de igazából mi akartunk továbbjönni, úgyhogy magunknak köszönhetjük. Túl optimisták voltunk, hogy annál a solymári borzalomnál már nem jöhet rosszabb. Hát most jött.
Édesapám vett egy mély levegőt, sóhajtott egyet és úgy kérdezte a helyzet kilátástalanságára vonatkozóan, miután felmérte, hogy sehová sem lehet stabilan lépni:
"- Na, milyen ötleted van? Hol megyünk fel?"
Tényleg lehetetlen volt a helyzet. Mindenhol mély és csúszós dagonya volt az egész út. Itt még tíz bot sem segítene, ha tíz kezem volna, akkor sem.
"- Mondjuk itt a vízmosás közepén." - és már mentem is. Tényleg a hömpölygő patak közepén megcsillanó kis kövecskék látszottak a legstabilabbnak, úgyhogy azon mentünk fel. Itt éreztem meg először, ahogy a vízmosás hirtelen befolyik a cipőmbe, sőt a jéghideg víz átfolyik rajta és az eddig még száraznak hitt zoknim is egy merő víz lesz. Utólag kiderült, hogy a zoknim, a lábam már régen vizes volt, csak nem éreztem. Itt viszont a cipőmbe hirtelen beömlő vízmennyiség megéreztette velem a valóságot.

Ilyen körülmények között kapaszkodtunk fel a Telki-hegyre, majd Telki határáig szintén egy solymárihoz hasonló agyagsztrádán már gyakorlott, gerendán egyensúlyozó tornászlányokat megszégyenítő mozdulatokkal csúsztunk le. És most sem estem. Nagyon, nagyon büszke voltam magamra, pedig itt már egy agyagpatak is csordogált az út közepén!
Na, jó egyszer sikerült beletenyerelnem az agyagtengerbe Telki határában, mikor megláttam a műutat és örömemben el kezdtem nagyobbakat lépegetni.

Telkibe beérkezésünk után nem kevés bolyongással jutottunk el a Telki főútig, ahol már jelzés sem mutatta, hogy mi a szitu. Néhány iszonyúan mocskos, saras, hátizsákos fiúhoz csatlakoztunk, remélve, hogy ők tudják merre kell menni, mert mi még sosem jártunk itt. Mint kiderült, ők sem igazán tudták, valahogyan mégis jófelé mentek.
Az utolsó 600 m egy jó kis emelkedő volt (pontosabban 70 m szintkülönbséggel) még a végére a Telki templom mellett. A kaptató tetején hangzott el a nap bölcsessége az egyik általunk követett fiú tolmácsolásában:
"- Észrevettétek, hogy minden emelkedő tetején meleg van?"
Na, ezen már minden hideg és eső ellenére felszabadultan tudtam egy jót nevetni, mert már eljutott az agyamig, hogy minden fizikai és lelki erőmet felülmúlva, az időjárási viszontagságokat leküzdve teljesítettem egy olyan túrát, amit sosem gondoltam volna. Minden felkészülés nélkül szintidőn belül (pontosabban 9 óra alatt) legyalogoltam 40 km-t!

Nem volt egyszerű, de megtaláltuk a Telki Kerék kocsmát, ahol a büdös italszagú dohányfüstön átvergődve jutottunk el a szervezőkig. Vagyis csak én, mert apu az itinerét a kezembe nyomva csak a kocsmapultig jutott.
Begyűjtöttem a 10. pecsétet is az oklevelekkel és a kitűzőkkel:


Na, ne mondjátok, hogy ezért nem érte meg? :-)

Ezután már csak a férjemet vártuk a tiszta, száraz, puha, meleg ruhákkal.
Mire megérkezett, teljesen rám fagyott az átázott cucc, úgyhogy amint közeledett a száraz ruhákkal, már kaptam is ki a kezéből és rohantam a mocskos, szűk mosdóba átöltözni. Leírhatatlan pillanat újra meleg és száraz ruhában feszíteni, hát még beülni a meleg autóba és hazafelé a 20 perces út helyett baleset miatt másfél órát autózni. Na, de édesanyám főztjében már nem volt hiba. Az úgy volt jó, ahogy volt. Ki voltam rá éhezve veszettül.

Végezetül pedig egy sztárfotó a félig letisztogatott topánkámról:
(Megjegyzés: a zoknim ugyanígy nézett ki.)


Remélem, még sikerül valaha használhatóvá varázsolni, hogy jövőre talán szebb időben is kipróbálhassuk ezt a túrát.