Előrebocsátom: még sosem voltam rendező, szervező egy sporteseményen sem.
Most viszont úgy alakult, hogy néhány hete találkoztam Ujj Zoltánnal a
Zöldgömb Sport Klub elnökével. Munkát ajánlott és hívott, hogy mehetnék rendezni is egy közelgő versenyükre.
Ez a verseny, ami idén március 12-13-14-én zajlott, egy három napos Duna-menti rendezvénysorozat, a Klub legnagyobb rendezvénye, ahol úszás, kerékpár és gyalogtúrák mellett triatlon is helyett kapott a palettán, futásból pedig kilenc különböző távon indulhattak a résztvevők. Ebből külön táv van az ovisoknak és a gyerekeknek is, de még a legelvetemültebbek is kipróbálhatják magukat, hiszen voltak, akik a 3 nap alatt 150 km futást teljesítettek.
Mint kiderült, néhány évvel ezelőtt én már voltam ezen a rendvezvénysorozaton az öcsémmel, akkor is a Duna-menti 56-os elnevezésű kerékpártúrán, melynek az útvonala a következő volt: Párkány (Sturovo) – Garamkövesd - Szalka – Letkés – Szob – Vác. Az útvonal tényleg gyönyörű helyen haladt végig, melynek nagy része kerékpárút volt és a Duna mellett tekerhetünk. Tényleg szép helyeken jártunk, de az időjárás az már okozott problémát. Olyannyira, hogy öcsémmel azóta is emlegetjük, hogy "na, arra soha többet!"
Nem volt hőség, nem tűzött a nap, az ki is bírható egyébként, sőt, én kifejezetten szeretek ezer fokban biciklizni. Még az eső sem esett, de az sem jelent gondot. Bicajoztunk mi már 20 kg-os csomagokkal egész nap zuhogó esőben, viharban. Még csak nem is volt köd, vagy hó vagy ilyesmi, hanem a szél fújt. De nem akárhogy. Természetes, hogy szembe szél volt, ugyanis biciklis pályafutásom és több ezer biciklivel megtett km-eim alatt egyszer sem tapasztaltam hátszelet. A szembe szél elég kínos, de nem leküzdhetetlen. Kicsit lassít és akadályoz, több erőre van szükség így tekerni, de lehet haladni. Na, most ez olyan szél volt, hogy haladni sem lehetett. Öcsémmel tekertünk veszettül, teljesen megfeszültünk, de a bringa alattunk alig mozdult. 40 km múlva rájöttünk, hogy gyorsabban haladunk, ha toljuk a bringát. Tényleg gyorsabb volt! Ha visszaültünk a gépre, nem haladtunk semmit. Volt, hogy állva nehezedtem az egyik pedálra és hiába a 60 kg-om, nem sikerült a pedált mozdítanom a szél ellenében. Lehetetlen vállalkozás volt. Nagyon megszenvedtük.
A legkellemetlenebb mégis az volt, hogy eközben ugyanezen az útvonal folytak az ugyanilyen távú (56 km) futások is. Mi öcsémmel minden erőnket beleadva megfeszültünk a biciklin, míg a futók látszólag lazán haladtak el mellettünk. Igen megalázó élmény volt. Öcsémnél el is szakadt a cérna: olyan nyomdafestéket nem tűrő dolgokat hallatott már a vége felé, amire tulajdonképpen csak bólogatni tudtam. Tényleg szörnyű verseny volt, pedig nagyon jó is lehetett volna.
Idén e verseny lebonyolításában a segédkezést a mai napra vállaltam be.
Édesapám is elkísért, mert mindketten kíváncsian voltunk, hogyan is néz ki egy ilyen verseny belülről. Vácott a vonatról leszállva egy pillanatra sem lepődtünk meg, hogy megint mekkora szél van. Úgy látszik, ez a környék mindig ilyen cúgos.
Szerencsére nekem most nem kellett se bicajoznom, se futnom, sőt a rendezvény harmadik napja lévén előkészíteni sem kellett már semmit. A TF-ről még érkezett néhány lány segíteni, akik a gyakorlatukat végezték ezzel a munkával, de ők sem csináltak még ilyet, úgyhogy mi a neveztetéseket kaptuk első feladatnak. Magunkra öltöttük a szervezők sárga pólóját és a rengeteg futótávból választhattunk, majd elfoglalhattuk helyünket az ennek megfelelő kis asztalnál és vártuk a tömeges nevezést. Én a 30 km-es távot választottam.
Nevezőkre várva
Ez volt egyébként a mai nap legizgalmasabb része. Mármint nem a várakozás a futókra, hanem a nevezés. Ezt tényleg élveztem, hogy a nevezési lap kitöltése ellenében én adhattam a rajtszámokat és intézhettem a futók adminisztrációját. Ráadásul érdekes volt látni, ahogy álltak az emberek az asztalok előtt és a km-táblákat pásztázva próbálták kitalálni, hogy hány km van mára a lábukban. Nekem, akinek eddig még csak 10 km volt a leghosszabb távom, nagyon érthetetlen volt, hogy hogyan lehet hezitálni azon, hogy 21, 30 vagy 42 km-t fusson az ember. Elég nagy különbségek vannak közöttük. Volt aki nevezett az egyikre, majd fél óra múlva átnevezte magát a másik távra. Van, aki rövidebb távra, van, aki hosszabb távra újított inkább.
Viszont nálam nevezett a BSI főguruja. Teljesen meglepődtem. Nem is tudtam, hogy más versenyeken résztvevőként szokott indulni, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy 30 km-t fut!
A verseny viszont fél 11-kor elindult minden távon, úgyhogy több órás szünet következett, amikor szinte semmi nem történt a versenyközpontban. Ezt nem gondoltam volna, hogy ilyenkor itt ekkora csend van. Legalább is segíteni nem kellett semmit. Addig ettünk, ittunk, sétáltunk egyet édesapámmal a környéken, de egy igencsak rövidet, mert akkora volt a szél, hogy még a fogaimat is átrendezte, ha megszólaltam.
Visszakullogtunk hát a versenyközpontba és vártunk. Az ovisok hamar lefutották az ő 300 méterüket, meg is történt az eredményhirdetésük, majd jöttek a 2 km, illetve az 5 km futói és eredményei is. Ismét eredményhirdetés, mi meg még szintén nem csináltunk semmit. Szörnyen unalmas volt a dolog. Édesapám rejtvényt fejtett, én meg azon morfondíroztam, hogy miért nem jutott eszembe valami jó könyvet hozni egy ilyen esemény rendezésére. Mikor apu már unta a rejtvényt, ő is elgondolkozott, hogy jó lett volna inkább futni valamelyik távon, mert ez így nagyon uncsi. Persze, ahogy kitette a lábát szélbe a versenyközpontnak helyet biztosító iskola aulájából, rögtön jó, sőt a legjobb elfoglaltságnak ítélte a rejtvényfejtést.
Azért az élet nem állt meg a verseny alatt, a triatlonisták jöttek futás, majd bicajozás után is, a törzsrendező gárda pedig átsétált velük az uszodába úszni, úgyhogy zajlottak a versenyek közben, de mi nem sokat tudtunk ebben segíteni.
Néhány ilyen óra után kezdtek szállingózni a hírek a többi táv befutóiról, sőt eredményekről is. Ismét eredményhirdetés következett, de nem akárhogyan. Kiderült, hogy a kategóriagyőzteseknek és abszolút győzteseknek is én fogom átadni a díjakat, ahogy az a következő képeken is látszik:
Nem igazán értettem, hogy miért pont én adom át a díjakat.
Persze nem esett nehezemre, sőt legalább nem unatkoztam és csinálhattam valamit, csak azt hittem, hogy a díjakat valami nevesebb, zöldgömbösebb ember adja át.
A díjakat átválogattuk, összekészítettük, az érmeket úgyszintén. Sőt, az érmek hátulját fel is címkéztük a mai versenynek megfelelő emblémával és következtek a díjátadások és érem-nyakbaakasztások. Bevallom, nem igazán tetszett a munkának ez a része: nem éreztem jól magam, hogy ennyire középpontban vagyok. Igaz, mondanom nem kellett semmit, mégis mindenki rám figyelt ilyenkor és ezt nem szeretem. A fenti két díjátadós képet egyébként a
Zöldgömb oldaláról szedtem (ezúton is köszönet érte), a nyerteseket szerették volna fényképezni, mégis a legtöbbjükön ott vagyok. Ezt elég kellemetlennek éreztem.
Viszont innen már kicsit gördülékenyebbek voltak az események.
Mire az egyik táv eredményhirdetése megtörtént minden kategóriában, már futottak be a következő táv eredményei, amit a TF-es lányok összesítettek, értékeltek a végleges eredményhez, ami alapján egy másik lánnyal össze tudtuk készíteni a díjakat és az érmeket.
Ugyan a maratonistákra kicsit többet kellett várnunk, de hamarosan beérkeztek ők is, majd az ő illetve a triatlonisták eredményhirdetése után a háromnapos Szupermaraton díjazása volt az est fénypontja.
Nem semmi, hogy emberek az elmúlt három napban, amíg én otthon lógattam a lábam, 150 km-t futottak ilyen furcsa, hóbortos időjárási körülmények között. Ennyit még gyalogolni sem tudnék három nap alatt. Mitől nem estek szét? Mitől nem mennek szét az ízületeik? Akármilyen szuper edzésterv ellenére sem értem, hogy lehet ennyit az emberi szervezetből kihozni. Nekem ez teljesen természetfelettinek hat, főleg, hogy elnézve ezeket az embereket, teljesen átlagos mindegyikük, a teljesítményük viszont hihetetlen. Egyszerűen nem értem, hogyan csinálják.
Persze a dobogóra már úgy segítették fel egymást, mert 150 km lefutása után a dobogóra fellépés már komoly gondot okozott. Ezen persze jót mosolyogtam, de akkor is elismerésre méltó a teljesítményük. Meg is érdemelnek egy képet ők is:
A sok díjazás és eredmény után még a három nap felszereléseit is összepakoltuk.
Visszarendeztük a tornatermet, azaz a bútorokat, asztalokat visszahordtuk a pincébe, a rengeteg sporttal, neveztetéssel, díjazással járó és a versenyek lebonyolításához szükséges felszereléseket összerendeztük, dobozoltuk. Nem kis munka volt ez sem.
Fél hét felé jöttünk el.
Reggel fél ötkor indultam itthonról és a szerencsés csatlakozásnak köszönhetően negyed kilencre már haza is értem. Bevallom, nagyon fáradt vagyok. Nagyon lefárasztott ez a sok semmittevés, majd utána a hirtelen kapkodás a díjazások körül és végül a pakolás. Nagyon nem szeretek pakolni, főleg a más cuccát nem, amikor fogalmam sincs, hogy mit hova kéne tenni, hogy ki hogy szeretné, hogy hogyan és hová tegyem.
Mindenesetre megtanultam: versenyezni, részt venni sokkal, de sokkal jobb, mint rendezni. Persze rendezők is kellenek, mert nélkülük nem lennének ezek a szuper események, de ez nem az én világom. A rendezkedés, szervezkedés nem nekem való. Hiába kaptam érte némi pénzt, ha testileg is, lelkileg is úgy megviselt! Inkább fizetek én egy kicsit, hogy résztvevő lehessek és a közös futás, bicajozás vagy bármi más sokkal több élményt ad és felszabadulttá, boldoggá tesz még akkor is, ha kicsit abban is elfáradok.
Legközelebb inkább versenyezni megyek...
Az első kép kivétel mindegyik fotó a Zöldgömb oldaláról való.
